Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

Há-há! Én már átmentem!

Dibó Zoltán

Székely Király Zsolt, V. Vill.

Lard

Kocka-magyar szótár, avagy hogyan értsünk meg egy villanykarost

A villanykaros ZH-n pixelről pixelre lemásolja a szomszédja dolgozatát. – "megy a hardcopy."

Baleset

"A minap elütöttek egy kislányt a kolesz előtt."

Az igazi Casanova

"...én szerenádozni nem voltam. Legalábbis..."

Ötlet levélíróknak 1. rész

Köztársaság!

Gólyabál 2003 – szubjektív élménybeszámoló

Bár idén valahogy nem voltam a szokásos kötekedős hangulatomban, nem szúrt szemet igazán komoly rendezői hiba, valahogy profibbnak tűnt a bál szervezése, mint az eddigi években.

Leonardo: The Absolute Man

Leonardo da Vinci köztudottan jó munkás ember volt, nem mindannapi géniuszáról már rengeteg formában megemlékezett az utókor, de a palettáról a progrock-opera egészen 2001-ig hiányzott.

A mű születése Trent Gardner zenezseni számlájára írandó, aki a Magellan nevű csoportosulás agyfunkcióinak ellátása mellett olthatatlan vágyat érzett, hogy a Magna Carta kiadó (Liquid Tension Experiment, Royal Hunt, Shadow Gallery, Jordan Rudess szóló megmozdulások, James LaBries Mullmuzzler) progrock szakkörének jeles diákjait maga köré rendezve megzenésítse a szóban forgó középkori lángelme életét. A vokálban nagyon erős, komplex elemekkel átitatott, visszaköszönő motívumokkal, Gardner harsonajátékával megfűszerezett, kifinomult hangszereléssel rendelkező opus egy többszereplős történet, melyben minden egyes karakter "saját" hangján szólal meg. A főhős da Vinci-t James LaBrie (Dream Theater) alakítja, de maga Gardner is megszólal, sőt Mike Baker a Shadow Gallery társulatából (lásd Impulzus XXIV./8.) is tiszteletét tette a felvételeknél (a teljes szereplőgárdát lásd a cikk végén).

A darab indítása teljesen ISO szabvány szerinti, a nyitányként funkcionáló insrumentális, nagyívű, rendkívűl fülbemászó Apparation képében egyfajta prológusként szembetalálkozunk az album jó pár, későbbi főtémájával, egy kellemes rézfúvós szólóval és a technikásabb momentumok első szövevényes jeleivel. Az Aria for Italy című, kissé elborult szintibetjétet a With Father önmarcangolása követi, rövid átkötésként – LaBrie gyermeki hangján, ellazítás gyanánt, ambient kísérettel, átfolyva a Reins of Tuscan-ba, ami már egy fifikásabb progrock track, az egyik legjobb refrénnel, megszaggatva súlyos témákkal, itt-ott a jazzbe hajlás határán. A Reproach játékos dallamait pár másodpercnyi Floyd érzés zárja, ami elvezeti a hallgatót az események egyik központi elemeként funkcionáló Mona Lisá-hoz. Zongora és ének kombinációjával indul a varázslat, ez aztán átcsap Queen-es prog rocknroll-ba, majd az előtörő Oliva-izű gigavokálokat LaBrie ravaszan D.T. irányba kompenzálja. A dal hátralevő része enyhe musical jelleget ölt, ragadós melódiákkal felvértezve, melyre éles hangulati válasz a kizárólag hangszerek uralta, Mastermind-os beütésű Il Divino. A motorosbálna-morgással indító Apprenticét, a kellemesen drámai hangulatú, csemballót is felvonultató Inundation vezeti fel, melyet akár Jarre is szerezhetett volna egy nyugisabb korszakában. Innentől túlsúlyba kerültek a különleges hanghatásokkal színesített prog elemek, amiket pár Uruk-haijal támogat kórus oldalról. A – már az album stílusjegyévé váló – kvintes úszó-kúszó vokálok megszakítva LaBrie szólóival, a mély gitárokkal és a CreamOfEarth.mod szinti hangjával ellenpontozva a Leonardo fordulóponthoz ér, itt dől el, hogy az ember a stop gomb után nyúl vagy nyugton marad. :)

A bizalom megelőlegezőinek a jutalom a First Comission formájában érkezik – az egyik legmegragadóbb alaptémával –, kissé begyorsított líraként, amit a Mother of God rövid, Morricone-t idéző, emelkedett hangvételű intermezzoja folytat. A This Time This Way a mű olyan része, mint egy Savatage koncertnek a Believe "I am the way, I am the light" szekciója. A trükkös bevezetővel startoló, szárnyaló dallamokkal megáldott szerzeményben Leonardo először szólóban, majd Mona Lisával duóban erősíti neuronjainkban a refrén szövegét. Az Inventions ismét ravaszul kezd, 70-es évekbeli utánérzéssel, lendületes prog funky alapon, nem kevés D.T. hatással. A nagy mocorgás után kellemes fülnyugtató a Shaping the Inivisible középtempós powerballadája.

Más hangszerelésben, korábban felbukkanó korábbi témák kezdik meg a mű keretezését az Introduction to Francois I-ban és a Heart of France-ban, de utóbbi tétel örömteli hangulat ellenére szomorú, a szám vége felé elhatalmasodó komorulás pedig a sztori befejezését és Leonardo megértőbb dimenziókbeli eltávozását jelzi. A monumentális Sacrament vezeti be az End of the World-öt amiben az "Only love makes me remember, it alone stirs my heart" refrén hangzik el angolul és olaszul Savatage/Magellan-féle kánonos kivitelben, ezzel zárva az operát.

Elsőre talán túl eklektikusnak tűnhet a mű, de érdemes többször végighallgatni az egészet egyben, mert egyrészt így áll össze egy entitássá a sokféleség, és rengeteg rejtett részlet bukkan elő sokadik hallgatás után, amiért aztán végleg nagyon megkedvelhető.

Gardner anyabrigádján kívüli alkotótevékenysége iránt érdeklődő számára érdekesek lehetnek az Explorers Club név alatt megjelent albumok. Ezek szintén Trent agyszüleményei és az előadók sorában is találhat innen ismerős arcokat.

A teljes szereplőgárda

James La Brie – Leonardo da Vinci

Davey Pattison – Ser Piero da Vinci

Michelle Young – Caterina

Josh Pincus – Lorenzo de Medici

Lisa Bouchelle – Mona Lisa

Mike Baker – Melzi

Trent Gardner – Verrochio

Robert Berry – Salai

Steve Walsh – Calco

Chris Shryack – Storza

Bret Douglas – François I

Zenészek:

Trent Gardner – billentyű, harsona

Wayne Gardner – gitár

Jeremy Colson – dobok (Dalis Dilemma)

Patrick Reyes – gitár (Dalis Dilemma)

Steve Reyes – basszus (Dalis Dilemma)

Joe Franco – dobok, zenekari ütősök

Luis Maldonado – gitár, basszusgitár

További infók:

http://www.magnacarta.net/

http://www.magellanweb.com/

Bard

-

Ez év márciusában elhatároztam, hogy egy 4-5 részes sorozatot indítok, amelyben nem egy-egy együttes számlájára írható albumokról lesz szó, hanem afféle zenei projektek produktumait mutatom be. A műfajt és az "igényszintet" nagyjából előrevetítte ugyan az akkor (XXXI./4.) megjelent írás Arjen A. Lucassen barátunk Ayreon és Star One fedőnév alatt kiadott lemezeiről, de azután elmaradt a folytatás. Ennek oka, hogy a közös számok készítésében –valószínűleg idegi alapon– nem veszek részt, így nem volt következő rész a Tekilában, utána legközelebb csak ősszel jelentünk meg, ahol aktualitás miatt inkább mást adtunk le. De most végre megjelent Bard kolléga –azóta sokat formálódott :) – cikke, és ezzel új lendületet kap majd a sorozat.

Blue