Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

Világkép

Mamesz in action

Irónia

avagy Re: A Schönherz Kolesz ajtaja...

SchNet – a korszerűsítés küszöbén

Szép új világ

Szinonim kifejezések: retinaleolvasó, átvilágító, NagyTestvér, ánusz-átmérő-mérő. Miért kell ez nekünk? Miért, kell ez nekünk?

Erdélyi Boróka (Boró)

Bemutatjuk...

Dr. Bodnár Gabriella

Objektum-orientált főzés

"...alternatív elnevezése az igénytelen konyhaművészet."

Állásbörze

Jó, azt tudtam, hogy recesszió van, de hogy ennyire...

Hende Szabolcs Márton (Xabi), III. Vill.

A HA5KFU kollégiumi rádióklub

Interjú Dr. Veszely Gyula tanár úrral

Egyetemünk oktatóit bemutató sorozatunk folytatásaként ezúttal Dr. Veszely Gyulával, az Elméleti Villamosságtan Tanszék vezetőjével készítettünk interjút.

–Hogy mutatná be magát?

–Büszke vagyok, hogy Vas megyei vagyok. Vasi kiejtésem, ez a kétféle "e" hang, amit az országban nagyon kevesen használnak, érdekes módon a szüleimnek nincs meg. Én valahogy a társaktól szedtem fel, és kezdetben szégyelltem, de most büszke vagyok rá. Az, hogy ők csak egyféle "e" hangot használtok, az "rettenetes" [ezt hallani kell – a szerk.]. Én vasi vagyok, kőszegi és lokálpatrióta. Manapság is nagy szeretettel megyek le, sőt édesanyám ott él a mai napig, úgyhogy elég gyakran járok haza. Ott érettségiztem a Jurisics Miklós Gimnáziumban.

Rögtön érettségi után, 57-ben kezdtem az egyetemet. A vári kollégiumban laktam, és nagy örömmel jártam fel az ötödik emeletre is gyalog – akkor még lift nem volt. Azt hiszem, 240 lépcső visz fel a Vérmező felől, és aztán még öt emeletet mentem, de úgy éreztem, hogy az egész város felett vagyok. Kezdetben hárman laktunk egy szobában, azért, mert a padlástérben voltunk, aztán később mindig nyolcas szobában, mert rettenetesen rendetlenek voltunk. A KISZ-esek mindig szúrópróbaszerűen jöttek, és aszerint osztották ki a következő évben a szobákat, hogy melyik szobában milyen rend volt. De hát én nagyon szerettem azt a nyolcas társaságot, ahogy az volt. Őszintén meg kell mondanom – ezt a feleségem talán nem veszi majd jó néven –, megnősültem 62 januárjában, és utána, mivel nem volt lakásunk, én a koleszban laktam, nem is volt különösebben elkívánkozásom onnan, kiváló közösségi szellem volt a kollégiumban.

Negyedéves koromban demonstrátor lettem, itt az Elméleti Villamosságtan Tanszéken, és később itt is maradtam. Talán érdekesség a mai generáció számára, hogy 1300 forint volt a kezdőfizetésem. Akkor olyan világ volt, hogy az ember bármikor beülhetett a Gundelbe ebédelni, nem voltak nagy árkülönbségek. Egy bécsi szeletet 12 forintért lehetett kapni. Akkor kerültem ide, rögtön diploma után tanársegédnek, Simonyi prof. szárnyai alá. Aztán nem sokkal később elvégeztem még a mikrohullámú szakmérnöki szakot is.

–Mikor szerezte meg a doktori címet?

–Az egyetemi doktori címet 69-ben, ha jól emlékszem, 77-ben kandidátusit és 94-ben lettem akadémiai doktor.

–Pontosan mit jelentenek a különböző doktori fokozatok?

–A mögötte álló tudományos teljesítménynek és az elismertségnek a szintjei. Manapság már összemosódnak, mert a mai PhD fokozat kandidátusi fokozatnak felel meg. Az egyetemi doktori egy belépő a tudomány világába, ekkor már az ember letett valamit az asztalra. A kandidátusi fokozatnál már komolyabb igények voltak. Ott már elvárták, hogy legyenek publikációk és az ember mögött legyen tudományos munka. Én tulajdonképpen egy kicsit későn csináltam meg szinte mindegyiket. Azt tartom hibámnak – és ez talán tanulságul szolgál a fiatalság számára –, hogy nagyon sok mindennel foglalkoztam, és akkor az ember nem tud olyan mélységben elmerülni egy témában. Van olyan ember, hogy diploma után azonnal belevág valamibe, és egész életén kereszül azt viszi, de én nem tudtam erről a sokszínűségről letenni.

–Mire a legbüszkébb?

–A legbüszkébb arra vagyok, mikor Delfben voltam "vendégprofesszor". Ott meglehetősen jól sikerült beilleszkednem, és utána meghívtak bírálóbiztottságba is. Akkor beöltöztem talárba, és kaptam a fejemre egy ottani doktori kalapot. Nagyon érdekes volt az egész szertartás, például egy hölgy – a felvezető ceremóniamester – egy hosszú bottal hármat koppintott, amikor a védés elkezdődött, és egy óra elteltével, mondat közepén megint hármat koppintott, és azzal el volt vágva. 1957-ben kaptam egy "Jó tanuló, jó sportoló" díjat. Ebben az a humoros, hogy mikor a feleségemnek udvaroltam, nem akartam dicsekedni vele, és ő valahonnan máshonnan tudta meg. Aztán volt itt egy kiállítás, ahol ezt a vándordíjat is megmutatták, és egyetlen évben nem vésték bele a nevet - 57-ben –, úgyhogy ez máig vitatható, hogy én tényleg "jó tanuló, jó sportoló" voltam-e.

–Sokfelé járt külföldön?

–Viszonylag kevés helyen jártam. Annak idején az utazások nehezebben mentek, és én magam sem aktivizáltam magam annyira. Csurgay professzornak van egy állandó kapcsolata a nanoelektronika vonalán, Notre Dame-on, ami egy katolikus egyetem Amerikában, és ott voltam két alkalommal rövidebb ideig tanulmányi célú úton.

–Olvastuk, hogy beszél angolul, németül és oroszul. Ezeket a nyelvtudásokat hol szerezte?

–Harmadikos elemista korom óta tanultam angolul. Az Önök számára közismert, hogy amennyit egy magyar diák oroszul tanult, nyolc évet, ötödik általánostól negyedik gimnáziumig, azalatt meg lehet három nyelvet tanulni. Mégse tudott senki igazán. Mi Puskin életrajzáról tudtunk beszélni, és arról, hogy párbajban halt meg. Az orosz nyelv sokaknak nem nagyon tetszik, pedig a mi könyvtárunk tele van orosz könyvekkel. Tudniillik a drága nyugati könyveket, amelyeket lefordítottak oroszra, fillérekért meg lehetett kapni. Nyugdíjas koromra van egy halvány vágyam: Dosztojevszkijt oroszul olvasni. Nagyon szeretem, főleg a Félkegyelműt.

–Miért maradt az egyetemen tanítani?

–Simonyi professzor (aki, ha nem is egészen pontosan Vas, de a közeli Sopron megyei születésű), az én felejthetetlen mesterem, akit önök már nem ismerhetnek, nagyon nagy hatással volt rám, és tulajdonképpen én ezért maradtam ezen a tanszéken kezdettől fogva. Ő egy legendás professzor volt, minden, amit tanultam pedagógiában, ami erényem van, ha egyáltalán van olyan, akkor azt tőle tanultam. Őt nem lehetett pótolni, és borzasztó nagy mérce egy tanszéket vezetni utána.

–Mi a véleménye a tanszék oktatásáról, és a diákok hozzáállásáról?

–Őszintén azért féltem egy kicsit ettől a beszélgetéstől, mert biztos voltam benne, hogy számon kérik majd tőlem ezeket a rettenetesen rossz vizsgaeredményeket, főleg Elektromágneses terekből. Nem szabad azt hinni, hogy ez az oktatónak élvezet, itt nem szadisták gyűjteménye van. 1750 vizsgát csináltunk az elmúlt vizsgaidőszakban, ami nagyjából kétszerese a vizsgázók számának az informatikusokkal együtt, ez nem egy öröm az ittenieknek. Az ember elgondolkozik, hogy mi van e mögött. Ami korábban nem volt nehéz a hallgatóknak, az miért nehéz most? Én merem állítani, hogy évről évre a követelményeket csökkentjük, hagyjuk el a dolgokat. Bármilyen sértőn hangzik is, de a merítés, ahonnan a hallgatók ide jönnek, véges. Ebben a kapitalista világban vonzó a közgazdasági és a jogi pálya, és ők sokat elszívnak. Másrészt másképp gondolkodnak manapság a fiatalok, tulajdonképpen ők már egy egyenletrendezést is rühellnek, szeretnének mindent a géppel megoldani. Én sajnálom a fiatalságot, hogy olyan feladatoknál is megakadnak, mint amikor például két töltésnek kell kiszerkeszteni az eredő térerősségét – ez nem is gimnáziumi, hanem lassan általános iskolai példa. Én a tanszék a hibáját abban látom, hogy nem számonkérni kell, és gyötörni, hanem megszerettetni. Ebben volt nagy Simonyi professzor. Ha az ember valamit szeret, akkor azt roppant lelkesen tanítja, és ebben mi nem vagyunk mesterek. Én önmagamat is, mint előadót kicsit szárazanak tartom, több viccet kellene belevinnem az előadásba, de én alapvetően zárkózott ember vagyok. Az OHV-ban arra a kérdésre, hogy fordulhatnak-e hozzám problémával, én általában nem kapok valami pozitív választ, de ez egy ilyen veleszületett dolog az embernél. Ami pozitívum a tanszék szempontjából, hogy a számonkérés igazságos, illetve jobban mondva egyenletes, szóval lehet tudni, hogy mit várunk, és a vizsga aztán annak megfelelő.

–Arra nem gondolt, hogy az Elektromágneses terek c. tárgyból a rossz eredmény oka alapvetően az, hogy a legtöbb ember a beugrón esik el, és nagyon minimális a gyakorlatokon leadott feladat a számonkérthez képest? Arra gondolok, hogy gyakorlat kéne ebből a tárgyból.

–Ezek a dolgok, mint a heti kötelező óraszám is, sajnos kari hatáskörbe tartoznak. Mi boldogan csináljuk most is az évfolyamgyakorlatokat, ingyen és bérmentve, mert ez még a terhelésünkbe se számít bele, ami a tanszékek közötti pénzmegosztásban nagyon fontos. Én úgy látom, hogy a helyzet két szempontból fog megoldódni: az egyik az, hogy a kétlépcsős oktatás bevezetésével talán az egész Elektromágneses tereket át fogjuk tenni egy magasabb szintre, tehát aki kiszáll a dologból három év után, annak ezt nem kell tanulni. Másik pedig az Európai Unióba való belépés, vagyis az álláskeresésnél való nagyobb mobilitás miatt a hallgatók is jobban fogják érezni azt, hogy egy igazi mérnök tervez. Mi mindig is úgy tanítottuk, és most is úgy tanítjuk magukat, mint azokat a mérnököket, akik terveznek.

–Miért tartja fontosnak az Elektromágneses terek oktatását?

–El kell ismerni, hogy megváltozott a világ. Pillanatnyilag Magyarországon a térszámítás és az Elektromágneses terek ismeretét felhasználó ipar megszűnt; és általában a menedzser, menedzsermérnök, szervizmérnök meg az üzletkötő a divatos szakmák. Azt azonban látni kell - és ezt ezen az interjún keresztül is szeretném a fiatalság számára kihangsúlyozni –, hogy a jövőben a térszámítás vissza fog térni. Most egy kicsit túlhangsúlyozódik ez a digitális világ, meg az informatika, de ennek az időnek vége lesz, és ez már nyugaton látszik is. Éppen hallottam a kollégámtól, hogy Amerikában, ha egy digitális mérnöknek a fizetése 1, egy analógáramkör-tervezőnek 2, akkor egy térszámítónak 3. Lehet persze, hogy nincs olyan sok térszámítóra szükség. Most látni kell, hogy kezdődik a molekuláris elektronika, és az egész szakmánkban az elektromágneses kölcsönhatás sokkal fontosabbá válik.

–Hogyan ítéli meg a mai fiatalságot?

–Annak idején amikor még fiatal voltam, és persze egy kicsit vadabb, valaki rosszul lett vizsgán, és én egy olyan megjegyzést tettem rá, hogy "a beat-nemzedék, még kondíciójuk sincs!". Akkor azt mondta nekem Simonyi professzor, hogy, "Gyula, jegyezze meg, hogy valaki akkor kezd öregedni, amikor elkezdi az ifjúságot szidni!". De annyit azért elmondanék, hogy kicsit a modorra szeretném az Önök korosztályát tanítani, bár a felelősséget felvállalom, hiszen mi neveltük magukat, tehát én is. Viszont volt olyan időszak, hogy azt mondtam: minden előadást azzal kezdek, hogy felírok egy illemszabályt a táblára. Ennek persze borzasztó vége lett volna, hiszen senki sem szereti, ha kioktatják. Olyan dolgokat tapasztaltam, hogy például egy hölgyet nem engednek előre az ajtóban. Aztán, nem tetszik nekem az a köszönés, hogy "viszlát". Ez egy bizalmas forma, ezt az ember a haverjának mondja, a tanárának nem lehet mondani, bár ez lehet, hogy csak nekem nem tetszik, hiszen én már egy öreg bölény vagyok, más világban nőttem fel. Egy másik dolog, amiről szeretnék beszélni, az az etika. Én, aki jámbor, és tulajdonképpen félénk embernek tartom magam – még ha valaki keserűen föl is kacag a hallgatók közül, amikor ezt olvassa majd –, nem szeretem a puskázás kifejezést. Önmagában ez, hogy puskázás, szelidített kifejezés, ez nem puskázás, hanem csalás. Ha valakit rajtakapok, akkor a magas C-ről kezdve rohanom le az illetőt, aki erre megsértődik. Ez azt jelenti, hogy a mai fiatalságnak más az értékrendje az úgynevezett "puskázással" kapcsolatban. Ennek tulajdonképpen történeti okai vannak, mert a magyar nép annyit szenvedett, hogy úgy érzi, hogy mindent szabad. Nem biztos, hogy emlékeznek rá, de régebben, mikor nyugatra jártunk, szokás volt ottaludni. Nem hívott a kutya se, de amikor eljött az este, megvártuk, amíg megkérdezik, hogy "Ugye ti itt akartok aludni?", és akkor azt válaszoltuk "Persze, hiszen mi szegények vagyunk". A történeti nehézségek miatt a korrupció, az ügyeskedés, mint például a puskázás, vagány dolognak számít. Amerikában egyedül lehet hagyni egy társaságot egy teremben, senki nem fog semmit lemásolni senkiről, belépéskor aláírnak egy etikai kódexet. És most felhívom a figyelmüket rá, hogy [Felolvas az Etikai kódexből. – a szerk.] a hallgató kötelessége, hogy munkája során csak megengedett eszközöket használjon fel, ellenkező esetben csalást követ el. [Leteszi a kódexet. – a szerk.] Nem puskázást, csalást! Én észreveszem az embereket, és olyankor azt mondják, hogy "ez egy vadállat", mert olyankor tényleg bedurvulok, és olyan stílusban beszélek.

–Van valamilyen érdekes vagy kirívó története a vizsgáztatással kapcsolatban, amire emlékszik?

–Egy nagyon érdekes történetre emlékszem, bár nem én voltam a főszereplője. A következő történt: valaki a szóbeli eredményhirdetésekor benyújtott egy papírt, és azt mondta, hogy ezt nem javítottuk ki. Nézte-nézte a kollégám, de valami nem tetszett neki, majd egyszer csak a fejéhez kap, és rájön, hogy nincs összehajtva a lap. Ilyen egyszerű volt lebukni az illetőnek. Egyébként javításkor mi arra törekszünk, hogy minden javított oldal kézjeggyel legyen ellátva.

–Akkor is ilyen jó közélet volt, amikor Ön volt kollégista?

–Szervezett közéletre nem emlékszem, de az évfolyam jól együtt volt. Kicsit sajnálom, hogy mostanában nincs tabló a végzett évfolyamnak, és ezt azzal magyarázom, hogy olyan mértékben szerteágaznak, hogy nem éreznek közösséget. Nekünk az a tablónk a mai napig megvan. Érdekesség, hogy akkor kezdődött a Várban az Illés felfutása. Én, aki az első két évemben rendszeresen jártam oda bulizni, akkor kezdtem udvarolni. A vári bulik ki voltak plakátolva minden középiskolába, főleg ahol helyes lányok voltak. A Várklub akkoriban fogalom volt, és látom, hogy próbálják ezt a hagyományt folytatni, de furcsa ezt az épületet Várnak nevezni.

–Láttuk a Qpán sörváltón! Mennyi volt a legjobb eredménye?

–Voltam sörváltón, de úgy éreztem, mintha az érdeklődés kicsit kisebb lenne. Ez biztos a rossz időnek tudható be, mert eddig mindig kint ittunk a szabadban. Gondolom, a feladatok teljes gőzzel mennek. Kicsit izgalmat érzek mindig előtte, lámpalázas vagyok, nem könnyű ledönteni egy korsóval. A legjobb eredményem olyan tíz másodperc körüli lehet. Érdekes, hogy mint kosárlabdázó nagy sörivó voltam valamikor, ha nem is időre. Edzés után az öt korsó volt a normál adagom, de ahogy az ember öregszik, most, ha edzés után elmegyünk a kocsmába, a második korsót már csak a többiek kedvéért iszom meg.

–Mesélne a hobbijairól?

–Nagyon szeretek kosárlabdázni, még mindig bajnokságban játszunk a csapattal, sőt, a budapesti seniorbajnokságot rendszerint meg is szoktuk nyerni. Érdekes módon mi soha nem kosarazunk az edzésen. Ennek az az előnye, hogy mindenki annyit kosárlabdázott már, hogy nagyon nagy idegfáradtság lenne bennünk, így pedig meccsen nincs, és alig várjuk a mérkőzést, szinte harapunk a labdára.

–Mi a csapat neve?

–MAFC-öregfiúk. Egyébként a törzshelyünk, a Gilde söröző (most Csarnok söröző), a kálvin-téri áruházzal szemben van. Ott jobboldalt a legbelső boxra ki van írva, hogy MAFC-öregfiúk törzsasztal, és ott láthatnak bajnoki táblázatokat is.

–Vannak a csapatban más ismert tanárok is esetleg?

–Salgó András a Vegyész Karról, az Élelmiszerkémián egyetemi tanár. Több oktató tulajdonképpen nincs, de mindenki egyetemi ember, régi MAFC-osok, mindnyájan mérnökök. A kosárlabdán kívül még nagyon szeretek síelni. Egyébként általában, és tanácsként azt tudom mondani, hogy muszáj sportolni, mert az ember nem tudja megőrizni az ép lelkivilágát másképp. Vannak olyan időszakok az életben, hogy az ember fásult lesz és semmi nem érdekli, nekem is voltak ilyenek, de ez a sporttal megszüntethető.

–Sportoláson kívül mivel tölti még a szabadidejét?

–Nagyon szeretem a verseket. Mai napig is, ha egy vers nagyon tetszik, kívülről is megtanulom. Mostanában Weöres Sándort olvasom, Arany Jánost is szeretem, Adyt is, ezek a dolgok középiskolából jöttek. Ami az olvasást illeti, nem tudok úgy elaludni, hogy ne olvassak pár oldalt, de kizárólag csak klasszikusokat. Ezt úgy kell érteni, hogy most veszem a kezembe talán tizenötödször a Pármai kolostort. De olvastam például az Odüsszeiát, nem egyszer, tízszer, és nehogy valaki azt higgye, hogy sznobizmusból: a legnagyobb élvezettel. Ezt annak köszönhetem, hogy volt egy olasz filmsorozat, ami mindig úgy kezdődött, hogy hullámzott a tenger – Hofi parodizálta is később ezt az Odüsszeuszt –, és ez nagyon közel hozta hozzám a könyvnek a lelkivilágát. Azt hiszem, hogy 10-12 könyvet olvasok, és azt utána újrakezdem. Például a József és testvéreit, a Moby Dick-et, amelynek az a varázslatossága, hogy a bálnavadászat szakmai részei, és ez a nagyon drámai történet teljesen összefonódik benne.

–Az Impulzus irodalmi részét szokta olvasni?

–Megmondom őszintén, hogy csak néha, most nem tudnék idézni belőle. Múltkor ezek között a kiferdített mondások között nagyon szellemeseket találtam, de inkább csak végig szoktam lapozni.

–Ön közismert arról, hogy mindig kerékpárral közlekedik. Hogyan alakult ki ez a szokása?

–Az utolsó villamosbérletemet 1991 februárjában vettem meg, ezt őrzöm a mai napig, tehát tulajdonképpen úttörő vagyok Pesten a biciklizésben. Ennek több oka van. Az egyik az, hogy borzasztó nagy élvezet. Ez egy olyan sebességgel való közlekedés, amikor az ember tud nézelődni is, és még halad is közben. A másik az, hogy nekem a városi közlekedésben autóval részt venni az olyan, mintha egy társaságba lennék kényszerítve egy csomó rosszmodorú emberrel. Ezek mellett demonstrációs céllal is kerékpározom, vagyis azt szeretném kifejezni, hogy szerintem a városi közlekedés jövője a biciklizésben van.

–Honnan jár be?

–Nem túl messziről, a Karolina út és a Bocskai út környékéről, a 12-es busz vonaláról, úgyhogy ha kicsit kilépek, negyed óra alatt itt vagyok. Nem tudom, hogy Újpestről mernék-e biciklivel bejárni, viszont volt, hogy a poén kedvéért mínusz tíz fokos hidegben elmentem szilveszteri meccsre a Sportcsarnokba, ami egy elég nagy távolság volt, de ezt inkább azért, hogy kivívjam a társaság csodálatát. Egyébként a biciklizés még praktikus abból a szempontból – ez egy kicsit gonoszkodó megjegyzés –, ha az ember közismert akar lenni. Engem mindenki ismer, de nem a nagy tudományomról és a kiváló pedagógiai munkámról, hanem arról, hogy biciklivel járok.

–Ezen a reggeli túrán kívül szokott még máshova is járni biciklivel?

–Hogyne, például nagyon szép bicikliút a budai dunaparti út, ott el szoktunk menni Szentendréig, vagy Pünkösdfürdőig. Nagyon érdekes átkarikázni az északi összekötő vasúti hídon is.

–Mi a véleménye arról, hogy a diákok dalba foglalták a nevét?

–Arra gondol, ami az Impulzusban jelent meg, a "Megy a gőzös Kanizsára..." dallamára? Kitüntetésnek veszem. A hallgatósággal kapcsolatban visszakaptam az OHV-ben, hogy emberibb vagyok, több gyöngeséget mutatok meg magamból. Nem gondoltam arra, hogy mikrofon nélkül halk beszédű előadó vagyok. Múltkor is észrevettem az előadáson, hogy a hallgatóság elkezdett beszélni, és ebből vettem észre, hogy kimerült az elem, és az erősítés nem működött. Fel szoktam olvasni az OHV-ba érkezet legjobb megjegyzéseket is. Sokan azt hiszik, hogy az oktatók nem olvassák végig őket, de ez nem igaz. A fiatal kollégáknak is el szoktam mondani, hogy ne keseredjenek el, mert nagyon szélsőséges megjegyzések tudnak lenni. Én is kaptam ilyent: "Kapjon több pénzt!", a másik: "Ki kéne rúgni!". Nagyon tetszett, hogy "Jól áll a csíkos ing, na de ennyire?!". Szellemes volt, mert a legtöbb ingem tényleg csíkos!

Hallottunk az Elméleti Villamosságtan Tanszék és a Szélessávú Hírközlő Rendszerek Tanszék összeolvadásáról. Mi a véleménye róla?

–Mi tulajdonképpen nem örülünk neki, ezt meg kell, hogy mondjam. Én a magam részéről azon gondolkodtam, hogy nem az lenne–e a korrekt eljárás, ha lemondanék a tanszék vezetéséről, ha ennyire nem értek egyet vele. És amellett szomorú vagyok és szégyellem, hogy a nevemhez fűződik a tanszék megszűnése. De ha már kell, azt szeretném, ha ez az összevonás nem csak formális, hanem igazi egyesülés lenne, és ezután közös erővel oktatnánk. Elvárom, hogy az ottani fiatalok is beszálljanak hozzánk, és szükség esetén mi is segítünk nekik. Érdekes kérdés lesz, hogy mi legyen a tanszék neve, ami szintén egy érzékeny dolog.

–Mi lenne a megoldás az összeolvadás helyett?

–Én nem tudok jobbat mondani. Talán a fő kifogás az, hogy nem termeltünk ki egy megfelelő vezetőt. Még egy évem van, mert jövőre 65 éves leszek, és nincs egy egyetemi tanár, hogy ezt átvegye. Hamarabb kellett volna észbekapni. Az is a helyzet, hogy a Villamoskaron túl sok kis tanszék van, számuk nem nagyon tér el az optimálistól, de mégis eltér, és mi is belekerültünk ebbe az optimalizálásba.

–Egy érzékenyebb kérdés: milyen volt tanár úr kapcsolata Pongor tanár úrral?

–Félévente ha találkoztunk, mindig tisztelettel köszöntöttük egymást, de soha közelebbi kapcsolatban nem voltunk. Éppen azért rázott meg annyira a halála, mert pontosan az azt megelőző napon, a sörváltón találkoztam vele, együtt mértük a sört, beszélgettünk, meg akartuk győzni, hogy szálljon be a csapatba, mert kevesen voltunk, de erre ő azt mondta, hogy kocsival van. Én egy korsót meg szoktam engedni magamnak vezetés előtt, de ő nem. Nagyon korrekt ember volt. A kollégák halála azért is egy megrázó dolog, mert az ébren töltött időnknek a nagyobb részét a kollégákkal töltjük, nem a családdal.

–Mi a véleménye az Impulzusról?

–Hadd dícsérjem meg a fiatalságot, az elsőéveseknek szóló számot végigolvastam, és nagyon tetszett a pozitív hangnem, hogy nem csak abból áll a dolog, hogy hány másodperc alatt iszol meg egy korsó sört, hanem hogy fontos bejárni előadásokra.

–Így végszóra üzenne valamit a hallgatóságnak?

–25% szakmai tudás, 25% általános műveltség és 50% erkölcsi erő. Ezt 57 szeptemberében hallottam, és még mindig emlékszem rá. Amikor az ember az egyetemre kerül, akkor annyira a szakmai tudásnak a tisztelete lebeg előtte, hogy meglepődik a 25% szakmai tudáson. Ez azt jelenti, hogy tessék sokoldalúnak lenni, tessék sportolni, és lelkünket minél tarkábbá tenni.

Balázs, Loft, Csaba