Reflexió
Bár érnék már haza! Még van jópár óra otthonig... sok. Még csak épphogy elindultunk a festői Kelenföldről, de már elegem van a végtelen vonatozásból. Egyedül egy fülkében! Először izgalmas volt, örültem neki, de most már inkább jó lenne egy útitárs, akivel esetleg beszélgetni lehetne. Bármiről.
...De csak monoton kattognak a kerekek, sorra maradnak el a fák, az országutak és a házak az ablak, mint egy hatalmas mozivászon előtt, és semmi sem történik. Előveszem hát a lineáris algebra könyvet, mert hát a zéhá az bizony zéhá.
"Helló, ne haragudj, van itt szabad hely?" – hallom a kérdést hirtelen. Válaszolnék rá, hogy "persze, gyere csak", de végignézek a lányon az ajtóban és nagy hirtelenjében csak egy sípoló kis szusszantásra futja. Tökéletes! Leginkább ezt lehetne rá mondani: hátközépig érő, göndör sötétbarna haja van gyönyörű, csillogó barna szempárral és finoman ívelt, érzéki ajkakkal. Bőre makulátlan, az alakja meg egyenesen szívszaggató – keskeny derék, törékeny csípő (szinte átfogható két kézzel – az embernek kedve lenne megpróbálni), micsoda lábak! Tökéletes...! mintha a tréfás atyaúristen széles jókedvében alkotta volna meg ezt a tüneményt saját örömére, de valahogyan lepottyant ide, erre a ragyaverte vonatra...! Mellém...! Mindez egy pillanat alatt villámlik át rajtam, így csak a kis szusszantás jön ki.
Semmi baj, szerencsére megérti a lány: rám mosolyog (de még egy csálé foga sincsen!), majd becsukja az ajtót maga mögött és leül velem szembe. Beletúr a táskájába és elővesz egy jó vastag könyvet. Öreg, mondom magamnak, térj vissza a lineáris algebrához! Veszettül megerőszakolom magam és megpróbálok ismét elmélyülni a csoportelmélet rejtelmeiben. De nem megy, gondolataim újra és újra visszatérnek a szemben ülő tüneményhez. Nehéz így tanulni...! Finoman feljebb emelem a könyvet és amögül tanulmányozom tovább a lány arcát. Nagyon szép arc, állapítom meg újra – egyátalán nem átlagos. Vállára omló, sötét, göndör haja finom keretbe foglalja az arcát; a szeme pedig egyenesen mesés: szinte most is csillog, ahogy a könyvébe mélyed... Mit olvas? Jóég, ez a egy Római Jog könyv! Egyetemista? Valószínűleg joghallgató. Oda mindig is ilyen szépek jártak! Hajajj... De hirtelen észreveszi, hogy túl sokáig nézem: rám villan a mélybarna szempár és lekapom róla a tekintem: inkább a diósgyőri vár képét tanulmányozom a feje felett.
Hm, meg kéne szólalni, beszélgetni kéne vele! Nem nagy dolog, a Sanya a Balatonnál számtalanszor megmutatta, hogy kell. Odamegy a lányhoz (a prédához), majd egész nap fűzi és estére pedig már kézenfogva sétálnak. Bár itt lenne és megmondaná, mit is kéne most mondani! Talán csak annyit, hogy... mit is?... sajnos semmi nem jut eszembe, csak a "ne haragudj, te is ezzel a vonattal utazol?" és egyéb épületes marhaságok. Pedig most meg kell szólalni, öreg! Nem véletlen, hogy beült melléd ebbe a fülkébe! Lehet, hogy szimpatikus vagy neki! Ja, ezzel az undorító lin. algebra könyvvel a kezemben biztos rendkívül bizalomgerjesztő vagyok. Figyelj már, aki nem ismeri a könyvet, az nem sejt semmit! Sőt: lehet, hogy felénk lakik. Járhatnánk haza együtt a vonattal... meg aztán esetleg összejöhetnénk. No nem most, azt csak a Sanya tudja megcsinálni, nekem az nemigen megy: de majd később. Talán két-három hónap múlva. De akkor aztán...! Albérletben lakhat? Mit lehet tudni. Mert akkor meg is lehetne látogatni... Na, szólalj már meg, te marha! Ennyire nem lehetsz mamlasz! Aztán elképzelem a Sanyát, mit tenne a helyemben. Ja, neki már biztos meglenne a duma, amivel indít... már beszélgetne is vele. Lazán. Könnyedén. Mert jólesik. Csak úgy. A lány meg venné a lapot, ahogy már megtörtént számtalan esetben. Becsukná a Római Jog könyvet, jelezve hogy érdeklődik irántam, majd kicsit előrehajolna... csak egy kicsit... esetleg a hajával játszadozna... és akkor már jóval kellemesebb volna beszélgetni vele. Az pedig, hogy bármikor beülhetnek mellénk a fülkébe, csak intenzívebbé tenné a dolgot... izgalmasabbá. Minden állomáson reménykednénk, hogy nem ül be mellénk senki. De jó volna! Lehet, hogy épp szomorú, mert szakított vagy valami ilyesmi... csak meg kéne szólalni.
Csakhogy. Amint kinyitnám a számat, előjönne az összes eddig nem is sejtett beszédhibám. Dadognék. Pösze lennék. Raccsolnék. Vagy mindezeket egyszerre. Úgy pedig nemigen lehet hódítani ("betyárkodni" – ahogy a Sanya szokta volt mondani), mert ahhoz laza hozzáállás kell. Úgy ám! Meg aztán még mindig ott van az, hogy mit mondanék neki. Valamit ki kéne találni arról a jogi könyvről. Istenem, miért nem figyeltem jobban a gimiben töriórán? Meg aztán fiatalok vagyunk, egyetemisták, és ez bizony azt jelenti, hogy nagy kanállal kell habzsolni az élet naposabbik oldalán termő, páratlanul gazdag flórát! Úgy akarsz erre a lányra emlékezni, hogy "tessék, itt a lány, akivel egyszer együtt utaztam haza a vonattal" vagy pedig maradjon meg úgy, mint "ő itt (kimondom a lány nevét), akivel három éve vagyunk együtt... csodálatos..." – és itt majd hosszan hallgatok, a Sanya meg a haverok meg csak bámulnak, hogy hát hogy tudtam ilyen nőt összeszedni...! Na, te barom, szólalj már meg! Mi az? Semmi. Hogy akarsz továbblépni, ha csak itt fősz a saját levedben ahelyett, hogy megszólítanád?! Annyi mindent megcsináltál... ez kis semmiség azokhoz képest. Semmiség! Mondj már valamit! – de nem. Figyelj már! Lehet, hogy így soha többé nem látod! Lehet, hogy most sebezhető! Meg aztán lehet, hogy ő is hasonlókat gondol, de arra vár, hogy megszólítsd... Szólalj már meg!
Bár... lehet barátja? Biztos van neki és nagyon jól megvannak. Az ilyen nagyon szép lányoknak mindig van barátjuk, akivel már három éve járnak és nagyon szeretik egymást. Igen, határozottan az az érzésem, hogy a lány nem magányos. Meg aztán csak a vonaton látnám, hetente egyszer... nem elég az semmire. Nem lehet annyi idő alatt lángra gyújtani. Én nem tudom. A Sanyának menne, de ez nem jelent semmit, mert a Sanya bármelyik nőt meg tudja hódítani a világon... én nem ilyennek születtem. Meg aztán a barátja is valami menő alak lehet. Bunkofon, jó kocsi, jó helyek. Erre buknak ezek a joghallgatók. Meg aztán szóba állna velem? Nem hiszem. Nem vagyok én olyan menő. A barátja meg? Biztos valami kétméteres izomállat. Érzelmek nélkül. A lány meg, mivel mellette volt olyan nagyon sokáig, érzéketlenné lett. Nézd meg a körmét! Lakkozva van! Biztos egész nap azzal törődik, hogy a sminkjét csinosítsa meg a körmét lakkozza. Akarom én ezt? Dehogy! Az ilyen lányok csak a külsőségekkel foglalkoznak! Érdekli is őket, hogy mi fáj nekem a világból... Meg, ha alaposabban megnézzük a lány arcát, az sem olyan szép. Elsőre lehet, hogy nem csúnya, de ha a dolgok mögé nézünk, bizony látjuk, hogy van benne valami visszataszító. Valami nem is evilági veszély. Na és a könyv? Egy kukkot sem ért belőle, csak azért olvassa, hogy leplezze a műveletlenségét! És ha megszólítana? Engem nem érdekel! Nem csap be! Nem dőlök be a hazug álcának! Tőlem akár meg is szakadhat!
A lány ebben a pillanatban megmoccan. Elteszi a könyvet a táskájába és feláll. Úristen! Szép teste van! De engem már nem ver át! "További jó zötyögést" – csicsergi, és kimegy a fülkéből. Hála Istennek! Utálom az ilyen embereket, akik csak a jó benyomás alapján próbálnak maguknak társat szerezni! De az én eszemen nem jár túl! Sokkal okosabb vagyok annál! – és ezek után sokáig töprengek azon, hogy vajon hol szúrhattam el.
zs