Címlapsztori

Modell Talking

Vannak fiúk, akik csak szerelmesek szoktak lenni, vannak, akik tudnak nőzni is. Az utóbbiaknak sokszor jobb, az előbbiek viszont szebb verseket szoktak írni. Némelyeket közülük – engem is – (beteges, Taigetoszra való, szélsőségesen liberális, torz személyiségek ők, akik úgy csinálnak, mintha nem tudnák, hogy "a lányokkal mit kell tenn"-i, úgy tesznek, mintha ezek a csudálatos női teremtmények szuverén fajtársaink volnának, racionális érdekfelismerőképességgel, önálló döntésekkel) kifejezetten bosszant, hogy az ismerkedés nem költészet, hanem keresztrejtvényfejtés. Mégis, néha, és mikor, ha nem a nyár legvégén, és hol, ha nem a Balatonon, mégpedig Széplakon, ahol annyiszor és olyan sokan voltunk fiatalok, van az úgy, hogy az ember úgy csinál, mintha nőzni tanulna M.-mel, F. tanár úrtól (sportoltunk, csá, és kész!), – persze a szolgálati Opel nem ugyanaz, mint a húszéves Puch volt, névjegykártya, száguldás a félautópályán –, és odamegy a két gyönyörű háthoz, amelyeken profi módon omlanak a törülközők, és milyen a víz? kellemes, kösz mosolyognak, segítsünk öltözni?, na ez azért bunkóság volt, Stefan ("rögtön láttuk, hogy intelligensek vagytok, nem mint a többi bunkó fiú"), a francba, anyuci is itt van. Na akkor feladtam, bevallom. Miért, lehet, hogy ő fogja bemutatni őket nekünk, mondta F. És akkor egy roppant szalonképtelen fogadalom csúszott ki a számon, ha tényleg bemutatja nekünk a lányokat. És majdnem megtörtént, végül sikerült szülői segédlet nélkül, bár Barbara mamája nagyon aranyos volt, és mindent elkövetett, hogy összeismertessen velük, az én agyam már tényleg valamilyen eldugott helyet keresett a Kálvin téren, meg gerinchajlító gyakorlatokra gondoltam.

Most nagyon ősz van, és a lelkemen néhány heggel több, mint a kis infarktusok után a szíven, amit az ember észre se vesz, csak boncolásnál, akkor már persze nem ő. Voltunk a lányokkal a McDonald's-ban, és most Alexandrából, a másik lányból címlapfotó lett az újjáéledő Impulzuson. Hölgyeim és uraim, ismerkedjenek meg Parragh Alexandrával, aki ebben a hónapban lesz tizenhat éves, gimnazista, és nyáron negyvenkilenc napon át fényképezték Olaszországban! Én magam sem értem, hogy hogyan tudtam ennyire gömbölyű interjút összehozni, de végig az volt az érzésem, hogy egy Playboy playmate agyoncsiszolt mondatait írom. Ezekszerint mindenesetre profikká váltunk mind a ketten. Nekem tíz évvel több kellett hozzá. Nem vagyok büszke rá. Bocs.

Olyan kicsi korom óta, hogy már nem is emlékszem pontosan az okára.

Nem, akkor még az tetszett, ahogy a színpadon járkálnak fel-alá.

Tisztában vagyok magammal, a hibáimmal is és az előnyeimmel is.

Bizonyos szempontból igen, bizonyos szempontból nem.

Az arcomról például soha sem gondoltam volna, hogy ennyire tetszhet, mint amennyire az olaszok oda voltak érte, én egyáltalán nem tartom különlegesnek, sőt, rengeteg mindent megváltoztatnék rajta.

Nagyon lelkiismeretes vagyok, mindig megbocsátok, de néha nem elég erős. Akit szeretek, az nagyon tud hatni rám. Nem vagyok a hangulataim rabja, tudok türelmes lenni. Azt viszont borzalmasan utálom, ha a férfiak feljebbvaló lényeknek érzik magukat.

Igen, jelentkeztem a Dioro nevű tömegmanöken-iskolába, ahová mindenkit fölvesznek, a 152 centi magas, nagyon csúnya kislányokat is. Itt sokat kell fizetni, és alig lehet valamit keresni. Az ottani tanárom úgy gondolta, hogy van esélyem előrelépni ezen a pályán, és elvitt egy stúdióba, ahol már csurrant-cseppent valami nekünk is. Itt aztán részt vettem néhány Levis divatbemutatón, és az egyik után mondta egy fotós, hogy menjek el egy válogatásra, amelyet az olasz partnere részére szervez. Ott 64-en voltunk, saját ruhában kellett megjelenni, egyszerűen ránk néztek, és választottak.

Egyet.

Igen.

Nem, anyuval, bár ők ezt nem akarták, de valaki kellett, hogy ellásson a 7 hét alatt; főzni, mosni, vasalni kellett, mert Milánó az egyik legdrágább város Olaszországban.

Nem, dehogy, apróságokra, például fagyira adtak pénzt, ha kértem, és ha dolgoztam volna, persze azért is kaptam volna, de nekem nem volt konkrét munkám, hiszen csak azért voltam ott, hogy belevágjak az egészbe. Az első hetekben csak tesztfotókat csináltunk, rengeteget fényképeztek, sokszor éjfélkor kerültem ágyba. Dolgoztunk stúdióban is, és a természetben is. Mindenesetre csak sok-sok válogatás után kerülhettem be magazinokba.

Mindent a fotós mond meg, de nem a konkrét mozdulatokat, hanem például, hogy legyél vidám, és akkor vagy százhúsz pózt, százhúsz mosolyt, százhúsz fokozatot ki kell adni magadból.

Igen, előfordulhat, hogy valakit ezek hiányában elzavarnak, akármilyen jól is néz ki.

Nagyon fáradt vagyok, és ez általában is így van, mert rengeteget tanulok, minden nap van nulladik órám. Hatkor kelek, éjfélkor, egykor fekszem le. Naponta sportolok barátnőmmel, Barbarával: úszás, dzsesszbalett, aerobik, futás és body building. Spanyol-angol nyelvi tagozatra járok, tizenkét nyelvórám van egy héten, spanyolul egészen jól tudok, angolul még nem annyira.

Nem, mert elveszi az összes időmet, pedig a képességeim jók, de nagyon sokat kell tanulnom, és egy-két szabad órám is alig van.

Mert kell, mert szeretek tudni, szeretek beszélgetni az emberekkel, és nem csak közhelyekről. De talán más módszerekkel kellene oktatni. Az az igazság, hogy megvan a magam véleménye a tanárokról is, meg a tanításról is.

A modellek ugyanolyan emberek, mint bárki más, a fiúkat meg nem is érdekli ez az egész dolog. Az igaz, hogy rengeteg lány irigyel, de azért jóban vagyunk, szeretnek, hiszen megválasztottak osztályképviselőnek, sőt, tisztelnek is azért, hogy olyan sokat tanulok, és van véleményem mondjuk a mai politikai helyzetről is.

Hát, nagyon nem tetszik; mert lehet például, hogy nem tartottam helyesnek, amikor az államfőt kifütyülték, de őszintén szólva örültem neki, mert a Göncz Árpika mindig úgy pattog, ahogy az SZDSZ fütyül, pedig az elnöknek nem ez lenne a feladata. De ne a politikáról beszéljünk, nem mondtam még semmit a modellség árnyoldalairól. Itthon például az a közfelfogás, hogy – finoman szólva – ez egy veszélyes pálya egy védtelen nő számára, könnyen kerülhet olyan helyzetbe, hogy vissza akarnak élni a kiszolgáltatottságával.

Igen, sokan hiszik azt, hogy ez egy könnyű pálya aztán rosszul járnak; vagy úgy, ahogy az előbb mondtam, vagy egyszerűen csak anyagilag verik őket át.

A pénz felét kaptam meg, de ez gyakorlatilag mind elment az ottani megélhetésre. Az olaszok eléggé "lezserek" is az ilyen dolgokban, a korrekt, írásbeli szerződés például ismeretlen fogalom arrafelé.

Nincs rájuk időm, nálam első a tanulás. Jártam már persze együtt egyszer hosszabb ideig egy sráccal, de azt hiszem még nem voltam szerelmes. Gondolom persze, hogy ez később meg fog változni, hiszen ha az ember életében nincsenek érzelmek, akkor hiába tanul és hiába lesz gazdag.

A kedvesemmel, akit majd meghódítok, éppen a kutyámat fogom sétáltatni. Egyébként pszichológus szeretnék lenni, lehet, hogy te leszel az első páciensem, azt hiszem, szükséged lenne rá.

UBI