Péksütemény a Sötétben!

Csörög az óra. Kinyitom a szemem, az óra távoli halványkék neonfénye felé fordítom a fejem. Miért csipog az az istenverte... ? Odakint még teljes a sötétség, ebben biztos vagyok. Mennyi lehet az idő, kérdem magamtól... 3:50? És ekkor eszembe jut, miért is kell felkelnem. Igen, tegnap este határoztuk el, hogy megteszem. Francba a tegnap estével, inkább aludnék! De várjunk csak...! Az izgatottság lassan feltolja az adrenalint az agyamban, és már a szoba félhomályában is képes vagyok tájékozódni. Lecsapom az órát, szinte folyamatosan üvölt, és már unom! Halkan elkezdek készülődni, de nehéz ilyen álmosan a feladatra koncentrálni. Egy pillanatra elgondolkodom, és megborzongok, kint nagyon hideg lehet, talán esik is. Alig aludtam három órát, és két és fél óra múlva újra fel kell kelnem. Addig azért még jó lenne aludni egyet, úgyhogy sietek. Az ágyból érkező halk szuszogás megnyugtat arról, hogy nem ébredt fel... elég ha én megyek! Le sem veszem a pizsamám, csak úgy össze-vissza veszem fel magamra a holmikat, lényeg, hogy meleg legyen, kint úgyse jár senki. A kabátot leakasztom a fogasról, a sálat a nyakam köré csavarom. Leülök óvatosan az ágy szélére, ahol ő fekszik. Figyelem kicsit, de még mindig mélyen alszik, tőle akár le is bombázhatnánk a szomszéd házat. Bakancs a lábamon, behúzom magam után az ajtót, elindulok.

Ahogy a verandán végigmegyek, fény szűrődik a bal szemembe. A szomszéd házban ég a villany! Miért? Mindig ég, és még sohasem láttam ott senkit. Egy konyha, asztallal, székkel, függöny nélkül. Kísérteties... Jobb nem belegondolni, inkább jobban kapkodom a lépteimet. A csigalépcsőhöz érve felkapcsolom a villanyt, de még így is bizonytalan. Vajon a többi lakó mit gondolhat, ha látja a fényt?

Hangosan csapódik mögöttem a fém ajtó, ahogy kiérek. Megint nem vigyáztam, de most már mindegy. Tényleg hideg van, reszketek végig az úton, de nem kell messzebb mennem a következő saroknál, és csak a zsákmányon jár az eszem. Úgy érzem, a sikátor egyre szűkül és egyre sötétebb, ahogy végigmegyek rajta, furcsa. Befordulok a sarkon, és akkor megpillantom a papírzsákokat. Az izgalom a tetőfokára hág! Senki nincs a közelben (ki is lenne ilyen hülye, hajnali 4-kor az utcán mászkálni), csak a hideg az ellenségem. Szidom magam, hogy megint nem hoztam nejlonzsákot, de szerencsére tálaltam egy felig üres papírzsákot tele édes finomságokkal. Módszeresen átnézem a többi zsák tartalmát. Egy-egy finom ismerős dolgot átrakok, ha ismeretlen, biztosan hazaviszem. A keresgélésben teljesen áthűltem, a kabátom már tiszta liszt, és pár tojáshéjba is sikeresen belenyultam... ideje indulni. Vállamon a papírzsákkal baktatok végig a sikátoron, tényleg szűkebb volt az eleje. Remélem, senki se szólít meg, hogy kérjen a zsákmányomból... ez már csak a miénk! Kinyitom az ajtót, felmegyek a csigalépcsőn... megáll bennem az ütő! Még mindig ég a villany... Besietek a jó meleg szobába.

Ahogy kinyitom az ajtót, felébred.

–Kint voltál?

–Igen, jó volt a mai termés, van finom kalács, meg olyan csokis is.

–Tényleg?

–Meg hoztam neked valami újat is, nem tudom, sós-e vagy édes.

–De jó! Megkóstoljuk?

–Persze. Megint nem volt sajtos kenyér...

–Ja, az a legritkább, olyan finom volt először... Mégse vagyok most éhes.

–Majd holnap reggel eszünk belőle...

–Azaz ma!

–Ja, ma... még van két órám aludni, és nagyon álmos vagyok... Odaengedsz?

Loft