Bemutatjuk...
A Schönherz Zoltán Kollégiumban működik egy Egyetemünkön igen egyedülálló program. Dr. Bodnár Gabriella tart segítő beszélgetéseket azoknak, akik hozzá fordulnak problémájukkal. Megkértük, meséljen most ő nekünk az életéről és a munkájáról.
– Immár tizenöt éve oktató vagyok a felsőoktatásban, közel öt éve a Műegyetemen, az Ergonómia és Pszichológia Tanszéken. Egyetemi éveim alatt kerültem közel a pszichológiához. Szociológia szakon szereztem ugyan diplomát, de pszichológiából doktoráltam. Nemcsak emiatt, de az emberek viselkedése iránt másképpen is kezdtem érdeklődni, megfigyeltem, hogy vannak olyan egyének, akik igen hatékonyan tudják közvetíteni a másik felé mindazt, amit szeretnének elérni – igényeiket, céljaikat, vágyaikat –, aztán vannak olyanok, akik nem, kevésbé hatékonyak a kommunikáció terén, és ez problémát okoz életvezetésükben. Így az egyetemi éveim után az oktatás mellett részt vettem különböző saját élményű tréningeken. Ez konkrétan azt jelenti, hogy tréningcsoport tagja voltam, elvégeztem olyan kurzusokat, amelyek a kommunikációs készségfejlesztésről, a vezetői készségfejlesztésről, konfliktus-, problémamegoldó-készségfejlesztéssel foglalkoztak, majd ezen tréningek vezetésére készítettek fel. Emellett pszichoterápiás – mentálhigiénés módszertani képzésben is részt vettem. Itt többek között annak megismerésére kaptunk lehetőséget, hogyan tárjunk fel egy problémás, konfliktusos helyzetet, hogyan lehet beszélgetéssel segíteni a gátlásos, esetleg szorongó embereket, hogy kellőképpen meg tudják fogalmazni igényeiket. A téma mindig is érdekelt, az idő folyamán ebben az irányban tovább is képeztem magam, ráadásul sok egyetemista, fiatal keresett meg a problémájával, így aktuálisnak találtam, hogy ezt a programot a kollégiumban beindítsuk.
A Schönherz Kollégium vezetősége és a kollégisták is érezték, hogy azzal a közel ezer emberrel, aki itt él, másképpen is foglalkozni kell, mint eddig. A konfliktusok, beilleszkedési és egyéb problémák is koncentráltabban jelentek meg itt a nagy létszám miatt. Korábban történtek igen szomorú, tragikus események is, amelyek indokolttá tették ezt az együttműködést. Az együttéléshez nagyon nagy alkalmazkodás igényeltetik. Ahhoz, hogy a fiatal jól érezze magát, "oké-érzése" legyen, szükség van arra, hogy az együttélés szabályait, szokásait betartsa. Vannak azonban olyanok, akik a problémáikat nem tudják megbeszélni kortársaikkal, úgy érzik, a konfliktuskezeléshez, problémamegoldáshoz segítőre van szükségük. Tavaly szeptemberben tehát meghirdettem a programot. Nemcsak személyes találkozások keretein belül lehet ebben részt venni, hanem e-mail-en keresztül is, írásban. Ez azért volt szükséges, mert előfordul, hogy kezdetben nem merik felvállalni a hallgatók a személyes találkozást, inkább ismeretlenül, levélben nyílnak meg. Ezek a levelezések és beszélgetések segítenek feltárni a problémát, a megoldásra kínálnak több utat, amelyeknek feltárjuk előnyeit, hátrányait és végül a hallgató eldönti, melyiket választja. Az én szerepem annyi, hogy minden ügyre maximális koncentrációval figyelek és természetesen kellő toleranciával irányítom a beszélgetést. A folytonosságot az jelenti, hogy a következő héten ugyanott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk előzőleg, ami persze az én feladatom, hogy emlékezetben tartsam. De mindez módszertani feladat.
A beszélgetésekre itt a Schönherz Kollégiumban kerül sor este 8-tól. Hetente kétszer-háromszor jövök, a találkozásokat e-mail-ben előre egyeztetjük. Az időtartam egy óra, aztán a következő héten, hetekben újra egy-egy óra. A hallgatóknak olyan életvezetési problémájuk van, ahonnan szeretnének hatékonyan kikerülni. Az életvezetési problémák közé tartozik többek között, hogy hogyan érzed magad a társkapcsolatokban, milyen hatékonyan, milyen módszer alapján tudsz tanulni, miképpen tudod átvenni az egyetemi élet ritmusát, vannak-e céljaid, hogyan képzeled el az életedet a jövőben. Vannak problémák, amelyek leginkább az elsősöknél jelentkeznek, akik éppen kikerültek a család biztonságos, megszokott környezetéből, és egészen új szituációba, kollégiumi közösségbe kerülnek, ahol más-más háttérrel, szokásokkal rendelkező emberekkel kell együtt élni, jól érezni magunkat. Mások az elvárások, számos konfliktus kialakulhat. A másik két nagy problémakört a párkapcsolatok és a megváltozott tanulási szokások jelentik. A problémák mögöttes okainak keresése igen sok időt vesz igénybe. Egy-egy segítő beszélgetés során a fiatal eljut arra a szintre, hogy ha kezdünk "kilábalni a gödörből" és stratégiát állítunk fel, a "hogyan tovább" kérdésre van válasz. Ha "hozzák" a problémát a hallgatók, akkor elsősorban egy kis feltáró munkát végzünk: mi lehet a konfliktus oka, honnan ered, mert sokkal összetettebb, bonyolultabb lehet, mint azt korábban gondolta volna. Nem véletlen, hogy a bejelentkezés után hetekig is találkozunk. Ez néha meg is rémíti a hallgatókat, mert úgy gondolják, eljönnek és kapnak egy receptet a megoldásra. De amennyire komplex egy egyéniség, olyan komplex lehet az az ügy is, amit problémának érez.
Nem tudom, milyen kimenete lesz ennek a programnak, de bízom abban, hogy kedvező. Az biztos, hogy nagyon sok helyzetnek, eseménynek elébe lehet menni. Egyelőre egyedül vagyok ezer emberre. Nem lehet mindenkihez odamenni, hogy tárja fel a problémáját. Persze ennek etikai okai is vannak. Kényszeríteni senkit sem lehet arra, hogy részt vegyen egy segítő beszélgetésben. Aki megkeres, annak kell minden segítséget megadni. Nyilván kereshetjük a lehetőséget a segítségnyújtásra, de nem lehet rátelepedni az egyénre. A titoktartás ránk is vonatkozik, ennek tudatában a problémával küszködő is több bátorsággal és bizalommal fordulhat hozzám. Az idő folyamán egyre jobb kapcsolatot tudtam kialakítani a vezetőséggel, a nevelőtanárokkal és az elsősöket patronálókkal. Ha bármilyen probléma adódik, akkor a hallgatókkal még közelebbi kapcsolatban lévők tudják, hová lehet fordulni és felhívják a figyelmet erre a lehetőségre, illetve a hirdetőtáblán is szerepel az elérhetőségem. Ez korántsem annyi, mint amit az ügy érdekében szerettem volna tenni, de a meglévő lehetőségeket igyekszem kihasználni. Felkeresnek olyan diákok is, akik nem itt laknak, de a kollégiumban látták a hirdetésemet. Jelenleg a kollégiumi ezer fős társaságának 2%-a tartja velem a kapcsolatot rendszeresen, 1% levelezés útján. Ez így nem tűnik soknak, de ha azt nézzük, hogy mindez egy segítőre jut, akkor ez már igen tekintélyes létszám. A program lényege, hogy bármikor lehetőséget kapjon bárki arra, hogy a problémáját, a "hogyan tovább" kérdést megbeszélhesse.
– Előfordulhat, hogy a pszichológusnak is szüksége van segítségre, tanácsra?
– Igen. Konzultációs lehetőségeink vannak. A titoktartás betartása mellett természetesen megbeszélhetjük eseteinket a hasonló munkát végzőkkel. Ez egyfajta supervisori rendszerként működik.
– Elvonatkoztatva az Egyetemtől, Magyarországon nem túl nagy hagyománya van annak, hogy ilyen "ügyekben" szakemberhez, pszichológushoz forduljunk. Hogy látja ezt egy pszichológus?
– Magyarországon is lehetnek és vannak olyan emberek, akik rá lennének utalva arra, hogy segítőkkel oldják meg problémáikat. Nálunk a pszichológiához való viszony elég rosszul van megítélve. Aki pszichológushoz fordul, beteg – tartja a közvélemény. A pszichológus és a pszichiáter definíciója közti különbség a közvéleményben eddig nem volt meg, ami az előítéletek forrása lehet. Mi, magyarok, egyelőre nem tartunk ott, hogy egyszerűen el tudnánk fogadni, hogy szakember közvetítésével jussunk el a megoldásig. Az érem másik oldala a szociális helyzet: más, fejlettebb országokban nemcsak a jól kereső réteg, hanem elég sokan megengedhetik maguknak az ezzel járó kiadásokat. Magyarországon a szociális helyzet ezt még nem teszi lehetővé, különösen azok nem engedhetik meg maguknak, akiknek igazán szükségük lenne a kiútkeresésben egy mentálhigiénikus, egy pszichológus segítségére, ugyanis nagyon kevés az olyan szervezet, amely karitatív módon áll a rendelkezésükre. Ennek szociálpolitikai története van: korábban az egyház volt az, aki fel tudta vállalni, és felajánlotta ezt a fajta lelki támaszt, segítséget, tanácsadást. Most nem működik úgy, mint korábban. Remélhetőleg a jövő ebből a szempontból jobb lesz.
– Mi lenne a jó megoldás szerinted?
– Ha bárki, akinek szüksége van rá, szakemberhez fordulhatna segítségkérés, problémafeltárás végett. Végülis mindenkinek magának kell megoldania a problémáját. Én csak abban segítek, hogy a döntéshelyzetig tartó utat végigjárom a hozzám fordulóval. Dönteni helyette nem tudok, hiszen nem az én életem. Mindannyian mások vagyunk más döntési lehetőségekkel. Nemcsak egy út van. Nem lehet mindent egy lapra feltenni, ami ha nem jön be, akkor vége mindennek, és a legvégső lépésre is elszánni magunkat. A szakember feladata az, hogy egyfajta gondolkodásmódot, szemléletváltáshoz vezető utat mutasson meg, aminek segítségével több lehetőséget lehet felfedezni, mérlegelni és így dönteni. Kilátástalannak tűnő helyzetekben is sokat segít ez a stratégia.
– Más felsőoktatási intézményben ehhez hasonló programok működnek?
– Magyarországon a diáktanácsadó szolgálat jól működik. Egyik céljuk az ilyen jellegű feladatok ellátása. A Műegyetemen a Diáktanácsadó iroda (K épület, Diákközpont) végzi ezt a munkát igen jól. Tudok arról, hogy Szegeden, Debrecenben, Egerben, Szombathelyen működik még ilyen program. Egyre több egyetem, főiskola építi ki ezt a rendszert. Elsősorban kortárs segítőket, azaz egyetemistákat készítenek fel arra, hogy a saját korosztályukkal foglalkozzanak. Ez abból a feltételezésből indult, hogy szívesebben és könnyebben fordulnak az emberek azokhoz segítségért, akik korban közelebb állnak hozzájuk. Ehhez a munkához nagy érzék kell: meg lehet tanulni az elméletet, gyakorlatot kell és lehet szerezni, de ez kevés a segítségadáshoz. Tapasztalattal és csak felelősségel lehet vállalni az ilyen feladatot. Rengeteg koncentrációt, toleranciát igényel. Úgy érzem, a Műegyetemen is vannak olyan hallgatók, akik effajta szociális érzékenységgel bírnak, talán érdekelné őket az ilyen feladat. Sokan hallgatnak egy vagy több félévben pszichológiát, képességfejlesztő tréningeken vesznek részt. A jövő egyik feladatának látom, hogy velük ilyen kortárs segítő szolgálat hozzunk létre. Addig is a most meglévőre koncentrálok, mert úgy érzem, ez életem egyik fontos feladata.
– Köszönjük a beszélgetést.
Czinege Erzsébet, MűSajt