Amiért érdemes élni
–Csókolom, kit tetszik keresni?
–Senkit, édesem, nincs itt már senki, akit ismernék – válaszoltam az ügyeletes kislánynak –, a 60-as években jártam ide iskolába, több mint 40 évvel ezelőtt... csak körbe akarok nézni.
Hát igen, a tanáraim már rég halottak, vagy az öregek otthonában vannak valahol. A régi évfolyamtársak akkor se ismertek fel, amikor még ide jártam. 60 év hosszú idő, főleg akkor, ha az ember boldogtalan.
Ballagtam egykori gimnáziumom folyosóján, és a könnyekkel küzködtem. Az iskola nem volt már a régi, mint ahogy én se voltam az. Képek jelentek meg előttem: ahogy ülök a 203-as tanteremben a többi osztálytársammal. Elöntött az a szorongás, amit mindig is éreztem itt. Sose tudtam beilleszkedni. Láttam a többieket, ahogy kergetőznek, vagy dobálják egymást papírgalacsinokkal az unalmas órák alatt. Ezekből is kimaradtam. Egy kiöregedett mérnök vagyok, az évek alatt végképp meguntam a szakmám. A feleségem is öreg, sose szerettem igazán, de nem voltam elég bátor ahhoz, hogy ezt meg is mondjam neki. Azt hiszem, ő még a mai napig is szerelmes belém. Ezt elég nehezen értem meg, mert én semmi csodálni- vagy szeretnivalót nem találok magamban, sőt ami azt illeti, másokban se. Egy szürke világban élek, nem érzek se jót, se rosszat, és ez már nagyon régóta így van.
A 203 előtt találtam magam. Kevés emlékeztetett a helyre, ahol 4 éven át tanultam: az egész épületet újjáépítették pár éve. A tablónk még a helyén volt, alig néztem rá, sírógörcsöt kaptam a látványtól... A régi osztálytársak néztek rám, köztük a lány, akivel 2 évig jártam a gimiben. Őt se szerettem különösebben, mégis milyen nehezen szakítottam vele... Azt hiszem, magamon kívül sose szerettem senkit. Nem mertem szeretni, mert féltem a csalódástól, nem mertem élni, mert az élettől is féltem.
Soha nem csináltam semmit se, ami kicsit is veszélyes: nem ittam meg egész életemben semmi alkoholt, nem próbáltam a cigarettát, nem mentem utazni, kirándulni, nem jártam társaságba, mert nem bírtam elviselni a sok elégedett arcot, illetve azokat, akik fesztelenül érezték magukat emberek között. Táncolni se mertem soha, pedig arra már régebben is rájöttem, hogy szeretnék... Sikerült ezt a vágyat is elfojtani magamban. Így lettem ilyen, amilyen vagyok: teljesen kiégett, és most már látom: az életről végképp lemaradtam, kicsúszott a kezeim közül. Gyakran gondolok erre, és ilyenkor szar alaknak tartom magam és gyávának, de persze ez is csak önsajnálat.
–Istenem! Bárcsak előlről kezdhetném az egészet! Bárcsak lenne még egy esélyem. – suttogtam magamban.
Azt hiszem, tudom, mit kell tennem. Igen, nincs más megoldás, semmin se lehet itt változtatni. De végülis ezért jöttem ide.
,,Fejbe lőtte magát egykori iskolájában V. Ignác, budapesti lakos, 62 éves nyugalmazott gépészmérnök. Egy esős délután egykori gimnáziumát választotta öngyilkossága helyszínéül. Felesége és két gyermeke értetlenül állnak az esemény előtt, szerintük az elhunytnak semmi oka nem volt arra, hogy véget vessen életének. Kiegyensúlyozott, békés életet éltek. A rendőrség nyomozást indított az ügyben."
Meghúztam a ravaszt, és egyáltalán nem volt rossz érzés. Nem fájt, nem éreztem semmi kellemetlent. Körbenéztem, és minden egyre világosabb lett, fehér fény vett körül, végül nem láttam mást, csak a fehér fényt, és szédülni kezdtem... 2003 szeptemberében, egy esős napon megszületett a Kovács házaspár első, várva várt kisfia. Peti nagyon értelmes fiúnak bizonyult, sokat olvasott és barkácsolt. Magának való gyerek volt, nem nagyon járt társaságba. Speciális matematika tagozatra járt a gimnáziumban, gépészmérnöki diplomát szerzett jeles minősítéssel, elhelyezkedett egy épületgépész cégnél és 82 évesen egyedül halt meg, nem volt felesége, se utódok. Élete nagy részét magányosan töltötte és boldogtalan életet élt.
Szabó István