Vasúti életképek

Szombat. Kelenföld.

Viszonylag nagy tömeg várakozik a Győrön át Sopronba és Szombathelyre tartó gyorsvonatra. Két ismerősömmel mi is ezen tömeg részét alkotjuk. Begördül a vonat, felszállunk az egyik soproni kocsiba. Anikó (egyfajta rejtett női ösztöntől vezérelve) határozottan elindul az egyik irányba, s rögtön foglal is három egymás melletti helyet, így a bátyjával együtt kényelmesen tudunk utazni. Jön a kalauz, egy mondatot ismételget "Köszönöm! Jó utat!" Elég érdekes egy kocsi. Nagy és viharos beszélgetés zajlik – szavak nélkül, a kezek és a tekintetek beszéltek. Rájöttem, hogy igazából semmit sem tudok a süketnémákról. Mindenki csak sajnálja (esetleg lenézi) őket. De a kocsi fiatalokkal volt teli: párokkal, akik szerették egymást (pl. egy szőke, kék szemű csaj és egy echte poppersrác), ismerősökkel, akik jóban voltak egymással és együtt nevettek, tréfálkoztak. Néha megbántották egymást, aztán kibékültek. A szemben lévő hölgy szeméből sütött a szánalom – de nekik nem volt szükségük erre az érzésre.

Tatabánya után néhány kilométerrel

Xabi is megjelenik a barátnőjével együtt. Ők is Kelenföldön szálltak fel, de nekik nem jutott ülőhely. Végigjárták a szerelvényt, így jutottak el hozzánk. Beszélgetésünket a szomszédos néni kiabálása zavarta meg. Először azt hittük, hogy valami baja van, de csak a mobiltelefonját vette fel és beszélt valakivel. Amikor letette, megjegyezte az ismerősének: "Hű, de hangosan beszélt ez!".

A gyorsvonat csak Győrig egységes, ott szétválasztják, és egyik fele (az eleje) Sopronba, a másik Szombathelyre megy. Az erre való felkészülés sok embernek elég nehezen feldolgozható traumát szokott okozni. A nénik is megkérdezték az éppen arra járó kalauztól, hogy merrefele menjenek. "Menjenek még kettőt! A következő kocsi már Szombathely. Meg onnantól az összes" – mondta kedvesen a kalauz. "Fura ez a Szombathely nevű hely. Kocsikból áll" – jegyezte meg halkan Xabi. Pár perccel később újra errefele sétál a kalauz. Az egyik hölgy (aki az előző beszélgetés szem- és fültanúja volt), érdeklődve kérdezi: "Ez még Sopronba megy?"

Győr és Csorna között

Fogyunk: Anikóék leszálltak, Xabiék a szombathelyi kocsiba mentek – egyedül képviselem immár a Villanykart. Egy cigánycsalád (három gyerek és egy anya) foglalta el a helyüket. Jött a kalauz, kérte tőlük is a jegyüket. Nagycsaládos kedvezményre hivatkozott, de csak egy TAJ-kártyát tudott felmutatni. Azt is a blúza mögé elrejtett pénztárcából halászta elő. A kalauz végül ráhagyta a dolgot és továbbment. Egy tíz perccel később enni kezdtek: egy-egy zsemle és egy kis darab kolbász. Az anya szeretettel adta oda azt a kis ételt a gyerekeknek – aztán a fal felé fordulva maga is enni kezdett. A gyerekek pedig összemorzsáztak mindent. Közben érdeklődve és nevetgélve figyelték a süketnémákat.

Csorna után

Rájöttem, hogy süket és néma vagyok. Mert nem tudok beszélni velük. Nem értem a kézjeleiket – csak írásban tudok velük kommunikálni. Biztos szánakozva néznek rám emiatt.

Sopron

Jó újra itthon.

Bacsi