Amorphis
Már megint ezek a finnek... :)
Az elmúlt két évben megjelent zenei cikkek közül jónéhány szólt ennek a kis északi népnek fiai és lányai által alapított zenekarokról. Néhányan pár éve kezdték csak (Nightwish, Sonata Arctica stb.); van, amelyikük régebben, és azóta környező országokból érkező tagokkal vegyült (Stratovarius); és van egy, amelyet immár tíz éve jegyeznek: Amorphis.
A cikk írásának az adja az aktualitását, hogy a Summer Rocks 2001-en lépnek fel először Magyarországon, méghozzá igen előkelő helyen :) : utolsó előtti fellépőként, közvetlenül a Rhapsody előtt.
Az együttes 1991-ben alakult egy gitáros és egy dobos vezetésével, akik kezdésnek még egy énekes-gitáros és egy basszusgitáros tagot szerveztek be maguk mellé. Egyetlen demó "feljátszása" után rögtön találtak egy kiadót, aki több lemezre szóló szerződést kötött velük.
Hangzásvilágát tekintve a "hagyományos" heavy metál, doom, death metál és a 70-es évek progresszív rock vonulatát ötvözi. Ez elsőre kicsit furcsának tűnhet, de tényleg ez a helyzet. Akár egy lemezt végighallgatva is feltűnnek az egyes elemek. A néhol egyértelműen Pink Floyd hatásokról árulkodó pszichedelikus billentyűsjáték (is), néhol a Deep Purple-re jellemző elektromos orgona hangja, időnként hard rock-os gitárjáték. (Sőt, az egyik számuk teljesen Jethro Tull-ra emlékeztet...) Legutóbb megjelent két albumuk előtt egyértelműen érezhető volt a death metal irányvonal, köszönhetően a zene hangulatának és az azt jól támogató hörgős énekhangnak. Ezek persze nem vesztek ki az új lemezekből sem, itt-ott visszaköszönnek. A tagok – saját bevallásuk szerint – mindig készek újat nyújtani, de semmilyen trendet nem hajlandóak követni.
Témaválasztásukban (és néha dallamvilágukban) gyakran a finn hagyományokhoz nyúlnak vissza. Így született a történelmi csatatérről elnevezett debütáló albumuk, a The Karelian Isthmus; a Kalevala költészetéből merítő, csodálatos intrójú Tales from the Thousand Lakes és a Kanteletar (ősi finn ballada- és versgyűjtemény) által inspirált szövegű Elegy címet viselő korong. Az itt megjelenési sorrend szerint felsorolt stúdióalbumokat követte a Tuonela és a tavaly megjelent Am Universum, melyek az előző lemezeknél dallamosabbra sikeredtek. A régi rajongók bizonyára más változásokat is elkönyveltek a zenekar javára, vagy kárára. Ezek közül az utóbbi álláspontra helyezkedő véleményt már hallottam...:) Mint a zenekar újkeletű ismerője (persze nem csak ez számít), én jobban szeretem az "új Amorphis"-t.
A felsorolt kiadások között általában mindig megjelent egy-egy kislemez, napvilágot látott egy teljes hosszában koncerten felvett anyagot tartalmazó lemez és egy válogatás is (a tízéves évforduló tiszteletére). A válogatást és a fentebb felsorolt albumokat ajánlom minden érdeklődő figyelmébe, a többi kiadást pedig inkább a megszállottaknak.
Az Am Universum-ról, mint legújabb albumról érdemes pár mondatot ejteni. (Természetesen nem arról van szó, hogy ez vagy akár a többi nem érdemelne meg oldalakat, de ez itt most nem az alkalmas hely és pillanat.) A jól sikeredett megnyitó, az Alone, sejtelmes billentyűs és visszhangzó gitárjátéka után hamar a "lényegre tér" és megadja a hangulatot a lemezhez. A Goddess (of the Sad Man) a folytatás, az egyik legjobb szám. Az énekhang mögött a szinte zajjá elmosódó billentyűsjáték tökéletes aláfestés. Ezt követi az elektromos orgona hangjára, második felében pedig erős gitárra alapozott Night Is Over. Ezután a lágy gitárral kezdődő, jól sikerült Shatters Within-t majd a zúzós Crimson Wave-et hallhatjuk. A Drifting Memories időnként gyors, időnként csak sodródó tempójával és a végén a "dallamot vesztett" gitárjával remekbe szabott darab. A Forever More majd a csendes és szomorú Veil of Sin következik gyengéd felvezetőjével, szívbe markoló szaxofonjával. A zeneileg remekül felépített Captured State talán a legjobb szám a lemezen. A magas tónusú gitár pont a megfelelő pillanatokban jelenik meg, majd az ismétlések alatt valami furcsa "amorf" eleggyé olvad a többi hangszerrel, talán ez teszi olyan tökéletessé... Remélem lesz szerencsém élőben is hallani. A záró Grieve Stricken Heart az elhangzott számoknak afféle ötvözete, kellemes befejezés.
Végül, akik mindezt összehozták (a jelenlegi felállás):
Pasi Koskinen – ének
Esa Holopainen – gitár
Tomi Koivusaari – gitár
Niclas Etelavuori – basszusgitár
Santeri Kallio – szintetizátor
Pekka Kasari – dob
Blue