Matyi és a haverok
Az Experidance tánctársulat Ezeregyév című darabjáról már volt szó az Impulzusban (XXXI/01 - Kommersz magyarságtörténet két felvonásban). Akkor azt írtam hogy Román Sándor itthon egyébként egyedülálló társulata produkcióiban a táncon kívül a látványra és egyéb külsőségekre - zene, fény, csillogás - helyezi a hangsúlyt. Így van ez a Nemzeti Színházban látható Revans esetében is.
A darab Fazekas Mihály Lúdas Matyijának nagyon is szabad stílusú feldolgozása, ráadásul mértéktelenül kihasználja a Nemzeti négyzetméterenként felemelhető, süllyeszthető, eldönthető nagyszínpadának minden adottságát. A táncosok minden második lépésüket fel-le mozgó lépcsőkön teszik meg, a történet végén pedig élő szobrokként emelkednek fel több méter magas talapzatokon a szereplők. Néha azért zavaró is a színpadon látható hullámzás, bár ha megengedheti magának a Nemzeti Színház, hogy ilyen technikai arzenált vonultasson fel – és melyik színház engedhetné meg magának, ha nem pont ez – akkor talán jogos a használata, főleg egy ilyen darabnál, aminek a mottója: "A cél egy, az eddigieknél látványosabb, monumentálisabb alkotás létrehozása volt." Az Ezeregyév meg a "kosztümre, fénytechnikára és fergeteges zenére" épült – úgy látszik ezek már csak ilyenek.
Az előadást Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze, Lúdas Matyi anyja vezeti fel; fekete öregnéni-ruhája alapján valószínűleg épp a temetőbe indult, csak előtte berángatták a színházba, hogy "Te, Marikám, van itt ez a színes-szagos táncshow, ebbe kellene elmondani két mondatot, meg utána még öt percet lófrálni a színpadon." Úgy látszik, hogy a sok látványos jelmez és zene (a Revans zenéje egyébként nagyon jó, az Experidance-nél már megszokott vegyes stílusban) mellé kellett egy sztár is, akivel még látványosabb és jobban eladható a darab. A művésznő összesen háromszor látható a színen, egyszer a már említett bevezetőben, később, amikor Lúdas Matyi elhatározza, hogy háromszor veri vissza, utoljára pedig a harmadik verés előtt. Ez összesen tényleg nincs több öt percnél, szövege pedig csak az első alkalommal van, ennek ellenére természetesen tapsvihart arat. Szegény a két órás előadás alatt, amikor épp nem a darab élvezeti értékét növeli, remekül unatkozhat az öltözőben.
A történet úgy indul, ahogy azt az eredeti Fazekas regéből is ismerjük: Matyi semmirekellő, naphosszat csak alszik és kocsmázik. Viszont, ezt figyeld: meg akarja tanítani a saját, majd később a falu összes libáját táncolni. Nagy ötlet, felvezető táncnak legalábbis nem rossz, ahogy a sok libának öltözött táncos fatojásokkal kopogtatva bevonul a színpadra, viszont később nyoma se marad a dolognak a darabban.
Apropó, lúd: én kiskoromban valamiért mindig azt képzeltem, hogy Lúdas Matyi libája hímnemű – legalábbis a Dargay Attila rajzfilm, meg a Schwajda György átdolgozásából kiadott mesekazetta alapján (lehet, hogy tévedek, és csak én gondoltam így valami freudi visszamaradottság miatt). Ebben a darabban Matyi libája – a neve itt is Galiba, mint a rajzfilmben – egy tipegő, kezeit affektálva tartó kiscsaj. Egyébiránt eltalált figura, mondhatni tényleg libás.
Ha már a gyökereknél tartunk, azért Román Sándornak sikerült megtartani néhány motívumot a már említett Lúdas Matyi feldolgozásokból, akár zenerészletekről van szó, akár a rajzfilmbéli kedvencre, Döbrögi állandóan sípot fújó ispánjára ("Nem a kicsi pamm-pamm, amit kopogtattam." – nem volt gyerekkora annak, aki erre nem emlékszik.) Viszont Döbrögi figuráját igencsak átdolgozták. Addig semmi különös és kirívó nem történik, amíg ő meg nem jelenik a színen. A falusiak dolgoznak, jön Lúdas Matyi, megtáncoltatja a libákat, aztán a falusiakat és akkor egyszer csak meglátjuk a földesurat. Vagyis... valószínűleg a falu menőcsávóját, egy Michael Jackson-videoklipek fénykorát idéző fehérkalapos, fekete-fehér lakkcipős, kigyúrt, szivarozó figurát, és a nőjét, akit a bevonuló táncuk végén könnyedén emel fél kézzel a magasba – ehhez egyébként innen gratulálok, őszintén.
Szóval ez a fickó olyan hatással van az egyszerű parasztasszonyokra és emberekre, hogy azok egy csapásra öltönyös-mappás-mobilos alkalmazottakká változnak át. Kivéve Matyit, aki a céges partyt idéző jelenet közben is vígan szunyókál egy szekéren a zsákok között, lúdtollas kalapjában. Meg is lesz ugye az eredménye, elveszik a libáját és jól megvesszőzik. Mondjuk konkrétan nem derül ki a darabból, hogy mi nem tetszik Döbröginek Matyin. Valószínűleg az arca. Vagy az, hogy van rajta sapka. A jelenetből azt lehet sejteni, hogy Döbröginé háziállatnak szeretné Galibát – az eredeti műben a konfliktust az adta, hogy Matyi nem hajtott fejet a nagyságos úr előtt, ennek a következménye lett a libaelvétel, meg a huszonöt botütés.
Valószínűleg a darabnak ezen a pontján valami olyasmit mondhatott a rendező a díszlet- és a jelmeztervezőnek hogy "Na, most akkor szabadjára engedhetitek a fantáziátokat, vagy ami a helyén van." Matyi először a Velencei karneválban adja vissza a botütéseket – ez valamennyire párhuzamba állítható az eredeti műben lévő olasz ács szereppel –, második alkalommal pedig orvosnak öltözve a párizsi Moulin Rouge fülledten erotikus hangulatába hipnotizálja Döbrögit, és ott adja vissza neki, amit megérdemel.
Egyébként furcsa, hogy ezeket a megtorlásokat Matyi sosem egyedül követi el. Mindkét alkalommal három ivócimborájával együtt öltözik be taljánnak és orvosnak. A haverok az első veréses jelenet előtt az öltönyös üzletemberek között vannak, és mikor Matyival elbánik a földesúr – akarom mondani a fővállalkozó –, akkor hagyják csak ott a Céget.
Csak kétszer veri vissza – lehetne ez is a címe a darabnak. A Moulin Rouge jelenet után ugyanis a történet végleg kifordul az eredeti kerékvágásból. A felújított sztori szerint Galiba legyeket enged szét Döbröginél, amit Matyi és három társa a Dongó című kiváló zenemű tangóharmónikás feldolgozására EKKORA légycsapókkal, rovarirtó kisiparosnak öltözve kezd el lecsapkodni. Ezután az egész falu kezébe légycsapó kerül, és Döbrögi egyedül marad a szolgái ellen, majd jönne Matyi a nádpálcával, de az utolsó pillanatban megjelenik előtte édesanyja – aki egyébként belehalt abba, hogy elvették a libáját és a fiát megvesszőzték; ez se így volt az eredetiben – és meggondolja magát.
Ezzel és a már említett süllyesztő-emelkedő parádéval ér véget a darab, meg egy újabb sztárral, Kovács Ákossal, ő énekli ugyanis a finálédalt. "Kényes úr a földesúr" és egyéb magasröptű rímek hallhatók a dalban.
Azért csak rója fel mindenki a kapufélfára: ez az előadás egy szombat délutánra egész jó, ha valaki csak szórakozásra vágyik, mindenféle komolyság nélkül. Sőt, erre a célra ideális, sokkal jobb, mint otthon a tévében megnézni a Largo Winch – Az igazságtevő aktuális részét.
balazs@impulzus.com
Az Experidance tánctársulat legújabb darabja a
Steel - a fém legendája
"A produkcióban történelmi korokon vonulunk keresztül világléptékben, táncban lekövetve a fém, mint anyag szerepét az emberiség fejlődésének történetében."
Premier: 2005. április 22. Művészetek Palotája
További előadások: április 22., 23. május 12., 14.
Jegyek kaphatók: a helyszínen (1095 Budapest, Komor Marcell u. 1., tel.: 555-3001) és a Nemzeti Táncszínház közönségszervezésén és jegypénztárában
(1014 Budapest, Színház u. 1-3 Tel: 375-8649, Tel/fax: 201-4407)