Húsvéti örömök

Nem tudom, nagyanyáink, nagyapáink mekkora lelkesedéssel álltak hozzá a húsvéthoz, de én nem igazán rajongom érte. Hogy miért? Mert egyre üresebbnek, semmitmondóbbnak érzem. Ez valahol a világ hibája is, mert hagyjuk kiüresedni a dolgokat. (Beleértve önmagunkat is...)

Sokáig elég nagy adag lelkesedéssel készítettük a tojásokat otthon a család többi nőnemű tagjával. Sohasem volt divat nálunk az "elmegyünk_a_boltba_veszünk festéket_oszt_beledobjuk_a_tojást" mentalitás.

Minden évben kipróbáltunk valami újat. Egyszer viasszal, másszor növényi levelekkel mintázott tojások, hagymahéj levében vagy más anyagban színezve, nem ritkán névre szólóan a közeli ismerősöknek, rokonoknak, barátoknak. A kisgyerekeknek csokitojás jár, mert ők még nem igazán értékelik az "igazi" tojásokat.

Aztán eljött húsvét második napja. Elbeszélgettünk a hozzánk betérőkkel, egy kis üdítő, sütemény, sonka társaságában. És még a sokféle kölnit sem utáltam annyira. Csak az idő szépítette volna meg bennem ezeket az emlékeket? Nem hiszem.

Azután valahogy megváltoztak a dolgok. Elég kiábrándító tud lenni, amikor az alig méteres kissrác mosolyogva jön, elmond egy, a felnőttek által roppant szellemesnek es modernnek kikiáltott locsoló"vers"-et ("Hát nem aranyosan mondta a verset a kis drága?"), majd teljes beleéléssel a szemedbe önt fél liter kölnit ("Imádnivalóan cuki ez a gyerek, kis pufók angyalka!"), vagy jobb esetben a fejedre és akkor tényleg csak a hátadon csorog végig. Nem is ezzel van a baj, hanem hogy a csokitojás láttán már fel sem csillan a szeme, hirtelen eltűnik a bájos mosoly, amint rájön, hogy itt bizony nem kap ötezrest...

A felnőttek – már megszokhattam volna – rosszabbak a gyerekeknél. Enyhén idegesítő, amikor beesik az "enyhén" illuminált, kedves locsoló, majd árgus szemekkel lesi, hogy mikor kínáljuk már meg itallal. Persze be lehetne zárni az ajtót es elmenni valahová, de akkor hol marad az ünnep?

Szóval, egy egész napos takarítás-tojásfestés-sütés-főzés után az ember lánya üldögél otthon naphosszat, próbálja elviselni a szellemesebbnél szellemesebb locsolókat, az idétlen tévéműsorokat, a hülyegyerekeket és végső csapásként a sok(k)féle olcsó kölni keverékből keletkezett érdekes "illatot" a saját fején (mert félóránként azért mégsem lehet hajat mosni).

Régebben elborzadtam a gondolatra, hogy vízzel locsoljanak. Ma már azonban szívesebben menekülök, amikor látom unokabátyámat feltűnni a kapuban, mert tudom, hogy egy pille (gy.k. műanyag szódaszifon-szerűség) lapul a háta mögött, mintsem végighallgassam a már ezerszer megunt mondokákat.

Lehet, hogy dán módon kellene ünnepelnünk nekünk is? :)

(http://www.previnet.hu/arhivum/egyeb/locsoloverseny/danhusvet.html)

Rzsó