Változtatás

A minap (úgy két hónapja) beszélgettem egy ismerősömmel a felelősségvállalásról. A beszélgetés hamar vitává vált, mely arról szólt, van-e jogunk bármin változtatni, csak azért, mert azt hisszük, különbek vagyunk másoknál. A beszélgetés után sokat gondolkoztam ezen. Így született a következő történet.

Az öreg Renthart mindenki ismerte a poros faluban, amely mellett élt, már vagy 20 éve. Ismerték, de meg nem ismerték. Legtöbben csak magának való bolondnak tartották, ugyanis elég sajátságos nézeteket vallott az életről, melyet rajta kívül senki sem fogadott el. Ha bárki kérdezte, szívesen beszélt, de magától nem ment soha senkihez. Így élt és halt meg, nyom nélkül. Semmi sem maradt utána. Azaz csak majdnem semmi. Van egy történet, ami talán mégiscsak valami.

Talán 14-15 éves lehettem, amikor a falu melletti erdőben játszottunk a haverjaimmal, nem messze az úttól. Egyszer csak egy szerzetest láttunk közeledni. Fiatalok voltunk, kíváncsiak, ezért nem vártuk meg, míg a faluba ért, ahogy az illem követelte volna, hanem elé rohantunk, és megkérdeztük, mit keres erre. "Egy embert keresek" – mondta. "Még lehet, hogy segíthettek is. Rein Entar mester nyomát követtem. Nem ismeritek?" A többiek rávágták azonnal, hogy nem, és elrohantak. Én még vártam pár pillanatot, gondolkoztam, és eszembe jutott az öreg Renthar. Leírtam külsejét, és elmondtam, merre lakik. A szerzetes izgatottan megköszönte, és elsietett.

Egyre kíváncsibb lettem, ezért követni kezdtem. A szent ember egyenesen az öreg kunyhója felé ment, a falunkat is elkerülve, hogy időt nyerjen. Renthar a kunyhó előtti kis kertjében dolgozott. A szerzetes, amint észrevette, a földre borult, és valami idegen nyelven zaklatottan, gyorsan beszélni kezdett. Renthar egy szót sem szólt, csak az arcán rándult meg pár ideg. Látszott rajta, hogy feszült, és komolyan töpreng. Egyszercsak a szerzetes egy mondat közepén elhallgatott, felállt, és üveges szemekkel elindult, vissza, amerről jött.

Ma már nem értem, hogy lehetett annyi bátorságom, hogy odarohanjak.

– Ki vagy te? – kérdeztem.

– Renthar vagyok, ismersz.

– De mit akart tőled ez a szerzetes, és hogy küldted el?

– Ő azt hitte, tanulni akar tőlem, de tévedett.

– Nem értem, ha tanulni akart, akkor tanulni akart, hogy lehet ebben tévedni?

– Hogy lehet tanulni?

Bármilyen furcsa volt a kérdés, éreztem hogy komoly, ezért jól megfontoltam a válaszom:

– Te tudsz valamit, amit elmondasz nekem, és így már én is tudom.

– Nem igaz. Attól, hogy azt hiszem, tudok valamit, még nem biztos, hogy úgy van, hogy úgy igaz.

– De ha kételkedem, és végiggondolom, nem pedig csak meghallgatom, akkor már tanulok, nem? Ő hallgatni akart, és nem tanulni?

Valahogy így kezdődött. Nap mint nap visszatértem, és órákon át beszélgettünk. Nyáron kevés idő volt rá, dolgozni kellett, de sohasem felejtem azokat a hosszú téli beszélgetéseket. Sokszor nem értettem egyet vele, de ez így volt jól.

De a történet lényege csak most következik. Egy őszi nap, mikor az erdőben sétáltam, észrevettem, hogy egy csapdába esett állat fölött térdel. Az állat mozdulatlan volt, csupa vér. Az öreg sírt, reszketett. Majd felnézett, és üvöltött: ELÉG. Az állat hirtelen felugrott, és elszaladt. Teljesen megdöbbentem: láttam, az állat először sérült volt, mozdulatlan, majd egészségesen elrohant. Nem törődtem semmivel.

– Hogy csináltad?!

Fájdalom csillant az öreg szemében.

– Láttad?

– Igen, láttam! Hogy csináltad?!

– Kár. Nem nehéz.

A következő pillanatban a házában ültünk.

– Itt kényelmesebb – mondta.

– Mit tudsz még csinálni, mekkora a hatalmad?

– Bármit megtehetek, bármit megváltoztathatok.

– Akkor miért nem teszed, tudom, nem tetszik neked így a világ! Miért nem teszed jobbá?

– Hogy tehetném? Ilyennek akarjuk. Azt hiszed, máshogy jobb lenne? Így van, szerintem, szerinted. De a többség szerint így jó, hisz ezt hoztuk létre. Akkor hogy vállalhatnám, hogy az én nézetem az igaz, a jobb? Mert hiszem? Attól még csak nekem jobb.

– Neked jobb? Segíthetnél a betegeken, a szegényeken a...

– Elég! Senkin sem segíthetek. Először csak egy kicsit változtatok, aztán még egy kicsit, aztán még... nincs határ. Szüntessem meg a szegénységet? Újra lesz, mert ha van gazdag, van szegény. És mindenki gazdagabb akar lenni a szomszédnál.

– De ha látnák, hogy csodákra vagy képes, mindenki meghallgatna, hinne neked!

– Nem nekem hinnének, csak a csodáknak. És nem tanulnának, hanem hallgatnának. De elég ebből. Menj el, és gondold végig. Tanulj, ne hallgass! Csak akkor gyere vissza, ha már megértetted, mit mondtam.

Nem volt más választásom, mentem. Végiggondoltam, és megértettem, amit mondott. De már nem volt miért visszamennem. Azóta sem tértem vissza, és már nem is térhetek. A jó öreg Renthar 71 évesen hunyt el. Elaludt.

Hajdu Péter