Interjú Serény Györggyel

Matematikus, filozófus, megrögzött biciklista. Beszélgetés közben teljesen magával ragad, legyen szó bármiről, aztán a következő pillanatban már együtt nevet velünk az éppen aktuális sztorin, de úgy, hogy az ember legszívesebben a szék alá röhögné magát, ha közben eszébe nem jutna, hogy azért mégis egy egyetemi tanár ül vele szemben. Helyszín a H épület, egy hideg csütörtök este, a kollégiumi tűzriadó után. Késünk.

Elnézést kérünk a késés miatt. Gondolom, nem szereti, ha megváratják. Viszont felmerült bennem a kérdés, hogy vajon Ön szokott-e késni.

Igen, sajnos. Nagyon igyekszem nem késni –általában sikerül is–, és én is elvárom a pontosságot. De van egy alapvető tulajdonságom, amit úgy lehetne leírni, hogy nem tudok semmit sem elkezdeni, mégpedig azért nem, mert egy másik dolgot nem tudok abbahagyni. Például híres vagyok arról, hogy későn kelő ember vagyok, de valami extrém módon. Nyáron, ha egyedül vagyok, akár délután háromig is alszom, ilyenkor persze hajnalban fekszem le.

Azért nem szeretem abbahagyni, amit éppen csinálok – mondjuk az alvást –, mert amikor alszom, akkor tök jó aludni, tehát mi a fenének keljek fel? Ha meg ébren vagyok, akkor teljesen jó az élet, hát olyankor nem fogok lefeküdni!

Nagyon sokszor van olyan is, hogy dolgozom és még arra is nagyon nehezen szánom rá magam, hogy a WC-re kimenjek, mert nincs hozzá energiám, hogy megszakítsam a munkámat. Igazából ez a késéseim oka is.

Az utóbbi egy-két évben már elég sokszor késtem, mostanában azonban javultam. Ugyanis amikor elkezdtem tanítani az egyetemen, akkor másfél órával előbb ébredtem, mint ahogy indulnom kell. Mostanában áttértem a három órára, ennyire van szükségem, lehet, hogy azért, mert öregszem és kicsit minden lassabban megy. Így viszont megint nem késem, tehát elégedett vagyok.

Esetleg adódott valamilyen problémája a késésből?

Nem, soha. Ha az ember egyetemen tanít, szerintem az annyit jelent, hogy a saját lelkiismeretére van bízva, mennyire veszi komolyan az oktatást. A hallgatók egyébként élvezik, ha késik az oktató, igazából nekem magamnak volt kellemetlen.

Én egyébként baromi rendesen készülök, és nagyon komolyan veszem az órákat. Problémát az okoz, hogy a matekon kívül rengeteg egyéb dolgot tudnék mesélni egy előadás alatt, ami érdekes és fontos lenne, de persze nincs rá idő. Jó, így is próbálom élvezetessé tenni néhány sztorival, de azoknak az ideje precízen ki van mérve. Szóval a hallgatók inkább hálásak a késésért. Pedig a diáknak az volna az érdeke, hogy mint az anyamellre tapadjon, és szívja ki a tanárból a tudást. De nem, sajnos öröklődik az általános iskolából az az attitűd, hogy a diák nem akar iskolába járni, és az egész dolgot minél kevesebb erőfeszítés árán akarja megúszni. Az egyetemen az oktatónak tisztán a lelkiismeretén múlik, hogy mennyire próbálja a diákok akarata ellenére, azok ellenállását legyőzve a fejükbe tölteni a tudást.

Ha valaki bemegy előadásra, akkor nem biztos, hogy szívesen ül ott feleslegesen, és vár.

Ahogy én látom, a hallgatók úgy gondolják, ha várni kell az oktatóra, jó az élet, mert múlik az idő, ami tiszta haszon. Ezt, amikor megérkezem, le is tudom olvasni a diákok viselkedéséből. Ráadásul rengetegszer megtapsolják az embert, ha előbb fejezi be az órát.

Szerintem nem csak ezért.

Nem? Én is egy ideig hízelegtem magamnak, hogy nem ezért, de azt vettem észre, hogy szignifikáns összefüggés van a két dolog között. Még ha igazán jó órát tartottam, akkor is összefügg azzal a taps, hogy öt perccel hamarabb befejeztem. De lehet, hogy igaza van, mert olyan is volt már, hogy nem bosszankodtak, ha tovább tartottam az órát. Bár erre azért nagyon vigyázok. És ha kések, akkor is én kerülök bajba, mert az időbeosztásom csúszik.

Egyébként azt tapasztalom, hogy a hallgatók piszokul szeretik, ha valami másról beszélek, ami nem az anyag része. Például ha felolvasok, akkor nagy kuss tud lenni, és látszik az arcokon a megköny-nyebbülés, hogy "de jó, ez nem vizsgaanyag". A feleségem alsós tanítónő, és láttam már, amikor felolvas a gyerekeknek. Teljesen ugyanaz történik a felnőtt egyetemistákkal is, amikor én olvasok fel valamit, még a testtartásuk is megváltozik.

Említette, hogy készül az előadásokra.

Abszolúte, néha akár egész délután is. Amit százötvenezer éve tanítok, és különben is nagyon tudok, az az elsős anyag, azt is átnézem, felelevenítem néhány perc alatt. De a harmadik féléves anyag az kicsit komplikáltabb, az olyan furcsa matek, a vektoranalízis, ami kicsit fizika is, ott már jobban végig kell gondolni, hogy mit hogyan fogok elmondani. Előfordul, hogy egy félórát-órát is készülök rá. És most persze nem beszéltem a matematikus-hallgatóknak tartott órákról. Az egészen más dolog, hiszen ezeken az előadásokon az ember a szűkebb szakmájához tartozó dolgokról beszél, így gyakran olyasmiről is, amivel éppen akkor foglakozik, tehát az órákra való készülés és a kutatás nem válik annyira szét.

Gyakran van bent az egyetemen ilyen sokáig?

Nem, amint lehet, megyek haza, minimális időt töltök csak a szobámban, épphogy csak azért van, hogy le tudjam tenni a cuccom valahova, meg persze vizsgáztatás, miegymás. De mindig otthon dolgozom.

És biciklivel jár haza ilyenkor is?

Igen, mindig. Azzal közlekedem télen-nyáron. A bicikli olyan nekem, mint másnak az autó, nem is tudnék már nélküle élni.

Télen azért veszélyes, nem?

A hó az piszok rossz, igen, de már elég jól ismerem a különböző hótípusokat. Ahol kijárják az autók, ott viszonylag gyorsan lehet menni. Viszont bizonyos helyeken, ahol jég van a hó alatt, elég könnyen el lehet esni. Mindig nagyon be vagyok csinálva, mert sose tudhatja az ember, hogy mikor következik ilyen útszakasz.

A rendes hóval is volt bajom, amikor még nem ismertem, estem néhány baromi nagyot. Előfordult az is, hogy egyszer csak olyan érzésem volt, mintha a biciklit kirántották volna alólam, mert a hó alatt jég volt. Több métert csúsztam, mert mentem, mint az állat. Igazából mindig megyek, mint az állat...

És nem esett még baja?

Nem akarom elkiabálni, de most már tíz éve járok biciklivel, és nem volt még semmi bajom. Egyszer-kétszer elütöttek autóval, de mindig érthető okokból, azaz aki elütött, annak volt igaza.

A legveszélyesebb egyébként az, amikor egyirányú utcában szemben megy az ember. Ez azért szokott előfordulni, mert másképp nem lehet normálisan közlekedni, viszont ilyenkor nagyon kell vigyázni.

Az autósok is úgy vezetnek, hogy fejből tudják, mi hol van, és akkor szokott baleset lenni, ha megváltoztatnak valamit az úton. Egyirányú utcában a kanyarnál kell vigyázni, mert aki jön, az érthető okokból csak egy irányba néz, a másik irányba, ahonnan én jövök, nem, viszont arra fordul. Ilyen okból kifolyólag már volt egy kisebb balesetem.

Mesélne róla?

Tök jogos volt, de annak ellenére, hogy nagyon nagyot estem, nem ütöttem meg magam. Abszolút látványos volt, felcsúsztam a szélvédőre, az autót vezető pasi nem akarta elhinni, hogy semmi bajom nem lett. Nagyon segítőkész volt, még kórházba is akart vinni, egészen addig, amíg meg nem mutattam neki, hogy eltörtem a lámpáját. Akkor teljesen megváltozott, látszott, hogy kimegy a vér a fejéből, és a hangja is jéghideggé vált.

Nem gondolt még arra, hogy autóval biztonságosabb lenne közlekedni?

Ha valaki venne nekem egy nagyon drága autót, azzal a feltétellel, hogy azzal kell járnom, és meg is tanítana vezetni...

Tehát nincs jogosítványa?

Nincs. Miért lenne? Nem kerültem soha olyan helyzetbe, hogy felvetődjön, mindig is utáltam az autót. Szóval, ha minden költségemről gondoskodnának, akkor se kellene, inkább én fizetnék, hogy ne kelljen ezt az ajánlatot elfogadnom.

Honnan jön a kerékpár iránti elkötelezettsége?

A bicikli az életfilozófiám része, ráadásul radikálisan megváltoztatta az életemet.

Azt, hogy az autózással valami alapvető probléma van, jól mutatja az az ellentmondás, hogy autót vezetni tulajdonképpen fárasztó és egyáltalán nem kreatív munka. Amit más helyett a buszsofőr fizetésért csinál, azt az autósok saját maguknak végzik el ingyen. És még iszonyú sok pénzt ki is fizetnek érte, hogy erre az ingyenmunkára lehetőségük legyen. Az autó tönkreteszi az egyes ember életét, mert nem pusztán egy alkalmas eszköz arra, hogy eljussunk egyik helyről a másikra. A tömegközlekedés sokkal racionálisabb megoldás. Az autónak nem pusztán használati értéke van. Valahogy túlmutat önmagán. Az emberek jobb autót vesznek, mint amit megengedhetnek maguknak, ezért az autó túl fontossá válik, vigyázni kell rá, és pénzt kell rá keresni. Végül is az ember dolgozik az autóért és nem fordítva. És hát akkor még nem beszéltünk arról, hogy az autózás egyszerűen tönkreteszi a várost, lassan már nem lehet benne élni. Én akkor se akartam autót, amikor villamossal jártam, pedig villamosozni persze általában sokkal rosszabb, mint biciklizni.

Amikor biciklizem, úgy érzem magam, mint egy húszéves fiatal, pedig hatvanéves már elmúltam. Ennek ellenére hatvanéves fejjel ugyanúgy megyek az autók között, mint a srácok. Kamasznak érzem magam, és azt képzelem, hogy ugyanolyan vagyok, mint az a húszévesforma srác, aki velem együtt biciklizik az utcán. Valószínűleg fizikailag is fiatalít.

Nem lassabb, mint autózni?

Most, ha az interjúnak vége, haza kell mennem. Mostanában rengeteg dugó van [nézzétek meg az Október Huszonharmadika utcát egy délután – a szerk.], amiken én öt másodperc alatt végigérek. És megőrjítene, ha beszorulnék egy ilyen dugóba. A postán sem bírok sorban állni. Ha hárman vannak előttem, akkor is olyan érzésem van, hogy "most mi a fészkes fene van ott elöl"? Még ennél is rosszabb érzésem lenne akkor, ha elöl-hátul autók lennének, és nem tudnék hova menni. Ez a halálom lenne. Két hétig csinálnám, és utána vinnének ideggyógyintézetbe, az hétszentség.

Szóval nem tudom, hogy autóval milyen lenne most hazamenni. Villamossal nagyon hangulattalan lenne, így jártam évekig. Viszont a biciklivel legtöbbször az van, hogy amint felülök rá, olyan érzés fog el, mint mikor az ember elindul lefelé a lejtőn síléccel, vagy hidegben beleereszkedik a forró vízbe. Fizikai jó érzés önt el. Persze jó bicikli is kell hozzá.

Viszont nem kényelmetlen bizonyos szempontból?

Néha csurom víz vagyok, mire beérek az egyetemre. Volt már olyan, hogy az alsónadrágomig vizes voltam, mert az eső is esett, és izzadtam is. Át kellett öltöznöm. A fogason ott lógott a kolléganőm fehér köpenye, ami nekem körülbelül combközépig ért. Levettem mindent, csak alsógatya volt rajtam, aztán felvettem ezt a köpenyt, de mivel ősz volt, és iszonyúan fáztam, felvettem rá az egyetlen száraz holmimat, egy átlátszó műanyag esőkabátot, úgy mentem órát tartani. Nem lehetett elkezdeni az órát, olyan röhej volt.

Viszont még ilyenkor is, mondjuk zuhogó esőben, éppen azért jó is, mert olyan nagyon rossz. Olyan ez, mint megmászni a Mont Blanc-t. Nem csak hogy a kényelmetlenségei ellenére is megéri csinálni, de vannak, akik milliókat fizetnek érte, hogy olyan rettenetes körülmények közé kerülhessenek.

Akkor a biciklizést, úgy érzem, eléggé kiveséztük. Más: most is érződik, hogy ennek az interjúnak úgymond "rendhagyó" lesz a stílusa. Tudom, hogy Ön az előadásai alatt is hasonlóan beszél, elég csak a "kuss legyen"-t említeni, amivel néha rendet teremt. A kezdetektől fogva ilyen az előadásmódja, vagy folyamatosan alakult ki?

Nekem teljesen természetes ez az előadásmód.

Vannak, akik megtartják a három lépés távolságot, de vannak, akik tegeződnek a hallgatókkal. Én soha nem tegeződtem, mert ebben a szituációban ez hamis dolog lenne, hiszen nyilvánvalóan nem vagyunk azonos helyzetben. Vannak, akik hidegebbek, semmilyen lazaságot nem engednek meg maguknak. Én igyekszem a középutat, az optimumot megtalálni. Ebben az optimumban persze benne vannak a körülmények is, és ha rossz visszhangja lenne a stílusomnak, azaz a hallgatók visszautasítanák a hangnemet, akkor biztos visszavennék belőle.

Úgy érzem, értem a hallgatók nyelvét, és az az önképem, hogy tudok az ő fejükkel gondolkozni. Azt látom, hogy sok olyan tanár van, aki vagy attól, hogy tanár lesz, vagy attól, hogy időben már messze van a diákságtól, elfelejtette, hogy milyen az, amikor az ember diák.

A hallgatók fejével való gondolkodás miben nyilvánul még meg Önnél?

Ez nagyon paradox dolog. A tanárnak etológiai szinten (vagyis az olyan, félig-meddig ösztönös reakciók szintjén, aminek nem teljesen ura az ember, például ha ráordítanak valakire, akkor elsápad az ijedtségtől) olyan a puskázás, mintha megtámadták volna. Az érzés ahhoz hasonló, mint amikor a villamoson valaki azt veszi észre, hogy a zsebében kotorásznak. A legtöbb oktató a puskázásra úgy reagál, hogy utat enged ennek az ösztönös reakciónak. Én is ugyanezt érzem, de kontrollálom magam, mert tudom, hogy a diák nem engem akart megsérteni, nem nekem akart rosszat. Amikor nálam valaki lebukik, akkor sokáig kell bizonygatnom neki, hogy nem haragszom rá, mire nagy nehezen megnyugszik.

Hol tanult?

A Műegyetemre jártam a Villamoskarra, aztán tíz évet dolgoztam fejlesztőmérnökként a Központi Fizikai Kutatóintézetben, ahol a Magfizikai Főosztályon nukleáris mérőműszereket fejlesztettünk. Közben elvégeztem estin az ELTE TTK-n a matematikus szakot, és utána kerültem ide tanítani.

Ön is puskázott?

Abszolúte. Az ember diákként túl akar élni, ez az egyetlen célja az adott szituációban. Én is sokszor puskáztam.

Előfordult, hogy lebukott?

Nem, de volt olyan, hogy megmentette az életemet a puskázás. Amikor ide jártam, akkoriban vált le a Gépészkarról a Villamoskar. Olyan tárgyaink voltak még, mint Gépelemek, vagy Műszaki Mechanika, ami nekem olyan volt, mintha idegen nyelven lett volna. Írásbelin példákat kellett megoldani, de én a feladat szövegében a szavakat se értettem. Ilyenkor vártam, hogy jöjjön a megoldás, és végül kaptam is egy jó kis hármast. Azt hiszem, soha nem lett volna belőlem mérnök, ha ezekből a tárgyakból komolyan le kellett volna vizsgáznom.

Most sem könnyebb azért a Villanykar.

Lehet, bár nekünk még volt olyan tárgyunk is, mint Műszaki rajz, ami nekem nagyon nehéz volt. Éjszakákon át rajzoltam, mert nem tudok szépen rajzolni, és mindig visszadobták, amit csináltam. Amikor meg azt hittem már, hogy túl vagyok rajta, jött a vizsgaidőszak. Hát nem ki volt téve a nevem egy kis piros csillag kíséretében a tanszéki hirdetőtáblára? A kis piros csillag azt jelentette, hogy "saját érdekében azonnal jelentkezzen a tanszéken", és én éreztem, hogy ez nem sok jót jelent. Kiderült, hogy az első rajzomat, a szabvány betűket mégsem fogadták el. Szóval ezek igazi mérnöki dolgok voltak. Most már sokkal inkább tudományos jellegű az egyetem. De a saját tárgyaim, mint például a matek, talán tényleg nem lettek könnyebbek.

Volt kedvenc oktatója?

Igen, Simonyi professzor. Az előadásaira úgy jártam be, mintha moziba mennék, tőle elkésni gáz volt, mert akkor az ember kimaradt valami jóból. Úgy tudott magyarázni, hogy az ember mindent megértett – persze, mikor már egyedül néztük át az anyagot, nem volt olyan érthető. És mindenről úgy tudott beszélni, hogy érdekes legyen. Másrészt mindig megfűszerezte a tananyagot egy-egy történettel, ami megmagyarázta, életszerűvé tette a dolgokat. Ráadásul mindezt úgy csinálta, hogy nagyon pontosan megtalálta a jó arányokat.

Úgy tekint vissza rá, mint példaképre?

Nem, mert személyiségét tekintve az én ellentétem volt. Ő igazi, klasszikus, régi vágású úriember volt. Sokkal később, mikor már itt tanítottam, és néha találkoztunk a folyosón, akkor is összerándultam, és a "jó napot kívánok, professzor úr" érzés lett úrrá rajtam.

A másik kedvencem Lantos Ervin volt. Ő sokkal jobban hasonlított rám. Például nagyon büszke volt arra, hogy kora tavasztól úszni jár a Császárba, és gyakran összehasonlította magát az egyik tankörtársammal, aki úszó volt, úgy, hogy mindketten kigombolták az ingüket és nekünk szavazni kellett arról, melyikük a barnább. Káromkodott is, ami – mi tagadás – velem is előfordul néhanapján, de ő, mint az állat, sokkal durvábban csinálta. Mesélt olyan történeteket, amik nem igazán tűrtek nyomdafestéket, és nem csak a bennük lévő kifejezések miatt, hanem a jellegük miatt is, tehát sokkal szabadszájúbb volt, mint én. Persze az órák hangulata mindig kitűnő volt. Másrészt nagyon jól megtanította azt, ami a gyakorlatban kell, és van is néhány dolog, amit úgy szoktam leadni, mint ő annak idején. Tehát tanárnak is nagyon jó volt. Azt szokta volt mondogatni, hogy ő a matematikusok közt a legjobb úszó, és az úszók közt a legjobb matematikus.

Milyen volt a diákélet az Ön idejében?

Hát, ez elég régen volt, mivel 1961-től 66-ig jártam a Műegyetemre. Félév közben sosem tanultam, csak a zh-kra. Azt gondoltam: "folyamatos tanulás", ki hallott már ekkora állatságot? Én csak vizsgaidőszakban tanultam, de akkor aztán tényleg tiszta erőből. Az az öt hét úgy telt el, hogy minden nap délelőttől késő éjszakáig 10-12 órát, gyakran még ennél is többet tanultam. 5-6 napot egy vizsgára.

Mit csinált félév közben?

Általában az akkori KISZ-klubba –ami a K.I.51-es teremben volt– mentünk "pörgetni". Ez az asztali focizás, amit ma, azt hiszem, "csocsózásnak" hívnak. Rögtön az utolsó óra után oda vezetett az utunk, és kora délutántól éjszakába nyúlóan pörgettünk vagy 6-8-an. Amikor meg nem a pörgetősökkel voltunk a klubban, akkor fociztam egy másik bandával. Ez utóbbihoz tartozott egy nagyon jó haverom, Pozsgai László. Egyszer volt egy fegyelmi ügyünk, én rovást kaptam úgynevezett "utolsó figyelmeztetéssel". Volt ugyanis egy Gombás Pál nevű fizikaprofesszorunk, akinek nagyon nagy neve volt, bár én csak később tudtam meg, hogy világhírű. Reggel volt az órája, és előző nap valamilyen válogatott meccs volt. Már bejött a prof, de mi még mindig azt beszéltük Pozsgaival nagy hangon az utolsó padban, hogy hogyan húzott el a jobb szélen valaki a labdával. Nem vettük észre, hogy elkezdődött az óra.

Erre a prof elkérte a diákigazolványunkat, azt mondta, hogy menjünk be hozzá délután a tanszékre, aztán kidobott minket az óráról. Mi persze örültünk, hogy legalább nem kell bent lenni, és elmentünk focizni. Ahol most a Goldmann menza van, volt egy park, ahol kiválóan lehetett focizni, és mindig volt valaki, akivel lehetett játszani. Aztán lassan jött a délután, és be kellett mennünk a tanszékre. Gondolkoztunk azon, hogy mit fog mondani a Gombás, és hülyítettük egymást, hogy mi majd bemegyünk, azt mondjuk, hogy "valami Gombó vagy Gombai nevezetű van-e itt, mert akkor azonnal jöjjön, mondják meg neki, hogy Pozsgai és Serény várja, de nem érnek rá, úgyhogy siessen, de nagyon". Csak hülyéskedtünk, de úgy felspannoltuk magunkat, hogy állati jókedvünk lett és folyamatosan röhögtünk, így aztán, amikor odaértünk a tanszékre, alig bírtuk a nevetést visszatartani.

Bementünk a prof szobájába, ami hosszú, folyosószerű terem volt, és Gombás ott ült a végében. Végig kellett menni egy hosszú szőnyegen, az egész olyan látomásszerű és lehetetlen volt. A profnak valami baja volt a gégéjével, előadáskor használt valamit, amitől jól lehetett érteni, de akkor nem, és mondott valamit, amit nem értettünk. A helyzet olyan komikus volt és olyan feszültek voltunk, hogy kirobbant belőlünk a nevetés. Rettenetes botrány lett, természetesen nem kaptuk vissza a diákot, ellenben fegyelmi tárgyalásra hívtak be a dékánhoz.

Az aztán tényleg nagy gáz volt. Én ültem elöl, szemben a bizottság, mögöttem Pozsgai. Amikor engem kérdeztek, Pozsgai állandóan megjegyzéseket tett és valami hülyeséget válaszolt, de persze suttogva, úgy, hogy csak én hallottam. Így aztán, a helyzet véres komolysága dacára, akarva-akaratlanul állandóan felröhögtem. Ezért én rovást kaptam, Pozsgai meg csak intést. Ezt beírták az indexbe is – olyan volt, mint egy felfüggesztett büntetés egy év próbaidővel. Később megint elvették a diákigazolványunkat, amikor már csak egy-két hét volt hátra az egy évből, akkor nagy sírás-rívás volt és szerencsére sikerült visszaszerezni. Ahhoz pedig, hogy megszüntessék a büntetést, egy kérvényt kellett írni, az még nagyon kemény volt. Fogalmazás közben szintén állandóan röhögtünk. Ilyen szövegeket találtunk ki, hogy "te dékán, ha azonnal nem törlöd a büntetésünket, akkor megnézheted magad, mert...". Alig tudtunk valami félig-meddig normális dolgot összehozni. Hát ilyen volt a diákélet akkoriban.

Kapcsolódik Önhöz egy történet a rádiózavarásról...

Igen, valóban volt egy ilyen. A villamosmérnököknek el szoktam mondani, hogy a Fourier-sorok nagyon szép alkalmazása a zavaró építés. Ugyanis, ha nincs gyakorlatilag semmi minőségi követelmény, akkor úgy kell széles sávban sugárzó adót csinálni – ami persze kiváló zavaró –, hogy jó meredek, rövid felfutási idejű impulzusokból álló impulzussorozatot generálunk. Ha jó meredek impulzusaink vannak, akkor jó magas felharmonikusok jönnek létre, ezeket pedig az alacsony felharmonikusok modulálják és így a rádió, a hangfrekvenciát leszedve belőle, sípolni fog.

Nos hát annak idején én is csináltam egy ilyet. A haverjaim ugyanis megbíztak vele, mert a közös telkünkkel szomszédos telek tulajdonosa gyakran hallgatta hangosan a rádiót és ez minket zavart. Nem volt nagy hatótávolsága, de ha a szomszéd bekapcsolta a rádiót és mi is bekapcsoltuk a zavarást, elkezdett füttyögni rendesen. Ha elkezdte tekergetni a keresőt, abbamaradt, de ha utánahangoltuk, megint sípolt. Egy ideig szórakoztunk azzal, hogy mindig utánatekertünk, és nemsokára teljesen megőrjítettük a pasit.

Aztán vérszemet kaptunk és levittük a strandra, mivel nagyon idegesítő volt, hogy sokan lejöttek, lerakták a táskarádiót, amiből bömbölt a tánczene, aztán bementek úszni a vízbe. Jól lehetett szórakozni azon, hogy az összes rádió elkezdett fütyülni egy elég nagy körben, majd egyszer hirtelen abbamaradt, aztán újra. Az emberek csak néztek egymásra és nem tudták, hogy mi van. Mi meg röhögtünk nagyon, csak hát vigyázni kellett, nehogy rájöjjenek, hogy tőlünk ered a dolog.

Van itt az irodában egy kép a falon [az olvasók kedvéért: a képen Mr. Gates látható, amint idvezült arccal éppen Windows-zászlókkal felszerelkezett hadseregét vezeti – a szerk.]. Ön rakta ki?

Én, igen.

És miért?

Mert gyűlöletes a Windows, az egyik legfőbb ellenségem, talán még az autóknál is nagyobb. Igazából a mentalitásával van bajom. Szerintem a Windows körülbelül a házmesterek igényeinek kielégítését vette célba. Ők valóban nem értik meg az olyan absztrakt dolgokat, mint pl. az "utasítás" fogalma. Csak azt értik meg, amit ők maguk fizikailag meg tudnak csinálni, például, a "törlés" az a "szemétkosárba dobás". Ez érthető, fizikailag odaviszi és kidobja a szemétkosárba. De nekem miért kötelező így törölni? Ha valakinek remeg a keze, akkor nem másolhat egy file-t? Miért úgy kell másolni, hogy rárakok egy ikont egy másikra fizikailag?

Magát a jelenséget is utálom, azt, hogy eluralkodik a világon, és sajnos a Linuxba is kénytelenek már beleépíteni olyan dolgokat, amik a Windows-ban vannak, de ott legalább van alternatíva. Ez olyan, mint ahogy a közszolgálati tévé is egyre bárgyúbb lesz, mivel kénytelen a kereskedelmi csatornákkal versenyezni.

Gyakran néz tévét?

Szeretek tévét nézni, jó szórakozás. De nem tudok leülni úgy tévézni, hogy csak azt nézem, mert ahhoz általában nem elég tömény. Sajnos kevés a jó műsor. Például nagyon ritkán találok olyan jó filmet, ami önmagában teljesen leköt. A hollywoodi tucatáruk 99,5%-a nézhetetlen. Az egyik kivétel a kedvenc filmem, a Vissza a jövőbe, azt akárhányszor meg tudom nézni. Először akkor láttam, mikor a gyerekek picik voltak. A fiam egyszerűen transzba esett az egésztől, állandóan kérdéseket tett fel az idővel kapcsolatban, hogy mi hogy következik egymás után. Amikor gimnazista volt és még egyszer megnéztük, akkor ugyanez történt, csak nagyobb volt és ennek megfelelően pontosabbak voltak a kérdései, rekonstruálta a különböző időket, a "téridő-kontinuumot", és ellentmondásokat fedezett fel a film logikájában. De az, hogy ellentmondásokat lehetett benne felfedezni, azt mutatja, hogy milyen zseniális. El kellett menni benne 3 lépésig, hogy ellentmondást fedezzünk fel, annyira meg van csinálva. És még most is, amikor nemrég ismételték a tévében, megint meg kellett nézni és megint piszok jó volt. Mindig fel lehet fedezni benne új elemeket, mert ugye azt, hogy az első rész elején mire kell figyelni, csak a harmadik részből tudja meg az ember. És tényleg ott van az, aminek ott kell lennie. Nagyon meg van csinálva, profi munka, de ilyenből minden évszázadban egyet lehet csinálni. A többi hollywoodi film unalmas tucatáru.

Úgy érzem, elég jól kimerítettük a lehetséges témákat a beszélgetés során. Végezetül van még valami, amit szeretne elmondani, esetleg valamilyen üzenete az olvasóknak, a hallgatóknak?

Olyasmit, amit le lehet írni néhány mondatban, nem tudok mondani. Az egész tevékenységemmel próbálok "üzenni". Mindennek, amit mint oktató csinálok, két értelme van. Egyrészt matekot tanítok, másrészt ahogy ezt teszem, azzal implicite a magam életfilozófiáját, életmódját is bemutatom. Remélem, abból is lehet valamit értékeset tanulni.

Kereskényi Balázs, Somogyi Gábor