Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

Tartalom

Aranyásó Filmklub

Szellem-szerelem

"...foszlányokban lógó piros ruhában ült mozdulatlan a mélység felett."

"Internet" vagy "internet?"

Cím nélkül

Impresszum

HK news

Választások után – Volt nyílt nap – Lesz KTH – OHV – Pályázatok

Interjú Dr. Veszely Gyula tanár úrral

Lapzárta után:

Neptun

Emberek (?)

Budapest, Petőfi híd, budai hídfő. Délután van. Az ég és a föld szürke. Villamosra várok. Mellettem emberek. 40, 50, 100, ki tudja? – Mindegy. Egy rosszul öltözött, szinte ápolatlan alak áll mellém. Nem csöves, de egyszerűsítsünk: legyen ő a Csöves. Arrébb megyek, zavar. A villamos még nem jön, fáradt vagyok. Elbambulok. Egy alak közelít, keresztül az úton. Szinte nem is látszik. Ásítok.

Aztán hirtelen minden felgyorsul. Egy autó jelenik meg a semmiből, szürke, mint az út, vagy a gyalogos. Fülemet éles fékcsikorgás csapja meg, a kocsi lassul, de késő. Csattanás, test (így könnyebb... de lehet, tényleg már csak egy test) repül. Újabb csattanás, egy szélvédő törik, egy koponya. Minden megáll. A vezető ledermedt, nem mozdul. Az emberek csak a testet nézik. A vér lassan tócsába duzzad. Senki sem cselekszik, csak vár. Ki tudja, mire. Talán arra, hogy valaki intézkedjen. Vagy arra, hogy valaki elvérezzen. Én se cselekszem, csak várok. Körülnézek: férfiak, nők, idősek, fiatalok. Biztos jópár egyetemista. Átfut az agyamon: ha senki sem intézkedik, nekem kell. Mégsem mozdulok. (Várok, de mire?!) Mozdul a kép, a film megy tovább. Kb. 3 másodperc telhetett el. Egy ember (Az Ember) elindul a sérült (nem elütött, nem halott, nem vérző, szenvedő, hanem "sérült"...) felé. Egy(!) ember(!). Mennyiből is, százból?

A Csöves. Ő az. "Van valakinél, olyan, mobiltelefon, van, hívja valaki a mentőket!" Senki sem szól, senki se moccan. "Hívja már valaki a mentőket, nem igaz, hogy valakinél nincs telefon?!" Odalép az áldozathoz. "Jól van, hall engem?" Az "emberek" bambán állnak. "Hívja valaki a mentőket már!" Egy arcon ideg rándul, egy kéz egy zseb felé nyúl. "Már telefonálok."...

A gyomrom nem bírta tovább, belém hasított a bűntudat. Nem moccantam. Megfordultam és elsétáltam. Még egyszer visszanéztem az "emberek" arcaira. Változatos volt. Kíváncsi, szörnyülködő, és igen, sajnálkozó, élvező. Egyszerre.

Azóta gondolkoztam egy kicsit. Összetört pár önillúzióm. Egy darabig (ó, csak egy darabig) nehezebb volt tükörbe nézni. Próbálom más szemmel nézni a szembe jövőket, nem a ruha, nem a kinézet alapján. És próbálok naiv maradni. 100 emberből csak egy hord mobilt. Hinni akarom...

Csak hogy ne essen félreértés: nem tudom, ki volt a hibás. Láttam, mi történt, de az események összekeverednek. A történet nem arról szól, hogy valaki elütött valakit, vagy hogy ki a hibás. Ez a történet az "emberekről" szól, rólunk.

Hajdu Péter