Minden tagom hideg ma már,
keringek, mint a részeg.
Árnyad vonz, és a tág határ –
sikoltó messzeséged.
De mint szakadt húr reszketek,
s elfutnék, hogyha itt vagy.
Csikófogam mind átpereg
szép szádba, s engem itt hagy.
Nagy lüktető csomó pörög
fejemben egyre, lassan.
Egy ingaóra mennydörög –
Magamra hogy maradtam?
S miért? Te fejtsd meg énekem!
Hogyan hasadtam így szét?
Arcodból - ó, ne tedd velem! –
nyakamra lép a részvét.
Maradj! Nyikorgó érc vagyok
a barnásszürke zajban.
Szaladj! Zsebedben csillagok
ütődnek össze halkan.
Minden tagom merev ma már.
Szétestek mind a részek.
E munkát nem te kezdted bár,
te légy ki majd bevégzed!
Másfélméternyi végtelen
zuhan közénk, s kilobban.
Mint két halott, vagy két gyerek
ülünk a sárga porban.
Üres bilincs csattog bennem –
acélfogú magányom,
de koordinátarendszerem
szűk, hogy magába zárjon.
Jesus