Ötlet levélíróknak
2. rész

Sokszor nincs menekvés, mire észbe kapunk, már hónapok óta nem írtunk egy nagyon kedves ismerősnek, s valahogy mindenképpen ki kell magyaráznunk. Persze olyan kínos, amikor teljesen hétköznapi dolgokkal próbáljuk magyarázni az amúgy is katasztrofális bizonyítványt. Így hát javasolnék egy jópofa, teljesen extrém történet kiagyalását, amit akár meríthetünk az életből is. Mert hát mi lehetne jobb sztoriadó, mint például a Schönherz Qpa.

Nos akkor legyen itt egy történet, amelyet én már egyszer sikerrel felhasználtam:

Kedves ............... !

Miután megkaptam leveledet, rögtön nekiálltam választ írni. Azt kérdezed, hogyan lehetséges mégis az, hogy csak most, két hónap után érkezett meg eme nagybecsű levelem? Tudod, a sors útjai kifürkészhetetlenek. No nem, tévedsz, nem arról van szó, hogy két hónapig nem voltam otthon, s leveled haza érkezvén nem foganatosíthattam fizikai érintkezést kacsóid által eszkábált írományoddal. Nem, nem. Ez eleve képtelenség. S mielőtt hosszú-hosszú találgatásokba kezdenél, ajánlom, hogy keress valami kényelmes helyet, dőlj hátra, lazíts, s jól kapaszkodj meg, mert egy ici-picit hihetetlen lesz, amit leírok, de az elejétől a végéig színtiszta igaz. No nem, nem arról van szó, hogy tanultam két hónapig, mert ez nagyon is hihetetlen lenne, s általában ekkorát nem szoktam lódítani.

Szóval:

Épp kezdtem írni a levelet: "Kedves .....!" , amikor hatalmas dörömbölésre lettem figyelmes az ajtómon. Unott pofával kiabáltam ki:

– Bármilyen ronda vagy, bújj be!

Ez egy megszokott invitálás volt részemről, bár a gondnoknő és a takarítónő nemigen szokott neki örülni.

Úgy látszik a kint várakozó se örült neki túlságosan, mert úgy rúgta be az ajtót szárfástul együtt, hogy a kollégium lakatosa még öt nap múlva is az ajtót eszkábálta, s a szobában még egy hét elteltével is lehetett találni csellengő faszálka darabokat. Érdeklődő pillantást vetettem a szobám ajtajában álló három úriemberre: fehér ballonkabát, fehér cipő, fehér kalap, fehér haj és fehér napszemüveg volt az öltözékük. Első percben lerítt róluk, hogy valami Skandináv országból jötteket próbálnak iszonyú elfuserált módon majmolni. Ögy néztek ki, mintha ők lennének a jófiúk, bár tettük nem éppen ezt igazolta, gondolok itt az ajtón való finom bejutásra. Első pillanatban azt gondoltam, hogy már megint valamelyik Schönherz-kupázó csapat szórakoztat, mint a rendezőség egyik tagját.

– Hol a mikrofilm? – kérdezték kissé tört magyarsággal, miközben rám mosolygott három csőre töltött hangtompítós pisztoly.

– Most nem érek rá srácok, nem nálam kell beadni ezt a feladatot. Kérdezzétek meg a Csoszit a tizenkettesben! – válaszoltam nekik könnyedén, mit sem sejtve, hogy a következő pillanatban vagy tíz lövés suhan el a fejem mellett és fölött, átlyuggatva az asztali lámpámat, a teás dobozomat, a kazettámat a "Pá, kis aranyom, pá" című felvétellel, a polcomon üldögélő ártatlan képű játék kismacimat, és a kezemben lévő tollamat. Ez utóbbira kissé mérges voltam, hisz kedves emléktárgy volt, amit a barátnőmtől kaptam a születésnapomra. Ez ügyből kifolyólag biztos, hogy vitába szálltam volna az úriemberekkel, ha nem tudtak volna ennyire meggyőző érveket felsorakoztatni maguk mellett. De tudtak, így hát csöndben maradtam. Megint nekem szegezték a kérdést, bár most már kissé ingerültebben:

– Hol a mikrofilm?

Vendégeim bizonyára nem örültek illetlenségemnek, mert köszönés nélkül tigrist megszégyenítő módon kiugrottam a nyitott ablakon. A dolog pikantériája abban nyilvánult meg, hogy eme ominózus jelenet alatt épp a kilencedik emeleten tartózkodtam. Gondolom ez a "jófiúkat" is meglepte, mert nagy sokára jutott eszükbe kitekinteni az ablakon utána nézve földi maradványaimnak. S csak akkor ült ki a döbbenet az arcukra, amikor észrevették, hogy a kollégium a nyolcadikig fel van állványozva. S mire nyomomba eredtek, már egy Trabant potyautasaként zötykölődtem. A sofőr nagyon rendes volt, a zebrán találkoztam vele, szó nélkül felvett, s teljes szívélyeséggel és odaadással megcsinált nekem mindent. De azért látszott, hogy nyomasztja valami, ami egy húsz centis kés személyében nyilvánult meg, s ami az én bal kezemben végződött. A Trabant ügyesen szlalomozott a kocsik között, bár furcsáltam, hogy ma mindenki megbolondult, és szembe jött, de hát az ember ilyen apróságokon ne lepődjön meg. Egyszer csak hirtelen olyan érzésem támadt, hogy utolértek az üldözőim, mert a sofőr üveges szemmel dőlt az ölembe, miután egy golyó halántékon találta.

Mindegy – gondoltam magamban –, úgyis olyan unalmas volt, nem bírtam vele elbeszélgetni a transzcendentális meditáció alapproblémáiról. Így hát gyors ütemben kiszálltam a kocsiból, amely még ment tovább egy darabig, s a következő útkereszteződésnél befordult balra. A dologban csak az volt a bökkenő, hogy ott nem volt útkereszteződés. E kissé hangos és feltűnő jelenet után két nénit felsegítettek a járdáról, az utcai fagylaltosárust lábánál fogva kihúzták az eperfagyiból, mivel hogy derékig elmerült benne, egy kiskutyust lekönyörögtek a fáról, mivel ijedtében a tetejéig szaladt fel, a biztosítási kárszakértő a haját tépte, mivel nem tudta megfogalmazni azt az eseménykárt, hogy Trabant a Peep-shopban, s Pesten fél nap alatt eltejedt a hír, miszerint új, minden eddiginél frankóbb vibrációs gépet hoztak Németországból.

Próbáltam elvegyülni a Váci utca forgatagában. Amikor már az ötödik szellemmel és a kilencedik szellemirtó csoporttal találkoztam, jöttem rá, hogy Scönherz Qpa feladatbeadás van a helyszínen.

Épp egy rendezőt húztak fel a lámpavasra, egy másikat kalodába raktak, néhány egyenkollégista lepedőbe burkolózott diákot dobtak ki a McDonalds-ból, s pár petárda robbant a békés bámészkodó öreg hölgyek szoknyája alatt. Ekkor egy ambulanciás kocsi hajtott be "Gószt Basztersz" felirattal az utca közepére. Öt rendőr azon nyomban otthagyta azt a csoportosulást, ahol hangosbeszélőket, porszívókat és permetezőgépeket kezdtek begyűjteni, s a kocsi felé vették léptüket. Miután néhány jóképű szellemirtó kiugrott a kocsiból, én bevágva magam a sofőr mellé azonnal rükvercbe vezényeltem a fickót, s gyors ütemben elhúztuk a csíkot. Rendezői igazolványomat felmutatva, s ötven plusz pontot ígérve arra kértem a csapattagot, hogy gyors ütemben húzzon ki a Ferihegyi repülőtérre. Ekkor már kezdtem sejteni, hogy a dolognak fele sem tréfa, és gyorsan el kell hagyni az országot. A srác fellelkesülve a dolgon megkérdezte, hogy kap-e plusz száz pontot, ha szirénázva teszi meg az utat a reptérig. Hát persze, hogy megígértem. Rövid óra elteltével kényelmesen dőltem hátra a kék égbolt magasságába emelkedő repülőgép puha ülésében. Remélem azóta már megtalálták a WC-ben azt az összekötözött arab utast, akinek kölcsönkértem a repülőjegyét és az útlevelét.

Kissé kifújhattam magam. A gép Líbiába tartott, remekül asszimilálódtam a társaságban. Időnként szóltak hozzám, s én lelkesen vissza is szóltam, hogy "márhábá". Ennyi volt az összes arab tudásom. Annyit jelent, hogy "szia". Bár a dologhoz tartozik, hogy már ezzel is bőségesen elboldogultam.

Elővettem a tollat, amelyet még a kezemben szétlőttek. Filózgattam, hogy kidobjam-e, de oly kedves tárgy volt, hogy csak révedeztem fölötte. Épp piszkálgattam, amikor a tollbetétből a lelőtt végénél kifordult egy kapszula. Kinyitottam. A mikrofilm volt!!!

Szinte odadermedtem az üléshez. Teljesen ledöbbentem. Mindvégig nálam volt, s nem is tudtam róla! A légkondicionált repülőgépen hirtelen úgy kiizzadtam, hogy a mellettem ülő kedves arab útitársam rögtön az egész konyharuháját felajánlotta törölközés céljából.

Most jöttem rá, hogy ezek tényleg ki akartak nyírni! De hogyan került hozzám ez a tollbetét? Elkezdtem törni a fejemet, volt rá időm, Líbia még messze volt. Végigpörgettem magamban az elmúlt nap eseményeit.

Erőltettem az agyamat: Egy trafik előtt álltam, totót vettem, harminckét hasábot, s azon gondolkoztam, hogy a Genoa-Juventus meccsre mit tippeljek, amikor... Megvan! Észrevettem a tollbetéteket, s vettem egyet, mert az előző már kifogyott. Mi volt még gyanús? Semmi. Átléptem egy fekete csomagot, s a Sampdoria-Milan mérkőzés végeredményén gondolkoztam. Várjunk csak. Fekete csomag a járdán? Hát persze, egy hulla volt! A hullaszállítók elég ritkán járnak, s előfordul, hogy fél napig kerülgetni kell az efféle csomagokat. Mi is volt olyan furcsa rajta? Kilógott a fekete cipője, mellette hevert a fekete kalapja, s egy három helyen átlőtt fekete napszemüveg. Meg is jegyeztem magamban, hogy úgy kiöltözött ez a fickó, mint aki temetésre készült. Áhá! Valószínű, hogy az a három fehér ballonkabátos térítette jó útra fekete ruhás hősünket, mielőtt az még átvehette volna a mikrofilmet. Minden bizonnyal a trafikba is valaki mást ültettek, várván a jelszóval érkező beépített embert. Megvan! Már rájöttem, miért volt olyan fura a trafikos néni, akitől szoktam a totót venni! Szakálla volt! Én meg gyanútlanul megvettem. Ezután követtek, hátha csak az összekötő vagyok. Döbbenet csak akkor ült ki az arcukra, amikor besétáltam a kollégiumba. A többit már tudod.

Csak ültem és ültem a gépen, s filózgattam, mit is csináljak a mikrofilmmel. A fehér ballonkabátosok elől nem menekülhetek életem végéig. Ezen révedeztem, és bámultam ki az ablakon. Épp Szicília fölött repült a járat. Szicília! Megvan! A fekete ruhás barátunk igen nagy valószínűséggel olasz, s tagja a maffiának. Ha visszaviszem a maffiatag főnökének a filmet, biztos megszabadítanak az üldözőimtől. Megkértem a kapitányt, szálljon le itt Szicíliában, aki készséggel tett eleget kérésemnek, miközben az egyik utastól elkért pipát szorítottam a hátának. Az ilyen pilótáknak van egy jó tulajdonságuk, hogy nem látnak hátrafele, s nem tudják, pisztoly, kés vagy pipa a célszerszám. Hát leszálltunk, s a biztonság kedvéért nem a reptéren, hanem a hatvanhármas autópálya négyes elágazásánál. Olasz tudásom nem volt kielégítő, ezért Al Capone, Don Corleone, Don Kanyar és Don Gó nevét ismételgettem szüntelenül. Egyszercsak hátulról leütöttek, és amikor magamhoz tértem, egy kocsiban ültem, s be volt kötve a szemem. Bevittek egy iszonyatosan nyikorgó vaskapun, majd egy hűvös, hosszú folyosón kísértek át. Egy kellemes illatú helyiségbe értünk. Lábam puha szőnyegen járt, amikor valamiben véletlenül felbuktam. Elkáromkodtam magam magyarul. Erre valaki elnevette magát közvetlen előttem. Levették a szememről a kötést. A nagyfőnök előtt álltam.

– Szervusz, Juzeppe! – szólt hozzám magyarul, teljes döbbenetemre.

Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a filmekben megszokott pocakos, megfontolt, öltönyös úriemberek. Ez a főnök kicsi, vékony, jókedélyű, bajszos fiatalember volt, ráadásul magyar származású. Csak álltam, s szinte fel se fogtam, miket beszél:

– Jól van, Juzeppe, szép munka volt – dicsért meg a főnök, miközben nézegette a mikrofilmet.

– Csak azt nem értem – folytatta –, hogy hogyan tudtad ennyire hatásosan hullának álcázni magad a megbeszélt trafik előtt. De hát ez már a te dolgod. Itt az új útleveled, a következő feladatod az lesz, hogy a Vác szombaton kikapjon a Ferencvárostól. Tudod mennyire húz a szívem a Fradihoz. De aztán jobban csináld, mint múltkor a moszkvai puccsot. Azzal eléggé felsültél. Most pedig menj! – s ezzel elbocsátott.

Egy szót se értettem az egészből. Milyen puccs, milyen Juzeppe, milyen küldetés és útlevél? A Fradi meccsel tisztában voltam, már vettem pár petárdát, s néhány metrófogantyút. Kint a csarnokban kinyitottam az útlevelet, amit még mindig a kezemben szorongattam: Juzeppe Makaróni, operaénekes, a Milánói Scala kitüntetett művésze. S a fénykép! Kiköpött én voltam! Tisztára hasonlított rám! A franc egye meg. Minden világossá vált. Ezek az első perctől fogva összekevertek. Most aztán jól benne vagyok a slamasztikában.

Itthon ülök, s a terven gondolkozok. Végre egy kis időt is tudtam szakítani magamnak, így tudtam neked is levelet írni. Persze ha nem leszek elég ügyes, akkor még akár likvidálhatnak is, ami nem éppen egészséges dolog. Ha az elkövetkezendő két hónapban nem kapnál tőlem levelet, akkor lehet, hogy már alulról szagolom az ibolyát. Vagy valahol bújdosok az üldözőim elől.

Nos akkor szurkolj!

Szia ...........

Sipos Csaba