Interjú Zoltai József tanár úrral

Interjúsorozatunk idei utolsó részében Zoltai Józsefet szeretnénk bemutatni. Ő az egyik olyan oktató, aki nemcsak tanárként van jelen a Villanykaron, hanem egyben a hallgatói ügyek dékánhelyettese is, így lehetősége van közelebbről is kapcsolatba kerülni a diákokkal. Többek között erről is mesélt nekünk a beszélgetés során.

–Hogyan foglalná össze eddigi életútját?

–Kispesti vagyok, Józsefvárosban születtem, ez sajnos még a világháború idejére esett. A kisgyerekkorom elég mostoha körülmények között zajlott, de aztán tanulni már békeidőben kezdtem. Elég cifra időszak volt, a háború alatt sokan nem tudtak iskolába járni. Lehet, hogy maguk erről nem is hallottak, akkoriban voltak ilyen ugrató osztályok, olyan gyerekekből, akik egyszerre több évfolyamot végeztek: egy év alatt az első, második és harmadik osztályt. Én normális osztályba jártam általános iskolás koromban, a gimnáziumot is Kispesten végeztem. Aztán a Műszaki Egyetemre vettek föl, és tulajdonképpen azóta folyamatosan itt vagyok. Először hallgatóként, majd gyakornok, tanársegéd, adjunktus, egyetemi docens lettem, végigjártam a ranglétrát. Megrettenek, ha belegondolok, hogy július elsejével negyven éve vagyok itt az egyetemen mint alkalmazott, nem számítva a diákéveket.

–Úgy tudjuk, tanít a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Egészségügyi Főiskolai Karán is.

–Amikor én odakerültem, a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemnek volt a főiskolai kara, majd az integráció alatt került 2001. január 1-jén a SOTE alá. Azt túlzás lenne mondani, hogy én ott tanítok, mert valójában csak minimális számú órát adok, és inkább adminisztratív teendőim vannak: van ott egy kis tanszék, ami az ottani léptékben kakukktojás, mert nem egészségügyi tárgyakat, hanem számítástechnikával és orvostechnikával kapcsolatos műszaki dolgokat oktat. Ennek a tanszéknek a vezetője hívott meg 98-ban. Azóta vagyok ott, és leszek is valószínűleg még két évig, utána erre nem lesz lehetőségem.

–Mint dékánhelyettes, rendkívül jó kapcsolatban van a Hallgatói Képviselettel. Hogy alakult ki ez a jó viszony?

–Valóban így van, tulajdonképpen már kezdetek óta jó a viszony. Amikor a Dékáni Hivatalba kerültem, akkor Sági Péter, aztán Endrődi Csilla, Molnár Ágnes, Somogyi Erzsébet és most Medveczki Gábor vezette Hallgatói Képviseletekkel volt dolgom [becenévvel: Pety, Csilla, Ághy, Rzsó és medu - a szerk.]. A jó kapcsolat azzal kezdődött, hogy 97 őszén, mikor még nem voltam dékánhelyettes, felélesztették a Köcsög-díj rendszerét. Sajnos mára már egy nagyon rossz mellékíze van ennek a szónak, de a hatvanas években jól hangzott. Mindig annak a tanárnak adták, akit a hallgatók megszavaztak. Amikor felújították, ketten kaptunk ilyen díjat, Gál Tibor volt az egyik, én voltam a másik, és akkor ráztam először kezet Sági Péterrel a Kari Tanács előtt, nagyon meg voltam illetődve. Nem sokkal később, még egy év sem telt el, jelentkezett az akkori dékán úr, Pap professzor, hogy nem talál senkit a megüresedett oktatási dékánhelyettesi posztra. Valóban így lehetett, mert már akkor is több dékánhelyettes érkezett a MIT-ről: Kollár profesz-
szor, mint oktatásfejlesztési dékánhelyettes és Selényi prof is, mint általános és tudományos dékánhelyettes. Ha még egy harmadik dékánhelyettest is ugyanarról a tanszékről kellett meghívnia, tényleg nagy bajban lehetett. Pap tanár úr nem tudta, hogy én kacérkodtam korábban azzal a gondolattal, hogy szívesen elvállalnám ezt a posztot, de csak akkor kerültem oda, mikor már senki másnak nem kellett. Talán az is hozzájárult, hogy pont engem hívott, hogy a tantervreformnak köszönhetően, aminek kapcsán megszüntették a párhuzamos tárgyakat, az Elektronika is közös tárgy lett a karon, és ennek a második félévét, az ElektronikaII-t közösen oktattuk Pap tanár úrral. Akkor kezdett megismerni, és ő is ott volt azon a bizonyos díjátadáson. Talán ez a két dolog volt, ami miatt végül rám esett a választása.

–Azóta is szereti csinálni ezt a munkát?

–Én ezt továbbra is élvezem. Azt túlzás lenne mondani, hogy ez a hobbim, de nem teher számomra a munkák elvégzése. Szívesen csinálom még az apró részét is, ami kifejezetten favágó munka, mert tudom, hogy ha ezt nem csinálnám, akkor "nem menne az üzlet". Sajnos állandóan az a vád ér, ami a HK-val való jó kapcsolatom egyik oldala, hogy túlságosan is kedvezni akarok a hallgatóknak. Most legutóbb is megemlítették azon a szakbizottsági ülésen, ahol a mellékszakirányokra való keresztbecsatlakozásról volt szó. Nem először hallom ezt a vádat, úgyhogy a tanszékvezetők úgy tartanak számon, hogy az ellenségük vagyok, és a hallgatókkal szövetkezek.

–Az egyetemen kívül jut még ideje más hobbikra is?

–Rengeteg hobbim van, csak sajnos nem mindegyikre jut elég idő. Szívesen teniszezem, és ezt nemcsak azért, mert jó játék a tenisz, hanem egészségileg ez kell nekem, mert mozgás nélkül az ember elpusztulna. Ugyanilyen alapon járok el focizni is a tanszékiekkel, jobb esetben hetente kétszer, rosszabb esetben egyszer. Ez mondjuk az élet fenntartásához kell. A többi az nem annyira: szeretek bridzsezni, van egy bridzs parti, ami már negyven éve működik, és kéthetente ül össze. Hatan vagyunk, együtt végeztünk, nagyjából egy kupacban lakunk a budai oldalon. Ha összeül a társaság, és ketten kimaradnak, mert négyen játszunk, akkor a kimaradó kettő sakkozhat, és ezzel el is jutottunk a másik szenvedélyemhez, a sakkhoz.

–Úgy tudjuk, szereti a nyelveket is.

–A nyelvek is érdekelnek, de már inkább csak az alkalmazási szinten, új nyelvek tanulása, próbáltam, már nem megy, nem fog az embernek úgy az agya, mint régen.

–Járt külföldön, ahol kamatoztathatta nyelvtudását?

–Nem is szívesen megyek ki olyan helyre, ahol nem beszélem azt a nyelvet, amit abban az országban használnak, így aztán elég kevés helyre tudtam elmenni, mert németül meg angolul tudok valamelyest. Így Ausztriában, Németországban, Angliában és Kanadában is jártam. Kicsit spanyolul is tudok, 92-ben nyílt rá alkalmam, hogy egy madridi egyetemre menjek el egy több hetes látogatásra, és akkor felfrissítettem a spanyoltudásomat annyira, hogy ott tudtam érintkezni az emberekkel, de azóta sokat felejtettem.

–A külföldi egyetemeken látott olyan dolgokat, amelyeket szívesen megvalósítana itthon is?

–Igen. Kanadában olyan helyre kerültem 86-ban, ahol már a tanszéken volt integrált áramkört gyártó eszköz, így ott meg tudták azt csinálni, hogy saját maguk megtervezték az integrált áramkört, és ezt le is gyártották. Ez számomra komplett újdonság volt, de persze a közelébe se engedtek, csak távolról lehetett nézni, ahogy csinálják. Ott találkoztam először egy olyan mikroprocesszoros eszközzel, amit demonstrációs célokra készítettek, és analóg jelfeldolgozó része is volt. Zenéket lehetett bele programozni, amelyeket le is játszott.

–Lát lehetőséget arra, hogy néhány év múlva a mi egyetemünk is elér olyan szintre, hogy helyben lehessen integrált áramkört vagy esetleg akár processzort gyártani?

–A tervező lehetőségek már nálunk is vannak, úgy tudom, hogy az Elektronikus Eszközök Tanszéken van ilyen programrendszer, amivel legyártani ugyan nem tudják, de megtervezni igen, és ezután a megfelelő file-okat kiküldik valahova, és nagyon rövid időn belül megkapják a kész eszközt. Azt hiszem, hogy ennek is csak a digitális része működik, sajnos az analóg nem. Ezek a gyakorlati lehetőségek eléggé háttérbe szorultak az utolsó tíz-tizenöt évben a régi állapotokhoz képest. A Vasfüggönynek a mi szempontunkból nézve volt egy olyan jótékony hatása, hogy az ún. "Vasfüggöny embargó" miatt nem lehetett hozzájutni jó minőségű alkatrészekhez, pedig szükség lett volna rájuk, és így az ipar az egyetemen fejlesztette ki a műszereket. Abban az időben tehát gazdasági kényszer volt, hogy itt gyakorlati munka folyjék. Olyan is előfordult, hogy az itt kifejlesztett, kis szériában elkészített műszert érdemesnek találták a továbbgyártásra, és az iparban nagy területen használták. Sajnos most már csak elvétve vannak tanszékek, ahol ilyenfajta tevékenység folyik, inkább a pályázatokra álltak rá, amelyek zömmel papírmunkát igényelnek, és nincs olyan kézzelfogható eredményük, mint egy működő műszer legyártásának.

–Az ön szakterülete az analóg áramkörök. Ön szerint mennyire van jövője ennek a szakágnak, mennyire tolódik el a hangsúly inkább a digitális dolgok felé?

–Ez attól függ, hogy a szakterület melyik konkrét szeletéről van szó. Ha mondjuk a híradástechnikát vesszük, ahol nagy szinten vannak analóg áramkörök is, ott az áramkörtervezés részét a feladatoknak bőven el tudják látni a multinacionális cégek, inkább a szoftverterületen jelentős az a tudás, amely az egyetemen megszerezhető. A műszertechnikában, ahol a MIT is az elmúlt időkben működött, régen annyi munkánk volt, hogy azon kellett gondolkoznunk, hogy melyiket vállaljuk el. Most már hozzáférhetőek a nyugati műszerek, amelyek "hatlövetűek", vagyis mindent tudnak, megint csak kevés terep jut az áramkör tervezésre.

–Ön szerint a kétlépcsős oktatás bevezetése fog-e változtatni az egyre inkább elméleti szintűvé váló képzésen, esetleg amiatt, hogy az első három évben főiskolai szinten kell majd oktatni, elviszi-e inkább a gyakorlati szint felé?

–Csak találgatni lehet, hiszen ez a bolognai folyamatnak nevezett dolog hol felerősödik, hol gyengül. Egy évvel ezelőtt még felerősödni látszott, és akkor nagy energiák folytak itt a karon, hogy egy olyan pilot rendszert dolgozzanak ki, amely majd mintául szolgálhat más kétlépcsős képzések kialakításakor, és megelőzi az adminisztratív jellegű intézkedéseket. Vagyis nem nekünk kellett volna végrehajtani, amit mások mondanak, hanem mi találtuk volna ki, és mások vették volna át tőlünk. Pár hónappal ezelőtt azt lehetett hallani, hogy ez visszaesik, és nem lesz kétlépcsős képzés, pedig akkor az infomatikánál már ki volt dolgozva a megfelelő tanterv. Igazából soha nem tudták megmondani, hogy a kétlépcsős képzést hogy képzeljük el, mennyi ideig tart, öt, öt és fél, vagy hat évig. A legkülönbözőbb változatokról volt szó, a pilot rendszer is három plusz másfél évre készült el. Én nem lelkesedem túlságosan érte, éppen a sok bizonytalanság miatt. Szerintem az oktatást nem volna szabad kísérletezés terepévé tenni, és olyan nagy változásoknak kitenni, amelyek nem vezethetőek be folyamatosan. Ha rajtam múlna, ezt is felmenő rendszerben valósítanám meg, nem úgy, hogy aki esetleg a bevezetéskor harmadéves, az az utolsó két évben kétlépcsős képzésre kerül.

–Mint dékánhelyettes, van olyan terve, amit meg szeretne valósítani a közeljövőben?

–Most konkrétan legjobban az foglalkoztat, hogy a szakirány-becsatlakozás hogyan alakuljon, mert ezt a területet állandóan sok kritika éri. Én azt szeretném, ha a becsatlakozás lehetősége megmaradna a jövőben is, hiszen a kar nem tudja biztosítani, hogy keresztféléves oktatás minden tárgyból legyen, hanem csak az alaptárgyaknál. Így kompromisszumként alakult ki az, hogy be lehessen csatlakozni az informatikus főszakirányokba egy félév elcsúszással is. Ez tudom, hogy nem egy ideális állapot, de abból a szempontból jónak mondható, hogy időben tudnak végezni a hallgatók. Most már vannak olyan statisztikák, amelyek azt bizonyítják, hogy a szakirányra becsatlakozott hallgatóknak közel hatvan százaléka az, aki úgy fejezi be a tanulmányait, mintha nem is csúszott volna el a szakiránnyal. További egyharmad része a szakirányra félév csúszással bekerülőknek öt éven belül eljut az abszolutóriumig, tehát már csak egy félév van neki hátra. Ezt a dolgot eltorzítja az, hogy nagyon sokan elkezdik húzni az időt, amikor elérik ezt a stádiumot, "minél tovább vagyok hallgató, annál jobb" elven. A mostani állás szerint arról van szó, hogy az eredetileg csak az informatikus szakon, és csak a főszakirányra való becsatlakozást most a villamos mellékszakirányra is kiterjesszék. Tulajdonképpen a Tanulmányi Bizottság ezt javasolta is, és a javaslatot elküldte a Villamos Szakbizottságnak, aztán ott pattant ki a "háború", és nem is a mellékszakirány miatt, hanem amiatt, hogy a főszakirányra való becsatlakozásra van-e egyáltalán szükség. Most úgy néz ki, hogy a tanszékek zöme ellene van, viszont a dékán úr a statisztikai adatok ismeretében hajlik arra, hogy megtartsa a becsatlakozást. Bízom benne, hogy ez az álláspont fog győzni, ez várhatóan június folyamán el fog dőlni. A másik dolog, ami a kérdésről eszembe jut, hogy a tervek szerint 2003. novemberében beindul a Központi Tanulmányi Hivatal, ami óriási változás lesz a dékáni hivatalok működésében. Nekem meggyőződésem, hogy ez el fog csúszni, és nem is tartom jónak, hogy félév vége felé akarják bevezetni. Szerintem nyilvánvaló, hogy ennek a zökkenőmentes bevezetése kizárólag nyáron lehetséges, amikor elég idő van a felkészülésre. Én itt is a fokozatos bevezetés híve lettem volna. Ahhoz, hogy ez az átmenet ne idézzen elő "katasztrófát", nagyon kell koncentrálni.

–Végezetül mit tanácsol a lassan vizsgára készülő hallgatóknak?

–Nem akarom azt mondani, hogy "tanulni, tanulni, tanulni", mert annak van egy rossz mellékzöngéje, viszont nem lehet úgy eredményt elérni, hogy az ember ne dolgozna. Szerencse is kell persze, de aki azzal akar boldogulni, az inkább lottózik. Az esetek többségében a siker alapja a sok munka, és ez a tanulásra is vonatkozik.

Balázs, Loft