Trubadúrvers

"... setét, mert nem lelem az örökké tündöklő mécsest.
Oh, hozd el nekem azt!"

Oh, bús lovagom repülök feléd,
És elhozom a fény örök mécsesét.
A setétség elmúl és újra látni fogsz,
Én viszont elmegyek, örökké várni fogsz.

Ne menj el, mert nélküle rongy életemnek
Értelme, vége, eleje nem lenne,
Az kilátástalan jövő mocsarába sűlyednék,
És létezni mindörökre megszűnnék!

Ne tartóztass kérlek, engedj el,
Te is tudod, hogy most mennem kell.
Ha védelmet nyújtó erős karjaid között ringatnál
Az idők végezetéig, hamar megunnál

Nem unnálak téged sosem,
Benned örökkön örömöm lészen!
Felszállnánk mindketten az fellegekbe,
S repülnénk az ismeretlen messzeségbe.

Erősszívű bátor lovagom,
Ha én lelkem magánál hagynám,
Lovagi hős szerelemnek
az saját lényegét tagadnám.

Drága úrnőm, csillagom!
Az lovagi szerelmet eldobom,
S fellegek között lebegve
Szerelmet rebegek lelkedre.

Elméje pallérozottsága elvakít,
Ezért ha szava engem magához hív,
Félredobom apám vagyonát,
És tiszta szívvel szeretni fogom magát.

Jöjjön hát hozzám galambom,
Ne érdekelje mit mond barát, rokon.
Elviszem én magát messzire,
Szép földek bérceire, völgyeire.

És ugye szeretni fog, ugye örökre!
Nem homályosítja el szerelmét az évek köde.
És száz év múlva talán, egy új kor hajnalán
Megszületik szerelmünk gyümölcse,
Egy kis király vagy királylány.

S lőn kis király, s királylány, világraszóló lakomán.
Messzeföldről jövő bölcsek ámultak az csodán.
S örök szerelmünk fergeteges ereje
Minket összefonván, s népünket békében megtartván
Tündököl.

(keletkezett az Úr 2001. évének október havában
egy BSZ előadás alkalmával)