Indexörömök

Mindenki átérezte már azt a hallatlan megkönnyebbülést, mikor egy kedvesen görbülő osztályzattal véget vetettek a szenvedéseinek. Az ember azt hinné, már nyert ügye van, bekapartatja az indexébe a jegyet és kész. Azt hinné. Később azonban egy-két esetben rájön a delikvens, hogy a jegy megszerzése tartozott az egyszerűbb dolgok közé. Ugyan, – gondolná valami laikus szemlélő, – elmegyek a szobájához, bekopogok, oszt beiratom. Hát persze. Az általánosítás, emberi jogok és természetesen a biztonság kedvéért vegyünk egy olyan tantárgyat, mint alkalmazott agyaggalamblövészet, s legyen hozzá az előadónk Dr. Köd. A lelkes hallgató ugye vizsgadolgozatának kijavítása után tolná tanár tolla alá az indexét, ám rettenet, Dr. Köd negyedórája elment. Sebaj. Van kiírt fogadóórája. Igen. És mikor már tizenhatodszor keresi fel a három fellelhetőségét – persze az egyetem átellenes pontjain –, s láttára egyes munkatársai szeme alatt egy apró ideg kezd el vonaglani, valahogyan kezd időigényessé és meglehetősen idegesítővé válni a dolog. Igen, idegesítővé! Mit csinál ilyenkor az elkeseredett hallgató? Agyában fény gyúl és reménység. Hátha van fakkja annak a szemétmocsokállat... Jólvan!

Folytatom. Szóval. Hát persze, hogy volt. Mikor két nappal később a kezében tartja az indexét, már nem örömöt érez, csak bosszúra szomjazik. És aztán szólok a Jocónak, meg a Tibinek, hogy ha meglátják, akkor hasítsanak ki egy darabot a hátából, és annál fogva akasszák föl a legelső fára, lehetőleg egy termeszdomb felé, és... Igen, beszedtem a piruláimat, maga mocskos disznó! Igen, magát is megölöm, kinyírom! Ha kijutok innen, igen.

nICE