Szellem-szerelem

Életem harmincadik éve felé igen jelentős dolog történt, mely megváltoztatta életem. Valahol a skót felföldön csavarogtam, a festői hegyek közt, mikor már igencsak megszomjazva egy kis falucskára, azon belül pedig egy kocsmára leltem a semmi közepén. Mintha a gondviselés keze lett volna a dologban. Már sötétedett, és bár az éjszakát a szabadban szerettem volna tölteni, egy sörre mégis betértem a kis faépületbe, melyet már az ajtaja feletti ütött-kopott cégér is minősített... Bent négy-öt helyi alak iszogatott, kockázott. A rádió recsegve szólt, számomra követhetetlen helyi dialektusban, hadarva. A kocsmáros a pult mögött állt, épp a fogát piszkálta. Amolyan tipikus kocsmáros kinézete volt: 50-es éveiben járó, kicsit kövér, javarészt kopasz férfi, piros-fekete kockás ingben egy "meg-nem-mondom-milyen-színű" nadrággal. Mikor beléptem, unottan rám nézett, majd biccentett felém. A falusiak nem törődtek velem.

– Adjon Isten! – köszöntöttem a kocsmárost, letelepedve a pult előtti székek egyikére, miután nagy nyögések közepette levettem nehéz hátizsákom. – Egy sört kérnék, a legjobból, meg egy omlettet, ha lehet ilyenkor! – Majd megőrültem egy kis tojásért, napok óta csak a saját száraz ételemet ettem.

– Jó estét – köszönt vissza.

Szépen lassan, komótosan csapolta az aranybarna nedűt egy inkább szürkés, mintsem áttetsző korsóba, és bekiáltott valakinek, akit nem láttam, hogy süssön tojást. Miközben letette elém a habzó sört, végigmért még egyszer, és megnézte a poros-sáros csomagomat.

– Kirándulgat? – kérdezte.

– A hegyekben túrázgatok – feleltem. – Igen szép környék.

– Az. – hagyta annyiban, majd unottan arrébb ment, és inkább az ősöreg rádiót csavargatta.

– Na, ez sem volt valami kíváncsi – gondoltam magamban, és tovább kortyolgattam az igen finom sört. Nemsokára az omlett is megérkezett, ami szintúgy fenséges volt, legnagyobb megdöbbenésemre. Megint csak a gondviselés jutott eszembe, s tőlem szokatlan módon annyira megörültem a finom ételnek-italnak, hogy fizetéskor tekintélyes borravalót is adtam. A kocsmáros csodálkozva felhúzta szemöldökét, majd egy köszönöm nélkül eltette a pénzt. Én nyugodtan lehajoltam a zsákomért, erőlködve feltettem a hátamra, és épp indulni készültem, amikor a kocsmáros odaszólt:

– Merre megy?

– Föl a Noriom csúcsa felé – hazudtam szemrebbenés nélkül. A tavalyelőtti svájci incidens után megtanultam, jobb nem megmondani, merre éjszakázik egyedül az ember.

– Akkor jobb, ha csak reggel megy tovább, és a falu mellett húzza ki a reggelt. Bár Betty nénénél lehet, szállást is kap...

– Miért, mi van arra? – néztem rá meglepetten.

– Szellemjárta vidék az, főleg ilyentájt. – mormogta, legnagyobb megdöbbenésemre. Már rég megtanultam, nem szabad a helyiekből gúnyt űzni, de ez azért kicsit sok volt.

– Szellemjárta?

– Az, ha mondom. Nem árt senkinek, de elég félelmetes. Fölfele az ösvényen, a szakadék mellett, egyszer csak van egy kiugró szirt. Ott szokott ilyenkor lenni. De tudom, nem hisz nekem – legyintett. – Maga tudja.

Megköszöntem a jó tanácsot, és persze hitetlen tamásként juszt is arra indultam, kíváncsi lévén a helyiek szellemére.

Az ösvény kicsit meredek volt, és az éjszaka is hamar utolért, de folytattam "sétám", lesve a szirtet. Lépteim alatt folyamatosan csikorogtak az apró kövek. Meglehetősen hideg szél kezdett fújni, a csillagokat eltakarták hízott fellegek. Elég mély szakadék mellett mentem, a nagy ritkán kibukkanó holdfényben nem is láthattam az alját. Úgy jó óra gyaloglás után értem el a szirtig, amely lapos, kiugró rész volt, mint egy kinyújtott nyelv a szakadék fölött. Jól megnéztem magamnak, de nem láttam semmi rendkívülit, csak egy bokor terpeszkedett rajta. Mosolyogtam egyet a helyieken, majd mentem tovább pár lépést. A bokor megmozdult!

Nyeltem egy hatalmasat, levettem a táskám. Gyorsan pörögni kezdett az agyam – ha a falusiak akarnak viccelődni, már ideérhettek előttem. Ez az, biztos átverés – gondoltam, de ott motoszkált a kétség: ki az az őrült, akinek van ereje ilyen hidegben, az éjszaka közepén bugyuta tréfát űzni egy vadidegennel?

– Hahó – kiáltottam – ki van ott?!

Az egyre ijesztőbbnek tűnő éjszaka elnyelte szavaim, nem érkezett válasz. Lépésről lépésre, óvatosan közelebb mentem, minden eshetőségre felkészülve.

Az alak igen rongyos, már-már foszlányokban lógó piros ruhában ült mozdulatlan a mélység felett. Vékony, csontsovány aszkéta öregembernek néztem volna, ha nem lett volna ilyen hideg! Mezítláb volt mínusz 1-2 fokban, és nyugodtan, didergés nélkül a szirten üldögélt. Őszes haja vállára hullt, és bár egyre erősebben fújt a csontfagyasztó szél, nem lobogott. Nagyot nyeltem. Lépésről lépésre közeledtem, úgy egy méterre lehettem tőle, mikor hihetetlen gyorsan megfordult és a szemembe nézett.

– Mi- mit csinál itt? – kérdeztem, megcsukló hangon.

– Gondolkozom – felelte.

– Min? – néztem körbe a sötét éjben. Senkit se láttam, magunk (magam(?)) voltunk.

– A szerelmen. – sóhajtotta a szellem.

– A szerelmen? – Szemem felrántva alig bírtam szóhoz jutni a döbbenettől: éjszaka, a semmi közepén egy szellem a hideg szélben a szerelmen gondolkozik. Gyanakodva megint körbenéztem. Csak a suhogó fák szemeztek velem, miközben valahol a távolban egy bagoly huhogott.

– A szerelmen? Itt? Mióta?

– Milyen évet írunk? – kérdezett vissza.

– 1935-öt. Miért? – A hideg futott végig a hátamon, kiszáradt szájjal vártam a választ.

– 1935? Ki után? – értetlenkedett szellemünk.

– Krisztus után, természetesen!

– Akkor nem tudom – felelte merengve. – Régóta. Volt valaha egy ehhez hasonló hegy, és szirt, máshol, de elkopott, így ide jöttem.

Azt hiszem ekkor ülhettem én is le a szellem mellé. Hiába kémleltem a némán kacagó sötétséget, senkit sem láttam. Mindez komolynak tűnt. Remegő kézzel próbáltam megérinteni az öreget. Lassan, centiről centire közeledtem piros ruhája felé. Mikor elértem, kezem, mintha semmi se lett volna előtte, átment rajta! Rémülten kaptam vissza. Ő mindezt észre se vette. Kétségbeesetten próbáltam összeszedni magam.

– Miért gondolkodik a szerelmen? – kérdeztem nagyot nyelve, már ki tudja, hányadszor.

– Találkoztam egyszer egy bölccsel, aki megvilágosodott. – kezdte. – Gyerek voltam csupán, beszéltem vele pár szót a szerelemről, majd egy évtizeddel később újra láttam, akkor már szerzetes voltam én is. Akkor is erről kérdeztem. Azt felelte, ha megtalálom a kérdéseimre a választ, én leszek a következő megvilágosodott – de ha nem, örökké a kétségek illúzióiban fogok vergődni. Teltek-múltak az évek, jártam a világot, választ azonban sehol sem leltem. A kérdésem nem hagy nyugodni, így nem hagyhatom itt végleg a világot, és nem születhetek újjá sem.

– Mi a kérdésed a szerelemről?

Fanyar mosollyal rám nézett:

– Biztos akarod tudni?

– Igen. – feleltem.

– Ha egyedül vagy, megtalálhatod a békességet, a nyugalmat, történjen veled bármi, nem bánkódhatsz. Túlléphetsz a test béklyóin, elfogadhatod a fájdalmat, örömöt, bármit is hozzon a sors. Halálod – lehet pillanatnyi, vagy végleges – nem számit, miképp az sem, mikor, hol hajtod le a fejed. Ezzel szemben amint megsebez egy nő, kitölti minden pillanatod. Elveszíted szabadságod, kötelességed, kötöttséged lesz. – kezdte szinte szavalni. Hallatszott a mondatokon, hogy már több ezerszer mondhatta ki.

– Mi akkor a baj? – szakítottam félbe.

– Hogy mi? Boldoggá tesz, hihetetlen magasságokba emel! Legnagyobb fájdalmaid elmulaszthatja, melletted áll, ha megsérülsz, vagy beteg vagy. Gyermeket adhat, ki valahogy tovább viszi, amit te voltál!

– De MI akkor a baj? – kérdeztem türelmetlenül, egyre jobban összezavarodva.

– Kétségek közé taszíthat! – kezdte kiabálva. – Fontosabbá válik, mint te magad, de a szeretteidet nem tudod megvédeni, nem tudod az őket ért dolgokat semmissé tenni – ha te nem eszel, elfogadhatod, mint körülményt – de ha a szeretteid, a gyereked? Elszakadhatsz tőlük... – itt már szinte siránkozásba fordult a hangja.

– Azt mondta – már bocsánat, hogy félbeszakítom –, hogy egyedül boldog, kiegyensúlyozott lehet, minden körülmény közt. Ha van valaki, akit szeret, akibe szerelmes – több lesz, teljesebb, a teljességnél. De miért ne lehetne akkor mindent ugyanúgy elfogadni? Úgy szeretni, hogy tudja, elszakadhat, a másik meghalhat, megváltozhat...

– Szeretni érzések nélkül? – kérdezett vissza fájó szemmel. Mert ez azt jelenti. Érezni a megismételhetetlent, a kizárólagosságot, miközben tudod, hogy pillanatnyi? Élvezni a gyönyört, úgy, hogy azt mondod, mindez nem számít? Gyereket nevelni, érzelemmentesen, feleséget elvenni, és úgy élni, hogy nem foglalkozok vele, együtt leszünk-e holnap? Hogy lehetne ezt?! – ordította zokogva a kegyetlen szélbe.

Némán hallgattam, nem tudtam mit felelni. A szellem felegyenesedett, és rám nézett:

– Átadni magad, kiszolgáltatottá válni, a körülményeknek, a kedvesednek?

Gondolkoztam, egy darabig nem feleltem, de nagy nehezen végre-valahára megjött a hangom:

– Ezek szerint két út van: egy érzelemmentes, stabil, biztonságos, és egy viharos, csúcsokkal, és szakadékokkal teli, és Te – váltottam tegezésre – nem tudod, melyiken járj.

– Igen, felelte. És már évezredek óta nem tudok dönteni.

– De miért kellene döntened? – kérdeztem.

– Hogyhogy miért kellene? Ha elindulok az egyiken, és a másik lenne az igazi?

– Akkor mi van? Ha szerzetesként élsz, és jön a nagy szerelem, nem tudsz választani?

– Nem. Ha a kétség él, a szerzetesi út meginog, és nem vihet célba. Ha pedig a másikra lépek, és kiderül, téves, késő lesz visszatérni. És ha még ki is derül a tévedés, nem az Utat cáfolja meg, hanem azt, akivel az útra léptünk...

– Miért lenne késő? – kötözködtem. – Miért kellene, hogy bármilyen út célba vigyen? Létezhetnek-e célok? Ha végtelen időd van gondolkozni, végtelen időd van célba érni, már ha van cél, így értelmetlen a félelem. Nem visszavet, hanem megállít, nem enged cselekedni. Ha pedig véges az időd – ha letelik, nem mindegy?

– Mindegy, mindegy, mindegy – kezdte motyogni, majd hirtelen ordítani kezdett: Már hogy lenne mindegy?! MOST kell megtalálnom a választ, vagy nem találom meg soha!

– Miért ne találhatnád meg? Mert valaki azt mondta? Miért kell, hogy legyen válasz? Miért KELL választ találnod, miért AKARSZ választ találni? – lendültem a kérdésekbe.

– Hogy megvilágosodjak. Azért... akarok... most... – könnycsepp hullott le szeméből. GYŰLÖLLEK! – üvöltötte, oly magas hangon, hogy fülem is belésajdult, majd elájultam.

Egy kórházban ébredtem, hetekkel később. Állítólag lázasan, és félrebeszélve találtak meg a szirtnél, egyfolytában halott feleségem emlegetve. Azon az éjjel a hegyen -25fok volt, teljesen váratlanul hóvihar köszöntött be, az orvosok szerint csoda, hogy túléltem az egészet.

Máig sem tudom, mi is történt, fent, a szirtnél.

Csak "A" kérdés jár a fejemben.

Hajdupet