Dirac-delta

Nézem az égen azt a vonalat, ahol a metroplexum narancsszíne a Hold ezüstjébe megy át. A fülemben sirályok visítanak, milyen lehet tudni dolgokról, meg más ilyenek?

Elvadultan élünk a saját magunk által teremtett világban. Már megint ott vagyunk, hogy nincs senki odafönt, aki vigyázna ránk. És odalent is csak mi magunk leselkedünk önmagunkra, belső kényszereinknek engedelmeskedve.

A dolgok együtt nem úgy hatnak, mint ahogy elvárnád, egy massza részének érzed magad, fullasztó kenőanyag-lét. Lebontani tudatod határát, hogy lásd, nincs semmi odakint. És ha már itt tartunk, akkor bent se. Hiába kutatsz, hiába könyörögsz, előbbre nem fogsz jutni.

Azt se tudod, merre van az előre, hogy akarsz hát arra menni? Találomra? Megfojtanak a valószínűségek, nem hiszel a törvényeknek, és semmit nem jelentenek a szokások sem.

Megsüketülsz a zajban, de megijedsz a csendtől. Ugyanazt a hülyeséget reprodukálni próbálod, már megint baromságokat gondolsz, de minek?

És közben démonokat alkotsz, és azzal ijeszted magadat, hogy a nukleáris hulladék vagy a káros földsugárzás végez veled. De azért szereted nézni, ahogy a belek elhagyják a testet, a lélek pedig egy másik irányba el.

Maga a nyavalyás valóság az, ahova nem illesz oda sehogy sem. Már ha egyáltalán hiszel az ilyenekben.

détau