Temetés

Tavaszi nap volt, már nyíladoztak a virágok, bomlottak a rügyek meg ilyenek, amiket a természet szokott csinálni tavasszal. A Bolt is kinyitott, ajtaja vidám csilingeléssel nyílt és záródott. Megindultak az emberek is, mert hát különleges nap volt. Fekete ruhát öltöttek, beszerezték a legszükségesebb dolgokat és mentek.

Beállt a sorba, szerencsére nem kellett sokáig várni.

– Jó napot!

– Miben segíthetek?

– Tíz deka együttérzést kérnék és 2 csomag könnyet.

– Tizenkét deka, maradhat?

– Persze, de akkor elég egy csomag könny is, amúgy sem volt közeli rokon.

A boltos apró, piros zacskócskákba csomagolja az árut.

– Gyerekek jól vannak?

– Köszönöm kérdését, jól. Viszlát.

Ajtócsukódás, majd csilingelés megint.

– Kérem a következőt!

Fekete ruhás nő. Mindenki tudja, hogy ő a Feleség.

– Ezt az álarcot szeretném megjavíttatni, tudja már régen használtam, ráfér egy kis reparálás. Öreg darab, tudom, de talán csak tud vele valamit kezdeni, Mester úr...

– Hát persze kérem, mutassa csak! Igen, ezt ismerem, a Jóasszony sorozatból való, pár perc és kész. Még valamit?

– Nem, köszönöm, csak ennyi.

– Node mégis. Esetleg egy kis műfájdalmat? Vagy nézze ezt a nagyszerű pálcát, elsőosztályú képeket lehet vele mutatni! Netalántán némi rongy, rázás céljából? Vagy igazi érzelmeket? Most érkeztek, még teljesen frissek!

– Nincs nekem arra pénzem, kérem! – mondja teljesen felháborodottan. – Méghogy igazi fájdalom, hát bolond ez az ember? – füstölög magában.

Lassacskán mindenki beszerezi a megfelelő kellékeket, kezdődhet a színjáték.

Felállnak a koporsó két oldalán két sorban az arra illetékesek. A többiek a ravatalozóban, ill. kívül a füvön várnak. Ki-ki a saját, jól megszabott helyén. A Szabályok tiszták, mindenki tudja, hova tartozik, mennyire illik közel mennie.

Mindenki kezében ott lapul az ismerős piros zacskó.

Csak a Jelre várnak. A Feleség megadja, és a darab megkezdődik.

Hullnak a könnyek, jól bevált klisék repkednek a levegőben. A régi haragosok baráttá válnak hirtelen, ahogy a megfelelő maszkok a helyükre kerülnek. A levegő megtelik a halott iránt érzett hatalmas szeretettel.

Mindenki tudja, mennyire kell meghatódnia, és mindenki jól játssza a szerepet. Szegény elhunyt most ugyan kicsit kellemetlenül érzi magát, ezt a szerepet még nem próbálta. Végül is nem túl kényelmetlen, a szemfedő is egészen puha. Ettől megnyugszik, nem mozdulhat.

Beszéd. Elmondja egy ismeretlen. Beszélt a családdal, tud minden fontos dologról. Mindenki értékeli a dolgot, igazán nagyszerűen alakít ez az ember!

Szolid zene. A sírkövek már fejből tudják minden taktusát.

Aztán elindul a menet. Megállnak, megint beszéd, majd csöndes koppanással ér földet az immáron már lezárt koporsó. Az elhunyt kissé nyugtalan. Vigyázhatnának jobban ezek a kétbalkezes sírásók! Még a végén megüti magát. Egy kicsit fél is most, még szokni kell a sötétet.

A résztvevők már kezdik unni a dolgot. Lassúak ma a sírásók, és a göröngyök is mintha makacsabbak lennének. A piros zacskók már teljesen üresek, mi lesz így a látszattal? Be kellene már fejezni...

Halkan sikolt a márványlap, ahogy a helyére csúsztatják. Ez is megvolt hát.

Az elhunyt még utoljára szólásra emelné kezét, hogy elmondja, ő nem egészen így képzelte a dolgot. Hogy sokkal inkább szeretne fa lenni egy rét közepén, hatalmas, ősöreg. Elmesélné még utoljára, hogy már régen vágyott ide. Mennyivel szívesebben kiült volna egy jégtáblára, hogy bevárja a neki elrendeltetett jegesmedvét már évekkel ezelőtt!! De az életnyújtók nem engedtek. Csak nyújtották, dagasztották. Ő pedig tűrte, mert hát az élet szép. Ki is van írva a kórház falára, nagy, vörös betűkkel.

Fa már nem lesz belőle, ez tisztán látszik. Nem baj, legalább egy márványfedél jutott neki, hogy nehogy kijöjjön, ha úgy tartja kedve. Ez is valami. Ez is egyfajta gondoskodás.

Vége van. Na végre!

Még egy kis repi a közeli rokonoknak belefér. Szép ez a szendvics. Nem hiába, jó asszony, szerette az urát, megadja a módját a dolognak. Így kell ezt csinálni.

Még egy kis takarítás, és már le is zárul életünk egy fejezete.

Rzsó