"Szabadságra mentem STOP"

Délután volt, és én egy Astoriához közeli könyvesstand előtt álltam. Nem közvetlenül előtte, nem akartam közel menni, ha közel megyek, akkor az eladó rögtön megkérdezné, hogy miben segíthet, de én nem akartam, hogy mindenféle idegen ember engemet megszólítson.

De a távolabb állásnak, számos előnye mellett, volt egy igen komoly hátránya is, mégpedig az, hogy csak elmosódott foltokat láttam a könyvekből. Ennek legfőbb oka az volt, hogy reggel óta nem találtam a szemüvegemet, így kénytelen voltam anélkül mászkálni az utcán.

Aznap reggel finom illatok ébresztettek. Az éjjeliszekrényen volt egy zacskó felbontott Fundy extra savanyú gumicukor, és mivel aznap nem kellett sietnem sehová, elhatároztam, hogy azon nyomban megeszem az egész zacskóval. Majszolgatás közben arra gondoltam, hogy milyen okos volt, aki egy zacskó gumicukrot rakott az éjjeliszekrényre. Vagy mégsem? Hiszen sokkal okosabb is lehetett volna, elvégre akár három vagy négy, esetleg még annál is több csomag cukrot is hagyhatott volna ott. Ráadásul miért bontotta fel? Aztán rájöttem, hogy azért bonthatta fel, hogy ne nekem kelljen felbontani, ezzel is megkönnyítette a dolgom. No végül is, nymm, nem volt olyan, sőőt, nymmglgy... Ekkor nyeltem le az utolsó kis cukit, és nekiláttam a felkelésnek. Mikor oda jutottam, hogy felvegyem a szemüvegemet, rádöbbentem, hogy nincs az éjjeliszekrényen, ahová minden este szoktam tenni.

Két dolog történhetett. Az első, hogy a szemüvegem az éjszaka folyamán lábakat növesztett és elindult sétálni, a másik pedig, hogy gumicukorrá változott, én pedig gyanútlanul megettem. Ez a lehetőség viszont olyan gondolatok képeit vetítette előre, amiknek kellő mélységű végiggondolása igen-igen ijesztő képeket ígért.

Az ember bele ugyanis nagyon hosszú. Annyira hosszú, hogy ha felvágod a hasad és kihúzod a beleidet, akkor öngyilkos is lehetsz azáltal, hogy a beleiddel felkötöd magadat egy közepesen magas fára!

Az élettanban különösen képzett emberek (gondolok itt az orvosokra meg a bélgyógyászokra) minden centiméternyi bélnek külön nevet adnak, és ezekkel a nevekkel vaskos lexikonokat töltenek meg. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés: mi van akkor, ha a gumicukorrá vált szemüvegem egyszer csak megunja a gumicukor-létet, és a belem egy olyan szakaszában változik vissza, aminek még a nevét sem tudom??? Azt gondoltam, az lesz a legjobb, ha ez a kérdés továbbra is nyitott marad és inkább az első variáció mellett döntöttem, miszerint a szemüvegem lábakat növesztett és elindult sétálni.

Megpróbáltam némi fogódzót keresni. Arra gondoltam, ha kérdéseket teszek fel magamnak és megpróbálok rájuk válaszolni, az mindenképpen lendíteni fog a dolgokon, bár ebben nem voltam egészen biztos. Vajon mennyit aludhattam az elmúlt éjjel? Utánaszámoltam, nem sokat. Vajon mennyi távolságot tud megtenni egy lábakat növesztett szemüveg nem sok idő alatt? Rá kellett jönnöm, hogy nem sokat tudok a sétáló szemüvegek mozgásfizikájáról, így felállítottam egy munkahipotézist, miszerint egy lábakat növesztett szemüveg nem sok idő alatt megközelítőleg rövid távolságot tud megtenni. Ha ez igaz, akkor itt lehet valahol a közelben...

...délután kettő körül már ott tartottam, hogy egy lábakat növesztett szemüveg nem sok idő alatt fél városnyi plusz-mínusz egy hüvelyk távolságra képes eltávolodni egy átlagos magasságú éjjeliszekrénytől, így jutottam el megközelítőleg a fél város körbejárásával arra az ominózus Astoriához közeli könyvesstandhoz, ahol most is álltam.

Az egyik könyv talán egy Jung-könyv lehetett, ebben biztos voltam, annak ellenére, hogy a címét nem sikerült elolvasnom az istennek se. Ezeknek a Jung könyveknek a külsejük mind egyforma ugyanis. Éppen egy utolsó kísérletet tettem a cím távolról, hunyorítva történő elolvasására, amikor a könyv mögül előugrott egy farkas, és azt kiáltotta:

–Hej, te kis vörös, tudod, mi az a modern művészet?

–Hát, nem igazán – mondtam neki.

–Akkor gyere, elmegyünk a Pince Színházba és megnézzük a legújabb darabot!

–Én szívesen mennék veled, de az a helyzet, hogy reggel óta nem találom a szemü...

–BEFOGTAD, ÖCSI??!!! VELEM NE FELESEJJÉ, BAZMEG, MEGYÜNK, OSZT KÉSZ, NINCS APELLÁTA!!!

Bevallom, nagyon megijedtem. Amióta kiskoromban megcsípett egy darázs, azóta minden állattól félek, különösen, ha még rám is ripakodik. Tulajdonképpen az egyetlen állat, amitől nem félek, az a tapír, el is mondom, hogy miért, mert ennek a későbbiekben fontos jelentősége lesz.

Azonban a farkas satuszerűen megszorította a kezemet, és iszonyatos sebességgel végigszaladt velem a fél városon, és mire megérkeztünk a Pince Színházba, addigra az ijedelemtől meg a száguldás mámorító érzésétől teljesen el is felejtettem, hogy miért nem félek a tapírtól*. A farkas gyorsan vett két jegyet meg két műsorfüzetet, leültetett egy székre, és aztán el is kezdődött az előadás.

A műsorfüzet szerint ez a darab a fallóskúti remetéről szólt, aki nem messze lakott egy csodatévő forrástól, és vasárnaponként jézuskrisztusos filmeket vett ki a közeli videotékából. Az elején sokáig nem történt semmi, sőt, teljes csend volt a színpadon, így mikor először kordult a gyomrom, az szinte mennydörgésként hatott.

KORRR...rrhr...uglllgrgh

–Bocsánat, khmm – mondtam a mellettem ülő kilencöves tatunak, aki szigorúan összevont szemekkel nézett rám. – Tudja, az a helyzet, hogy ma még nem ettem semmit, kivéve reggel egy csomag gumicukrot, ami viszont lehet, hogy a szemüvegem volt...

–Beffoggna asszzzzzajjjat – suttogta szinte összeszorított fogakkal a tatu, ekkor vettem észre, hogy az előbbi szövegelésem szinte széthasította a csend selyemfüggönyét.

–Bocsánat – suttogtam vissza neki, és befogtam a számat, de ekkor gyomrom újabbat kordult, ezúttal talán hangosabbat, mint az előbb.

RUHHuulhlhlrgr..aauillh

–Ha éhesssakkor mér nem eszi meg a fülét? – suttogta a tatu.

–Hogy a fü...ja, hogy a fülemet? – kérdeztem vissza, majd önkéntelenül is odanyúltam a jobb fülemhez. Furcsa volt a tapintása, el is kaptam rögtön az ujjamat onnan, de valami ott maradt rajta. Valami apró, fehér, kristályszerű izé. Bekaptam, lesz, ami lesz, gondoltam közben. Sós íze volt. Aztán rájöttem, hogy ez tulajdonképpen só. Újra odanyúltam a fülemhez. Olyan száraz és kemény volt, meg egy kicsit meleg. Meg olyan laza volt, azt éreztem, hogy bármelyik pillanatban leeshet a fejemről és a kezemben maradhat. A következő pillanat ekkor úgy döntött, hogyha tényleg bármelyik pillanatban leeshet a fülem, akkor miért ne ő legyen az a pillanat, így a következő pillanatban a kezemben maradt valami, amit eddig a fülemnek hittem, és ami valójában egy kör alakú, ropogós sós perec volt.

Valami furcsaság van itt a levegőben, gondoltam, majd halkan nekiálltam elmajszolgatni a perecet. Vajon mi lehet az? Aztán rájöttem. Hát persze! Hiszen ezen a perecen szezámmag is van! Ez biztos valami szezámmagos körperec, legalábbis én így hívnám. Mikor végeztem a pereccel, rájöttem, hogy ez csak meghozta az étvágyamat, és hogy ennem kéne még valamit. No, megnézem, mi lehet a bal fülemmel, gondoltam, viszont az ujjam valami meleg és képlékeny anyagot tapintott. Fehér színe volt és erős fokhagymaszagot árasztott. Most óvatosabban nyúltam oda a fülemhez, finoman levettem és odaraktam az ölembe. Ez egy fokhagymás-tejfölös-füstöltsajtos ropogós lángos volt, pont úgy, ahogy én szeretem. No, ha ettől nem lakok jól, akkor semmitől, gondoltam, és szép lassan elcsámcsogtam rajta (persze, halkan). Mire végeztem a lángossal, addigra a színpadon teljes csönd lett, örültem is neki, mivel teljesen elálmosodtam és úgy döntöttem, hogy alszom egy jóízűt.

Álmomban egy ágyon feküdtem, a lábaimon volt egy pár sáros bakancs. Egerek próbálták kikötni a bakancsok fűzőjét. Arra gondoltam, segítek nekik, félig felültem az ágyon, elhessengettem az egereket, kikötöttem a fűzőket, majd lehúztam a bakancsomat. Ekkor vettem észre, hogy a lábujjaim sült szalonnák, aminek az illata odavonzhatta az egereket, akik pedig elkezdték azokkal az apró pici fogaikkal a szalonnadarabokat, én a fájdalomtól felordítottam, a szemeim pedig kiugrottak az üregükből, és ha lettek volna tartalék-szemeim, akkor azok látták volna az üregükből kiugró májgombócokat...

"...boldogok a lelki szegények, mert övék a Mennyek Országa..."

Ezekre a szavakra ébredtem fel, amit talán a fallóskúti remete mondhatott. Bevallom, nagyon megijedtem, mert a mondatban rejlő értelem haragos fejnélküli lovas megjelenését vetítette előre, aki majd a moderátor jogán jól szétcsap a színpadon és a lovával kitapossa szegény remete igen-igen hosszú belét. De nem történt semmi, a nézők tapsoltak, a függöny lement, szerintem a fejnélküli lovas vagy nem vette észre a sorokban rejtőző értelmet, vagy pedig szabadságra ment, és nem helyettesíti senki. A farkas ekkor odaszólt hozzám:

–Hát, ez nem volt valami nagy szám, ráadásul a vége elég szájbarágós volt. No, gyere, menjünk a büfébe oszt igyunk valamit!

Nekem a rágásról igazából a kaja jutott eszembe, de már egyáltalán nem voltam éhes, viszont jobb ötletem nekem sem volt. Elindultunk tehát a büfé felé. Útközben láttam Sztankai Istvánt, amint egy hosszú és feltűnően vékony cigarettát szív, láttam Sütz Ilát is, amint Csala Zsuzsával együtt beszélgetnek és kacarásznak, a kávézóban pedig Torday Teri iszogatott egy csésze cappuccinot, mellette pedig egy vizespohárban ott hevert a műfogsora, ők ketten pedig vidáman beszélgettek. Mennyi tévésztár, gondoltam magamban, mintha a tévében lennék, vagy mi az isten... Ekkor villámcsapásként hasított belém a felismerés: hiszen én most tényleg benne vagyok a tévében!!! Azért volt eddig minden ilyen furcsa, azért éreztem magam úgy, mint aki teljesen meg van zavarodva. Viszont most, hogy ezt megtudtam, ki kéne találnom, hogy mit csináljak, itt valószínűleg nem fogom megtalálni a szemüvegemet. Ekkor észrevettem, hogy a zongoránál John Lennon ül, és a Let it Be-t játssza, de inkább úgy tettem, mint aki nem látja, főleg azért, mert az agyam már képtelen lett volna elfogadni azt a tényt, hogy egyszerre vagyok benne a tévében meg egy régi lemezjátszóban.

Mivel jobb ötlet nem jutott eszembe, elmentem a ruhatárba. Mikor odaértem, egy nyugdíjas ruhatárosnéni odaszólt hozzám:

–Aggya a jegyit, kedves!

–Bocsánat, nincs jegyem, meg én nem is adtam le a kabátomat.

–Nem? Pedig leadhatta volna. Magáé lett volna a 77-es –mutatott a kezében levő agyonkopott műanyagbilétára. Várjon csak, nem maga véletlenül Kis László a Frajdenberg Mektek Hangöriből? Valaki hagyott önnek itt egy üzenetet.

Az a helyzet, hogy mindig is kíváncsi voltam, hogy kik és miket üzengetnek Lacának, ezért gátlástalanul az idős néni szemébe hazudtam:

–Én vagyok az, igen. Addja már az üzenetet!

Egy középen kettéhajtott papírfecnit adott oda. A következő szöveg volt rajta:

Üzenet a fejnélküli lovastól:

Igazad volt STOP Szabadságon vagyok STOP

A Balatonon nyaralok a családommal STOP

Jó az idő STOP Jól érezzük magunkat STOP

Üdvözlettel: A fejnélküli lovas STOP

–Én a helyében nem hazudtam volna – gondoltam magamban, és tovább folytattam a szezámmagos körperecek majszolását.

–Amúgy hogy telik itt az ideje, ruhatáros néni? – kérdeztem a ruhatáros nénitől, de inkább csak azért, hogy megtörjem a csendet, a válaszra egyáltalán nem voltam kíváncsi.

–Telik, kedveském, telik, amióta beszereltek ide a ruhatárba egy tévét, azóta minden nap megnézem a sorozatokat. Ez az egyik kedvencem. Ami most megy. Igen. Egy vöröshajú fiúról szól, aki minden este hazamegy, és ha nem talál otthon senkit, akkor elkezd szezámmagos körperecet majszolgatni.

–Basszus, ekkora marhaságot, ilyen sorozatot csak síkhülyék tudnak kitalálni síkhülyéknek! – gondoltam magamban, majd egy pillanatra megálltam a szezámmagos körperecek majszolásában. De csak egy pillanatra.

Ekkor eszembe jutott valami...meg kéne próbálni... biztos? No, mindegy, lesz, ami lesz, ennél rosszabb nem lehet. Odaszóltam a ruhatáros néninek:

–Néni, kérem, és van a fiúnak szemüvege?

A néni elővette a szemüvegét és megvizsgálta a kérdést:

–Háááát, kedveském, ha jól látom, hmmm, van, igen, van, olyan divatos, vékonykere...

Ekkor odaszóltam a srácnak a tévében:

–Halló, nem tudnád lekapcsolni?

Teljesen megdöbbentem, és most teljesen abbahagytam a majszolgatást.

–Hogy mi???

–Hozzád beszélek, te kis vörös, ott szemüvegben. Meg kéne keresni a távirányítót és le kéne kapcsolni a tévét.

–Öööö, hogy mit, ja, a távot... – igazából nem tudtam, mit tegyek, még soha senki sem beszélt hozzám a tévéből, és teljesen össze voltam zavarodva.

–Igen, a távot. És ott van rajta egy kék kör alakú gomb, rajta fehér jel, azt kell megnyomni, miközben a távirányítót a tévé felé fordítod.

–Öööööö, hogy melyik gombot is, talán ezt, upssz...

–baloghbela–