Filmszemle

Mottó: "Mi van annál kellemesebb, mint félteni valaki mást, például egy film szereplőjét, miközben mi magunk kényelmesen ülünk a mozi nézőterén."
(Alfred Hitchcock)

Januárban Hitchcock filmjei közül csemegézhettem az Örökmozgó filmszínházban, a februári hónap pedig Orson Welles-é, ugyanott.

Elsőként a Macbeth című 1949-es csodálatos Shakespeare-adaptációt néztem meg, címszerepben a rendezővel. Az álomszerű díszletek, a sejtelmes légkör (az operatőr egyébként az a John L. Russell, aki mintegy 11 évvel később Hitchcock Psycho-ját fényképezte), az erőteljes drámai szituációk, néhány szívet melengető filmes megoldás és Orson Welles játéka felejthetetlenné teszik a filmet. A Macbeth annak ellenére hátborzongató és véresen kegyetlen tud lenni, hogy a rendező kifejezetten tartózkodik a horrorszerű, naturalista látványvilágtól.

Ezután következett A gonosz érintése című 1957-es Orson Welles-alkotás. Mondjuk rá, hogy krimi, de mindenképpen annak pejoratív mellékzöngéje nélkül. A film visszafogottan bánik az erőszakos jelenetek ábrázolásával, remek színészi alakítások tarkítják, mégpedig igazi sztároktól (Orson Welles, Charlton Heston, Janet Leigh, Marlene Dietrich (még Gábor Zsazsa is felbukkan egy kis időre)), nagyszerű, jazz-es, latinos zenéjét pedig Henry Mancini szerezte (vele kapcsolatban lásd még: Rózsaszínű párduc). Néhány lélegzetelállító kameramozgás is hozzájárul a filmes élvezethez, köztük a több perces, vágás nélküli, a történet szempontjából rendkívül fontos nyitójelenet, amelyre egyébként valaki (valószínűleg a Universal Studios egyik idiótája) a kezdőfeliratokat tetette... Sebaj, a film így is maradandó élmény, magvas gondolatokat bír ébreszteni életről és filmes kifejezésmódról egyaránt.

A következő film A halhatatlan történet (1968) volt, ismét Orson Welles rendezésében és főszereplésével. Az alig egy órás alkotás egyéni hangulatú, költői képsoraival, Eric Satie zenéjével, Jeanne Moreau játékával, és azzal a ténnyel marad meg emlékezetemben, hogy sajnos a vetítés csehül ment (szó szerint), magyar hangalámondással (de csak annak, aki kérte). Idetartozik még egy Orson Welles-idézet: "Én nem szeretem a szexet nyersen ábrázolni a filmben. Ellenkezésem esztétikai jellegű. Véleményem szerint két dolgot egyáltalán nem lehet filmre vinni valószerű ábrázolásban. Az egyik a nemi aktus, a másik az Istenhez való imádkozás. Sohasem tudok hinni egy színésznek vagy színésznőnek, aki azt tetteti, hogy teljesen elmerül a szexuális aktusban. Akkor sem tudok benne hinni, ha túl részletező. Ugyanúgy nem tudok hinni abban, hogy a színész éppen imádkozik. Mindkét dolog rögtön eszembe juttatja a vetítő és a vászon jelenlétét és a szakemberek jelenlétét a felvételnél. A rendezőt, aki éppen azt mondja: "Rendben. Ennyi." Sőt az is eszembe jut, hogy a jelenet alatt már a következő rész felvételére készülnek." Nos, ebben a filmben azt is megmutatja Orson Welles, hogy azért lehet művészi és ízléses módon is ágyjelenetet bemutatni, nyersen ábrázolt szex és öncélúság nélkül.

Franz Kafka művéből készült A per (1962) című Orson Welles-alkotás, amely a századunkban annyira jellemző abszurd szituációt (egy embert, aki maga is tagja a kegyetlen és elnyomó társadalomnak, ugyanezen társadalom rendőrei letartóztatják, és olyasmivel vádolják (hogy mivel, az nem derül ki a filmből, és nem is lényeges), amiben hősünk ártatlan, majd végül ki is végzik) mutat be. A főbb szerepekben olyan színészek játszanak, mint Anthony Perkins, Jeanne Moreau, Romy Schneider és Orson Welles. Nagyon érdekes, nyomasztó légkörű film A per, telistele filmes ötletekkel, lidércnyomás-szerű képsorokkal. Külön érdekesség az egyes aláfestő zenerészletek éles stílusbeli és hangulati váltakozása, és habár első nézésre a film kb. 2 órás időtartama kicsit talán túl hosszúnak tűnt, azért már rögtön a vetítés után kedve volt az embernek (e sorok írójának legalábbis) még egyszer látni az egészet. (Sietek megnyugtatni a Kedves Olvasót, hogy már másnap sort keríthettem újból A per-re.) Meleg szívvel ajánlom mindenkinek.

Itt jegyzem meg, hogy Orson Welles legismertebb művét, a sokak által minden idők legjobb filmjeként számontartott Aranypolgár-t (Citizen Kane, 1941) márciusban a következő napokon vetíti az Örökmozgó: 2-án (20.30), 6-án (20.30), 10-én (20.30), 15-én (18.30), 25-én (16.30), 28-án (16.30).

Nem csak Orson Welles-nek hódoltam februárban, hanem egy új amerikai filmet is megnéztem a Duna moziban, de meg kell mondjam, hogy ez is szerencsés választásnak bizonyult. A Komputerkémek című műről van szó. Hogy a film története (amelyet itt nem részletezek, a cím megfelelően utal rá) mennyire reális, azt nem tudom eldönteni, de nem is fontos értéktényező. Sokkal lényegesebb az, hogy a Komputerkémek több szempontból fittyet hány a mai hollywoodi kliséknek. Az ember látja szinte a lelki szemei előtt azt a teleírt papírlapot, amelynek tételesen felsorolt pontjai mellé (kis túlzással) minden valamirevaló tömegfilm forgatókönyvírójának munka közben pipát kell tennie, nehogy véletlenül kihagyjon egyet is közülük (rengeteg vér, minden szereplőt négyszer-ötször – különféleképpen – lehessen megölni mire meghal (így olcsóbb: ugyanannyi gyilkosság, kevesebb színészgázsi mellett), főhős barátnőjét elrabolni és megkínozni, főhős legjobb barátját a rossz fiúkkal megöletni, ágyjelenetet feltétlenül berakni, végén negatív hőst borzalmas halállal büntetni). Nos, a Komputerkémek bebizonyítja azt az – egyébként csak a hülyék számára nem nyílvánvaló – tényt, hogy a listát cakkumpakk szemétbe lehet dobni, és mégis népszerű filmet lehet csinálni: itt ugyanis emlékeim szerint egyetlen vérpatront sem kellett a filmhez a kellékesnek biztosítania, egyetlen ágyjelenet sincs, minden pozitív hős életben marad, a brutalitást – ha van egyáltalán – inkább csak finoman jelzik, mint egyenesben mutatják (így azért – legalábbis az esetek többségében – csak-csak igényesebb), és egyáltalán a legkényesebb gyomrúak sem találhatnak benne semmi megerőltetőt. Külön dicséretreméltó a film gazdag humora, úgy látszik, rájöttek végre (amit pl. Hitchcock már régen tudott), hogy a nézők nevetve is tudnak félni. Apró negatívum, hogy a film készítői néha csak túlzottan drámai kameramozgással és túlzottan drámai zenével képesek a nézők izgalmát fenntartani, és így a figyelmüket elterelni a forgatókönyv valószínűtlen, véletlen egybeesés-szerű részeiről. Ez azonban csak kekeckedés, a filmet szerintem mindenképpen érdemes megnézni: a nagyszerű sztárokkal (Robert Redford, Ben Kingsley, Sidney Poitier, stb.) teletűzdelt, egészen kiváló humorú, fordulatos film könnyeden szórakoztat, és üde színfoltot jelent a mozikban manapság vetített többi izé között.

(A Komputerkémek alkotói, mintha csak írásomnak akartak volna valamiféle egységes jelleget adni, belevettek a filmbe egy 1-2 másodperces részletet Orson Welles A gonosz érintése című, fent már emlegetett művéből. Hiába, "ez így gömbölyű", hogy Katona Klárit idézzem.)

-bn-