Ülünk a vonaton II.
Egy-két Impulzussal ezelőtt (az olyan, mint az eadjétetászorká visszafourier-zve) jelent meg az "Ülünk a vonaton" első része. Botor módon Cham kollega akkor azt ígérte, hogy én írok majd egy folytatást, így hát olvasóink MÁV-sztorik iránt tanúsított érdeklődését kielégítendő most következzék egy sokkal kevésbé szellemes "második rész".
Karcag.
Isten útjai kifürkészhetetlenek – mondják, és ez igaznak tűnik olyan apró dolgokban is, mint például a "Na, hova üljek ezen a tetves vonaton?" kérdése. Hiszen egyszerű a helyzet: ha sok az ember – a csóró felutazó egyetemista befészkelődik a dagadt sörszagú parasztbácsi és a rosszarcú bőrdzsekis öreglány közé. Ha viszont kedd délelőtt kel az emberfia útra, ostobaságában azt hiheti, most gondosan megválaszthatja útitársait.
Pedig nem. És hogy átmennyek förszt pörszön sábdzsektívbe: szépen tűz a nap, rohad le rólam a gatya, mikor feltekeredek Bandi bá (róla még lesz szó) kíséretében a tízóra egyesre a karcagi állomáson – fél tizenegykor. Hipp-hopp döntünk, és bedöccenünk a fülkébe, egy idős házaspár meg egy hatalmas orrú öreg gádzsó mellé. Még mielőtt belemélyedhetnék a csoportelmélet rejtelmeibe (vizsgaidőszak volt), beindul a show.
Jehova tanúja: HÁT MER ÁM AZ ÚGY VOLT... (Te Atya Isten, ez hiányzott még, hogy ordítson.)
Nagyorrú: Jaaaaa, jaa-aa, úgy van, jól mondja, hát úgy van az...
Szóval a két öreg magyaráz, mint a gép. Pár percen belül megtudom, hogy olyan sok hely van a földön – a tudósok kiszámolták! –, hogy mikor eljön a paradicsom, akkor bőven el fogunk férni; hogy a Biblia szerint ki volt az első kovács, és hogy ott amúgy is minden meg van írva; hogy azért nem hiszek a feltámadásban, mert nem értem meg. Ilyenek.
Míg az ide illő Nietzsche idézeten gondolkozom, az öreg rátesz egy lapáttal.
J: A SPORTNAK MEG NINCS SEMMI ÉRTELME.
N: Hámááá, hááá-mááá honne lenne, há honne lenne? És a Pap Laci, ugye? A Pap Laci?
J: Az nem tudom, ki volt. (A dékánunk, öreg.) MONDOM, HOGY SEMMI...
N: Pedig aaaz nagy ember volt. Én is boxoltam! (Látszik is az orrán...)
J: A – BOXOLÁS – PEDIG – EN-GE-DÉ-LYE-ZETT GYILKOS-SÁG!
N: Jaaaaaj, há nemonggyon má ilyet, há kesztyűs kézzel bántunk mi egymással! Hehe! Érti? Érti? Hát a ringen kívül a legjobb barátok voltunk!
J: Az nem barátság.
N: Má mér ne lenne az?
J: MERT ÜTIK EGYMÁST! Felnőtt emberek ahelyett, hogy a világ megjobbításáért küzdenének, játszanak, mint a gyerekek! Ez kérem ÉRTELMETLEN! Ahelyett, hogy ALKOTÓ MUNKÁT VÉGEZNÉNEK!
Na ezeket csak azért írom ám le, hogy érzékeltessem a hangulatot. Szépen kiakasztott minket az öreg – és persze mindig neki volt igaza. Aztán, egyszer csak, pár kilométerre Pesttől a nagyorrú – egyébként igen értelmes és jópofa ember – feltette A Kérdést:
N: És mit szól ahhoz, hogy leszálltak a Holdra? (Jókor jut eszébe. Jó messze lakhat, ha most jutott el odáig a kép.)
J: Nincs ezen semmi csodálkozni való. A levegőt azért is hívják légóceánnak, mert alig fele olyan sűrű, mint a víz.(!)
(Bandi bá arcán gyanús szeizmikus rezgések kelnek életre.)
J: ...majd mindenhol kiköt az emberiség. Nincs ezen semmi csodálkozni való.
Bandibá: Hááát, azért az mégiscsak más. Odafenn nincs levegő.
J: HÁT MÁR HOGYNE LENNE?
Bandibá: ???
J: HÁT MI LENNE, ha nem levegő?!
Bandibá: Hát vákuum. Nézze, én nem szeretem, ha valaki olyasmiről beszél, amihez nem ért.
J: Na, hát kár, hogy mondja, mer ehhez PONT értek! (Majdnem annyira, mint én a csoportelmélethez.) Gondolkozzon már: hát mi történik egy edénnyel, ha kiszívja belőle a levegőt? ÖSSZEROPPAN! Ha a világűrben is vákuum lenne, MAGÁBA SZÍVNA MINDENT!
(Ezt már én se bírtam.)
Inyl: Mégis, HOVA? Hova szívna mindent a vákuum?
J: Hát... ssszétssszííívná, összeropppantaná a... mindent! (Közben végig ordít.) Na! De! Akkor azt mondják meg: ha vákuum lenne az űrben, mitől menne a rakéta?
Bandibá: Jaj, hát mitől... a hatás ellenhatás, ugye, és a rakétaelv... meg a kiáramló gázok...
J: HAAAAhahahahaaa! És min TÁMASZKODIK az a rakéta, mi? Min TÁ-MASZ-KO-DIK?!
(Na ez üt. Arcomon félőrült mosollyal végleg eldöntöm, hogy ezt meg kell írni. Az olvasót pedig lélegzetvételnyi időre levegőhöz juttatom, csak hogy közöljem: Bandi bá bizony a volt fizikatanárom...)
Bandibá: ...??... mi... mi az hogy min támaszkodik??
J felesége: Hát valaminek csak kell...
J: (Az asszony felé legyint.) Te maradj csöndben! (Asszony kushad, öreg folytatja.) Hát valaminek csak kell lennie, amin támaszkodik? Hát különben mi tolná előre?
Bandibá: Semmi! A gáz kiáramlik, és az tolja...
J: DE MIN TÁMASZKODIK? (Megmutassam?) Gondolkozzon! Nem csak ám azt kell szajkózni, amit az ember az iskolában hall (Na neeeeeee!), hanem józan ésszel utána kell gondolni! ... A levegőt is mi tartaná meg a Földön?
Bandibá: Az általános tömegvonzás.
J: Naaaa, hahaaaa... és az mi?
Bandibá: Hogyhogy mi???
J: Azért marad meg a levegő, mert a Föld forog, és MAGÁRA TEKERI a levegőt!
Bandibá, Inyl: MICSODA??
J: Magára tekeri. (Mutatja a kezével.)
Inyl: És ha maga megforgat egy törölközőt, ami vizes, az nem éppen ledobja magáról a vizet?
J: Jaj, hát az nem ugyanaaaz! Az nem gömb! Gondolkozzanak! Egyszerű dolog ez.
Ennél a pontnál kiment a biztosíték az agyamban. Pár percig még azon gondolkodtam, hogy ha az öreg ment volna be előttem vizsgázni Terekből, most új tanszékvezetője lenne az EVTSz-nek – aztán azon, hogy ha visszaérek a koleszba, megcsókolom a fizika könyvet a Maxwell-egyenleteknél – de legalább is áldom a sorsot, hogy mérnöknek mentem.
Kőbánya-Kispest.
Inyl