Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

Ha a hegyek nem is...

"...ocsmány kreatúra volt ez a bálvány..."

Impresszum

Kutyaszarató

"És üdvözlöm a kisfiát! Meg a kutyáját is..."

Egyetemi nagyszótár

Törölve, tandíjat befizette, szigorlat, kollokvium, nem tetszik az arca stb.

Ülünk a vonaton II.

SCHFreestyle

Cím nélkül

Téridő

"Nagyon sokáig semmi sem volt."

Asterix és Obelix

Elnök úr

"... olyan elnökre lenne szükség, aki ezt az áldatlan állapotot megszakítja és konszenzusra képes."

Gólyatábor

Voltam, láttam, visszamennék

Talán kezdeném az elejéről, 1981-ben megszülettem egy kis falucskában, Győrben [...] majd felültem a vonatra, óriási pakkommal a hátamon. Mivel nem tudtam, hogy mire számíthatok, rengeteg ruhát, hidegélelmet, túlélő-felszerelést csomagoltam. Öt óra múlva már több óvodástársammal Bükkszék felé utaztam a buszon. Végre valahára megérkeztünk a tett színhelyére, ahol fogadóbizottság várt minket, hatalmas transzparenssel. A buszon megismerkedtem egy sráccal, akivel jókat röhögtünk az út során. Próbáltuk itt is folytatni a magasröptű beszélgetésünket az időjárásról, de egyszer csak megjelent egy fiatalember érdekes színű pólóban. Rögtön kettes sorba állított minket, így elszakított az egyetlen ismerősömtől. Pár métert arrébb sétáltunk, megálltunk egy kellemes látványt nyújtó árnyék mellett. Itt megtanította nekünk a köszönési formákat például "Kezitcsókolom óvónéni / bácsi", "Szervusztok pajtások", amiket teljes tüdőből kellett előadnunk. Még mielőtt továbbmentünk volna, megismertük egymást egy játékon keresztül, amit miattam vagy hatszor el kellett játszani. Végre elindultunk, gondoltam most már végre beköltözhetek a szobámba, hogy ledőljek egy kicsit. Ekkor éneklésre lettem figyelmes. A hegyről jött felénk egy csoport, elgyötört óvodások meneteltek egy fehér zsineget markolászva, de a szemükből remény sugárzott. Itt foszlott szét a gyors lepihenésbe vetett hitem.

Végre elértük az első állomást, ahol kaptam egy kétszavas, minimum ötven betűből álló, egyszerű jelszót. Egy perc múlva már fogalmam sem volt róla, hogy mi volt az. Talán így történhetett meg, hogy négy óra elteltével tettem le véglegesen a táskámat, és dőltem le az ágyamra. E röpke idő alatt megmásztam négyszer a domboldalt, táncoltam örömömben, megtanultam tíz verset, voltam hétszegmenses kijelző, szedtem gazt, megemlékeztünk a tavalyi gólyatáborban elhunytakról, megismerkedtem számomra addig ismeretlen játékokkal, de végül is bejutottam az óvoda területére. Tíz percig sem hagytak feküdni a belépésnél kapott pólómban, máris enni kellett menni. Hát mit ne mondjak, ettem már jobbat is annál a kosztnál, amit ott adtak, de azért magamba gyömöszöltem.

Délután kitaláltunk mindenféle hangzatos dalt, ami a csapatról szólt, készítettünk egy nagyon eredeti zászlót, és megtanultunk egypár új régi nótát. Este részt vettünk az esti vetélkedőn. Nekem legjobban a szobrozás tetszett. Ez abból állt, hogy kiválasztottak két csapatból egyenként egy-egy fiút és lányt. Az egyik párnak fel kellett vennie egy nyakatekert formát, amit a másik kettő bekötött szemmel letapogatott, majd le kellett utánozniuk, persze utána fordítva is. Ott aztán minden le lett tapogatva... Volt még rengeteg ötletes feladat, például tojással a szájban kellett előadni a csapat által komponált verset – meg kell jegyeznem, nem valami finom a nyers tojás. Volt lufifújó verseny, lehetett liszt alatt pénzt keresni. A lányok felizgathatták a fiúkat, ez abból állt, hogy a delikvenst leültették egy székre, megmérték a pulzusát, majd az inzultálás után megint. Ha jól emlékszem, mindenkinek felgyorsult egy picit – minimum kétszeresére – a szívritmusa. Tizenegy magasságában ért véget a játék. Utána még sokáig dumáltunk.

Másnap már hét órakor kizavartak minket az ágyból, le kellett mennünk tornázni, majd megfuttattak minket a kajajegyért. Mindez után már egész jólesett a reggeli, csak adhattak volna többet. Egész délutánig előadásokat hallgattunk. Ott volt a kolesz igazgatója, és egy nyakkendős, felnőtt kinézetű srác. Ők mindenféle általános dolgokat mondtak el a kollégiumi és egyetemi életről, és valami amerikai ösztöndíjról hadováltak, hogy idén először ez már elsősök számára is elérhető. Talán most nem sorolnám fel egyenként mindet, de egyet még kiemelnék: ott volt az Ödön néni is, akit minden mondat után megtapsoltunk, mert annyira elnyerte tetszésünket.

Az aznap esti program egy kicsit húzósabb volt, mint az előző. Először nem akarták elárulni, hogy mi lesz, csak azt mondták, hogy hozzunk magunkkal elemlámpát, meg vizet, és ha lehet, egy heti hidegélelmet. Már nyolc tájékán lent rostokoltunk a gyülekezőhelyen, fennhangon énekeltük a csapatindulónkat, és más hangzatos nótákat. Túlharsogtunk mindenkit egy ideig, aztán elment a hangunk, a többi csapatnak meg még csak akkor jött meg igazán. Mielőtt igazán kisebbségi érzésünk támadhatott volna, elindultunk elsőként teljesíteni a próbákat.

Nekivágtunk úttalan-utakon, hogy megkeressük az állomáshelyeket. Volt itt minden, mi szem-szájnak ingere: énekeltünk teli torokból, hogy még a seniorok is meghallják (állítom, hogy mind halláskárosult, mert már nekem is be kellett fognom a fülem). Felfűztük magunkat egy madzagra, úgy, hogy át kellett mennie egy felső és egy alsó ruhaneműn. Bungee-jumping-oltunk, megpróbáltunk megoldatni egy feladatot az egyik seniorral, de nem igazán sikerült neki. Keresgéltünk söralátéteket a térdig érő fűben, függőhidat kötöttünk ruhákból, ahol többedmagammal egy szál ádámkosztümben vártuk a számlálást. Készítettünk tutajt, amivel átkeltünk a réten, logikai játékokat oldottunk meg. Néhányan italkülönlegességeket kóstoltak meg, az egyik olyan különleges volt, hogy csak nagy nehezen tudták megállapítani, hogy van benne ecet, bors, só, erős paprika, házi pálinka és még egy-két ínyencség. Megismerkedtünk Hanol Jánossal, akinek elénekeltük a róla szóló gyönyörű dalokat. Meg is köszönte. Itt gyorsan előadtuk A legkisebb királyfi, a király és a csúnya sárkány történetét, bábozók és élő bábok közreműködésével. Fél kettő lehetett, mikor megérkeztünk az utolsó állomáshelyre. Itt elmondtuk a világ majdnem minden nyelvén a gumióvszer kezelési útmutatóját, és megszámoltunk egy halom pénzt, ami végül tizenkét helyiértékes lett.

A rendezők a végére is tartogattak még meglepetéseket. Részt vettünk egy sportvetélkedőn, ahol bizonyíthattuk a sportosságunkat. Itt már lankadt egy kicsit a vállalkozó kedv, úgyhogy sikerült mindenben részt vennem. Futottunk gyilkost, húztunk kötelet, kidobóztunk, megismételtük a húsvéti locsolást, csapatonként négyen pókot alkottak és így rohantak vagy tíz métert, megúsztattuk a lányokat. Este előadták a csapatok az egész nap gyakorolt performance-ot, és megtörtént a vetélkedősorozat eredményhirdetése. Ezután kivonultunk a tábori színpad elé, és megtörtént a nagy leleplezés. Kiderült, hogy nem is volt ott a kolesz igazgatója, és az amerikai út is kamu, leleplezték a két álfelnőttet, kiderült, hogy alig idősebbek nálunk, és ők lesznek a nevelőtanáraink. Bemutatkozott a rendező gárda, és kiderült, hogy beépített ovisok voltak köztünk. A tábor lezárásaként elénekeltük a villanyos indulót és pertut ittunk. Már csak a koncert volt hátra, és a felhőtlen buli.

A seniorok és juniorok kitettek magukért, és ezért szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem nekik a többi ovis nevében is ezt a szuper négy napot!

Köszi!

Papp Péter