A liftes gyilkos

Várakoztok. Sokan. Egyre többen állnak a földszinti lifközben, a várkozók tömege egyre nagyobbra duzzad. Már megint csak két lift jár. A francba is, de lassan telik ez a 12. perc. Hiába, csúcsidő van.

Sokak által várt halk csilingelés hallatszik, megkönnyebbült sóhajok. Üröm az örömben, kis lift.

Préselődik, nyomul. Vannak, akik kinnmaradtak, pedig eléggé elszántak. De már nekifutásból sem megy. Tudni kell feladni.

Kisebbfajta karácsonyfa, mindenki más szintre igyekszik. A lift mintha egyre lassulna. Vánszorognak a másodpercek, fogy a levegő. Az ajtónyitás már szinte megváltás. Lenne, ha az egymásnak nyomódott testek között táguló tüdő számára lenne még szabad térfogat. Minden szinten kiszáll valaki. Haladunk felfele.

Senki nem panaszkodik, csak próbál oxigénmennyiségre optimalizálni. Apró, kis lélegzetvételekkel legyűrni, visszaszorítani felgyülemlett, már-már kitörni készülő tömegiszonyt.

A 10.-en is megálltak. És akkor a záródó liftajtó között meglátta. Harcolt, de a torkának feszülő iszonyat egy végső, halálhörgésszerű sikolyban tört ki, nem kímélve tüdőt, dobhártyát. A többiek nem érthették, ők nem látták a megtestesült borzalmat, amit ő látott a szemközti liftben. Ilyen nincs! Ez egyszerűen nem létezik!

Pedig létezett.

És a kikulcsolt nagylift csak ment tovább, vitte magával a taki nénit és a két lámpabúrát.

Rzsó