Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

Életkép

Mindenki óriási cuccokkal. Az egész délelőttöt azzal töltötték, hogy karácsonyi ajándékokat válogattak.

A Schönherz Kollégium tavaszi féléves rendezvénynaptára

Sajtófesztivál

"A miniszterelnök úr szereti a Danone-termékeket?"

"Gondolatok a fejem körül"

"Gondolatok a fejem körül"

Programozás 24 órán át

KSzK

Reggel

Önnön kínokozásunk útjába miért nem áll senki?

Számítógépes grafika és képfeldolgozás ZH feeling

Jelöltesd magad HK-snak...

Sugárzás, még ma is

Egy szigorlat utáni állapot

(elbeszélés)

Közönséges büdös hétköznap délutánja volt. Budapest rothadó csatornáiban csámcsogtak az undorító patkányok, a BKV lerobbant buszállománya okádta a fekete fojtogató kipufogógázt, egyenest bele a járókelők pofájába. A zebrán halálra gázolt egy óvodás korú kisgyereket egy őrült száguldozó daciás, s Ferencváros sötét kerületében ma is megerőszakoltak három nőt. Az óra lassú unalommal mutatta az időt. Úgy háromnegyed négy lehetett, de ez baromira nem érdekelt senkit. A mocskos Duna budai oldalán a Sztálin-barokk stílusban épült betonrengeteg között egy pár emeletes szürke épület húzodott meg, az őt lazán túlnőtt épületekre sandán, lopva és irigykedve nézett fel. Időnként egy-egy kóbor kutya lehugyozta az amúgy is büdös vakolatot, de ennek ellenére jól tartotta magát.

A földszinti terem ajtaján kilépett egy srác, letörölte homlokáról az izzadságot, s alig hallhatóan mormogta a fogai között: "A jó édes K... anyátokat! ". Ez már sejtetett valamit, s hogy nem éppen jót, az is biztos volt eme nemes és zengetes mondat után. Úgy érezte, kivégzésről jött, de még a kivégzés is jobb ennél a vizsgánál, hisz utána nem fáj baromira az élet. A srácon egyébként temetésre kiválóan alkalmas öltöny löttyedt, mint madárijesztőn a télikabát. Arcát esztétikai okokból nem írjuk le, nehogy a kedves olvasó éjszaka rosszat álmodjon. Egyébként baromi ronda képe volt, nokedliszaggatóval sem tudták volna úgy kikészíteni, ahogy azt a szigorlaton tönkrevágták. Kilépett az ajtón az utcára, amit úgy bevágott maga mögött, hogy az üvegszilánkok ezer fele repültek, leköpte az út szélén porosodó Trabantot, belerugott egy épp arra járó görhes macskába úgy, hogy az még csak nyekkenni se tudott, amikor átrepült a kerítésen, feldöntött egy utcai zöldséges bódét, feltépte a villamossínt a helyéről, hogy ne idegesítse a zötykölődő Barbie-s járat állandó csikorgása, kitépett két fát a helyéről, s bedobta a szemben lévő általános iskola csukott ablakán, egy tízemeletes épületet feje tetejére állított, a kutyaszarral teletűzdelt Gellért-hegyet jól megmarkolta, s belehajította a Dunába, oda, ahol a Petőfi híd pöffeszkedett, hogy ne is lássa többé azt az undorító tákolmányt. Persze mindezen felsorolt cselekedeteket gondolatban tette meg. Hisz míg kívülről úgy látszott, hogy egyedül van, de valójában ketten voltak: ő és az őrült elméje.

Egy világ omlott össze benne. Csak ment, azt se tudta hova, kétszer is visszafordult. Észre se vette, hogy már a nagy, kék és poros húszemeletes épület elé ért.

– Na, te szemét, hát te is itt vagy! – becézgette kollégiumát.

Beszállt a gyorsliftbe, a belei majd kifordultak, amikor az elkezdett gyorsulni. Teljesen beleszédült, mint aki először utazik vele. Kiszállt. Jól ismerte ezt a szintet, az összemocskolt festményeket, a falakon helyenként foltként mutatkozó hányásnyomokat, a szeméttároló rothadó, büdös és émelyítő szagát. A szobája felé vette útját, s érezte előre, hogy kíváncsi és bizakodó szempárok merednek rá, s utána fog következni a kínos magyarázkodás. Két napon keresztül többen aggódva kérdezgették tőle, hogy sikerült az írásbeli, ki szóbeliztet. Hisz már előző nap reggel elkezdődött az egész ceremónia. Reggel nyolcra ment írásbelizni, három órás izzadás után csupán reménykedhetett, hogy bejut a második fordulóba. Nagy izgalmakat élt át, mire délutánra kijavították. A léc baromira rezgett, de sikerült az írásbelije. Huszonnégy óra következett, míg ma délután elment szóbelizni. És rájött, hogy az a tizenkét ember járt jól, akit már előző nap kirúgtak az írásbeli után, s nem kellett végigszenvedniük az elmúlt napot, hogy ugyanazt az eredményt érjék el, amit ő. Ráadásul ez már a tizennegyedik iv-je volt, s lassan már úgy érezte magát, mintha az Etna füstölgő kráterében csúzdázott volna a vörösen izzó láva tetején, magyarul meleg volt a helyzet a javából.

Alig pakolta le a cuccait, telefonon keresték. Kicsattogott a liftek közé, sejtette, szinte biztosra vette, hogy ki hívta:

– Szia Károly! – üdvözölte a huszonnegyedik embert, aki érdeklődött a mai szóbelije iránt.

– Nos, mi volt, mesélj? – kérdezte Mr Jóbarát.

A srác bármennyire is szeretett volna jó hírt mondani, csak a tényállások ama alakulását tudta közölni, hogy kirúgták. És hosszú, unalmas magyarázkodás jött a kvázistacionárius áramlásokról, hálózatjellemző paraméterekről, meg egyéb csúnya dirac deltákról. Károly végighallgatta, majd megjegyezte:

– Te Feri, ezért az Éva nagyon meg fog verni Téged!

– Igen – sóhajtott fel a srác. Majd kis szünet után hozzátette: – Haza se merek menni!

És sajnos komolyan is gondolta. Gondolatai megint elkalandoztak, fura utakon jártak, ki tudja, melyik galaxis útvesztőin barangoltak már, mikor a telefon túlsó végén egy mély, megfontolt hang visszarángatta ide, a zord valóságba:

– És most mit fogsz csinálni Feri?

– Este Várklub lesz.

A dolog magáért beszélt. Mindketten megértették, miről van szó, majd befejezték a beszélgetést.

Délután filmszemle következett. Volt, aki a farkasokkal táncolt, "Krúzó" felügyelő nyomot fogott, Bill, a keményfiú kiírtotta azokat, akik kiírtották azokat, akiket Bill nagyon szeretett, s volt úgy, hogy a Birodalom csak úgy spontán visszavágott.

Este Várklub. Agyonsminkelt, undorító, unott pofájú, életunt emberek vették körül, s ami gond volt, igen nagy tömegben. Hogy elviselhetővé váljék a környezet, lecsúszott egy laza. Meg még egy, meg még kettő. Lassan minden megszépült. A zene már nem tűnt úgy, hogy keresztül akar gázolni a dobhártyáján, s a szűk nadrágokba bepréselt fenekek imbolygó áradata se ingerelte már különösképpen, s lassanként ködös, fátyolos homályba veszett az egész, kellemes érzések közepette jutott el valahogy az ágyáig.

Reggel tizenegy tájékán ébredt, meglepődésére teljesen kipihenve. Másnaposságnak apró nyomait se lehetett felfedezni. Lezuhanyzott, s egyszeriben remek kedve lett. Fütyörészett, kellemes zenéket hallgatott. Bemajszolt egy csokit, majd lassan, élvezetesen szürcsölni kezdett egy doboz jól behűtött meggylevet.

– Tyű az anyját! – jutott hirtelen eszébe, miközben ábrándozva bámult ki az ablakon, tekintetével követve a távolban tovakanyargó Duna vonulatát.

– Itt rohadok ezen a tetves Pesten, miközben az a dögös maca otthon pereg a Kiss László utca 8/b-ben!

– A fene egye meg! – folytatta magában a morfondírozást.

– Rosszabb vagyok mint a Fehérvár áruház szlogenje: Nálunk mindig történik valami!

Ez a tétel rá is jellemző volt azzal a kiegészítéssel, hogy valami balfékség miatt időnként beüt a mennykő. Persze rossz pénz nem vész el.

Jött a haverja, s elmentek ebédelni a Várba. A nap frankón kisütött, csiklandozta minden tagját, majd egyszer csak kibökte magából.

– Na. Jövő héten levizsgázok kazántanból, utána meg leszigorlatozok. Végén pedig lepergetem a valszámot. Ennyi az egész!

S minthogy ilyen jól el is döntötte a dolgokat, a továbbiakban úgy érezte, a témával már többet nem érdemes foglalkozni. Inkább a várdomb zöld lombjai közöl kukucskált ki az elé táruló pompás, pazar pesti panorámára, a lustán elnyújtózkodó Margit-szigetet bámulta ábrándozó tekintetével.

És miután visszaért a kollégiumba, leült a zöld egyenkollégista székre, s megírta ezt az elbeszélést.

S H E E P O S H