Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

Impressziók – I.

még a számítógépnek is megvan rólam a véleménye...

Vitorlás Club alakul az Sch-ban!

Sport hírek

Karlsruhe utólag, sokadszor

"A legtöbb problémádat egyedül kell megoldanod..."

MusicMania

"Stormwitch, Royal Hunt"

Nyári villamos felújítások a kollégiumban

Mindenki tapasztalhatta, hogy az új hálózattal vannak gondok, az egyik, hogy szobai zárlat esetén négy szobában teljes áramszünet lesz, illetve sok helyen a szobán belül áramellátási gondok támadtak.

Copycat pie perv burnt

ACM - ICPC Hungarian National Contest 2004

Rongyláb Party & Táncklub

Hogyan nyerjünk Schönherz Qpát

35. Magyar Filmszemle

Zenék: régóta nagy szívfájdalmam, hogy nincs magyar filmzeneszerző (mármint score-os, mert soundtrackek készülnek). Most sem találkoztam eggyel sem, de azért kezd javulni a helyzet. Néhány filmnél a zenék írói is megjelentek, igaz, legtöbbször együttesek voltak, de a semminél ez is több.

Közönség avagy művészet? Örök dilemma. Amit most fogok leírni, azzal talán sokan nem értenek egyet [mondjuk írjanak cikket], én mégis azt mondom; kettő ember dominálta a szemlét. Kálomista Gábor producer és Herendi Gábor író-rendező. Utóbbiról a filmje kapcsán ejtenék szót, előbbiről itt. A producer kimondta a magyar filmművész-körökben kimondhatatlannak számító tézist: "Eddig be tudtuk tölteni a vásznat, azonban a vászon előtt székek is vannak. Én ezeket is be szeretném tölteni". A Zimmer Feri, a 6:3, az Ámbár Tanár Úr és a Vakvagányok talán nem művésziek, nem jók, de szórakoztatnak, elmentünk rájuk. Piacot teremtettek, lehetővé tették például a Kontrollt, ami nagy hollywoodi filmeket körözött le. Öt-hat éve (Zimmer Feri – 1998) ez elképzelhetetlen lett volna, a Csinibaba majdhogynem véletlen sikerét leszámítva egyetlen film sem volt nyereséges, nem voltak nézői a magyar filmeknek. A nézőszám... Talán nem az egyetlen, de nagyon fontos mérőszám, mert valóban objektív, és ki tudja szakítani a filmet a mecénásokra szoruló művészetek köréből.

A zsűri a nézőszámot, az anyagi sikert a játékfilmeket értékelő beszélgetés-vita alkalmával elutasította; a nézőszám nem jelent semmi különöset. Nem értettem, miért. Nyilvánvaló, hogy a legtöbben nem a legművészibb filmet nézik meg, de nem látom értelmét annak, amikor valaki egy művészi filmet készít, amiről tudja, hogy 50 milliót fog bukni. Elvi vita kerekedett, amiből megtudtam, hogy a nézőszám nem mér semmit. Na, itt kijöttem, és elbeszélgettem a ruhatárossal. Neki volt egy nagyon jó gondolata, ami annyira tetszett, hogy megtartom végszónak. Térjünk azonban vissza az ominózus vitára és a filmekre!

Voltak gyönyörűen fényképezett filmek, amiket a rendező hét év alatt tudott összehozni. Janisch Attila: Másnap. Neki sincs rajongói tábora, Kálomistának sincs. Utóbbi filmjei nem olyanok, hogy ódákat zengjünk a mondanivalóról, előbbit meg a kutya sem nézi meg. Nem rossz a Másnap, mert tényleg szépek a képei. De ezért ma már senki nem megy moziba.

Volt egy Jeles András-film, aminek mindenki örült, csak senki (még a zsűri) sem értette. Ezt is a már említett beszélgetésen tudtam meg. Ismét megkérdem; erre mi szükség van? (Cinikus közbevetés: Jeles András a zsűri tagjaival egy generáció. Míg néhány "értéktelen" filmet ostorozott a zsűri, addig az elismerten érthetetlen Jeles-filmet egyetlen szóval sem bírálta. Most pedig mindenki gondoljon, amit akar.)

A külföldi forgalmazással érdekes a helyzet. Nyilván csak az "értékes" műveket veszi meg bárki is. Ha egy filmet hazájában sokan láttak, az olyan tény, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ha hazájában, ahol a színészei elvileg sztárok, sem nézi meg senki, akkor joggal gondolja bármely forgalmazó, hogy máshol sem fogja a nép szeretni. Az Apám beájulna Görögországban már megy, valamint készül Spanyolországba és Olaszországba. Tarr Béla meg nyerhet tízszer a Velencei Filmfesztiválon, akkor sem veszi meg a filmjét senki. (A velencei fesztivál tipikusan művészi; aki ott nyer, az Olaszországban legtöbbször az adott év száz legtöbb nézőt vonzó filmje közé sem kerül be. Elvileg értékes díj, amiről gyakorlatilag senki sem tud.)

Természetesen a fenti gondolatmenet során azzal a feltételezéssel éltem, hogy a filmezésből a készítők meg akarnak élni, amihez ránk, nézőkre és a jegypénztárnál hagyott pénzünkre van szükség.

De nyilván én fogom fel rosszul a dolgot, én sajnos a kapitalizmusban nőttem fel, én ha gazdag nem is akarok lenni, de nem is szeretnék pénzt kidobálni az ablakon. Az idősebb, tapasztaltabb és bölcsebb zsűri szerencsére eligazított: "Amelyik film üzleti szempontból indítja el és zárja le önmagát, azzal nem tudunk mit kezdeni. Nekünk az a dolgunk, hogy olyan filmeket találjunk, ahol művészi értékekről tudnánk beszélni", "Olyan filmeket találtunk, amelyekben egy erős konstrukcionális, konceptuális érzés jelent meg", "Arról van szó, hogy közvetlen élményeket próbálnak kifejezni sárba süppedt, tévérealista módon", "Nem óhajtok bizniszt a kultúrában!", "Nem szórakozni akarunk!"

Nyilván nem a tömegterméket akarják elismerni, ezt még megértem. De az ilyen szintű elvi elidegenedést az anyagilag is sikeres filmektől, illetve azoktól, ahol a szereplők utaznak; na ez már számomra érthetetlen. Mert már a Szezon "utazása", a Karcag-Balaton-Budapest-Karcag kör is üzleti lenne? Itt mondjuk kezdett gyanússá válni az egész vitázó-beszélgető est, mert a zsűri két tagja két eltérő véleményt nyilvánított ki, egyikük szerint az utazás mégis jó; stiláris többletet nyújtó elem.

Az egész értékelő beszélgetés számomra ott vesztette el a hitelét (legalábbis a zsűri egyik tagja) mikor a Szezon című film kapcsán kijelentette, hogy a szakközepes érettségi már iskolázatlanságot jelent. Egész pontosan nem értelmiséginek lenni iskolázatlanság. Kár, hogy a film főszereplője teljesen másként nyilatkozott minderről. Az is kár, hogy azok a jelenetek, amik a mai magyar vendéglátás visszásságát mutatják be, kínosan sematikusnak tűnnek a zsűri szemében. Érdekesmód a Magyar Vándor, ami végre egy ironikus, groteszk történelmi film lehetett volna; állítólag "elviccelődött". Ha egy történelmi drámának készült volna, akkor elfogadom a kritikát, ugyanis végig nevettem a filmen. Csakhogy ez vígjáték.

Herendi Gábor tekintete azonban nem ekkor borult el, hanem amikor megtudta, hogy Magyar Vándora nem is igazán közönségfilm, mert a mai fiatalok egyáltalán nem biztos, hogy tudják a gyufás poént értékelni (amihez annyit kell tudni, hogy a gyufa magyar találmány). Hangosan nem reagált a felvetésre, inkább a továbbra is ideges arckifejezéssel ülte végig a beszélgetés hátralevő részét.

Gyorsan le kell szögeznem, a zsűri nem mind az öt tagjával szemben voltak fenntartásaim. A zsűri operatőr tagja tudott teljesen objektív maradni; bírálta az elhibázott kamerabeállításokat. Ami hiba, az hiba, és nem lehet vitázni vele.

Azonban nem csak tárgyi hibákra derült fény, jött az első kinyilatkoztatás Fliegauf Benedek felé: Használjon ritmust a filmjeiben, ne legyen ennyire monoton. Próbált védekezni, amire a zsűri nem reagált érdemben. Erre a rendező távozott. Hogy egyébként is el akart volna menni, azt nem tudom...

Antal Nimródból nem sikerült kiprovokálni semmilyen kommentárt a filmjéről. Viszont nagyon elcsodálkozott, mikor megtudta, mit is akart a filmjével mondani. Aztán távozott.

A Lovy testvérek jelenlevő tagja is rövidesen kisétált a teremből, az ő filmjükről nem esett szó, nyilván megunta a késő estébe nyúló vitát.

Csak Janisch Attila és Herendi Gábor maradt benn végig a rendezők közül. Herendi egyébként csendesen hallgatott egész végig, Janisch pedig saját magát, illetve Tarr Bélát próbálta több-kevesebb sikerrel védeni. Mint aztán utólag kiderült, többel.

A kötetlen szöveges értékelés szerencsére azért nem merült ki teljesen a személyre szabott kinyilatkoztatásokban, bírálatokban, néhány általános tendenciáról is hallottunk. Először dícséretet kaptak a színészek, akik – amerikai módon – elviszik hátukon a történeteket, a sztorit, hisz nem csak azt játsszák el, ami le van írva, hanem azt is, ami mögötte van, így a dramaturgiailag itt-ott sántító filmek is jóként tűnnek fel. Bár ezzel ugye bírálta a forgatókönyveket is... Ami egyértelmű negatívumként kimodásra került; hogy túl sok a csúnya szó a filmekben. Ez tény, itt nem is volt vita.

Rövid bírálatot kapott a filmtörvény, aztán újabb bírálat a "túl sok pénzt kapott" filmek felé, mert a kevesebb fény, illetve hangeffekt talán "kevésbé taposta volna szét azt a kevéske üzenetet", amit egynémely film közvetíteni próbált.

Még megtudtam, hogy a Tizedes meg a többiekben használt dramaturgia értéktelen. Ugyanis a Monte Carlo című film is hasonló módon építkezik (csak sokkal gyengébben), és az sem megy át sorsdrámába, hanem szórakoztat. A Tizedes értékéről nem nyílt vita, szerintem minden idők legjobb magyar filmje. Ugyan a zsűri elnöke részéről elhangzott az is, hogy nem hiszi; csak unalmas filmeket kell szeretni, ennek csak az ellenkezőjére való törekvést éreztem. Még egy gyors bírálat belefért a mai filmesek felé, miszerint rengeteg asszociációt nem értenek meg külföldiek a magyar filmekben. Ilyen például a Magyar Vándor gyufás poénja, de egy zászlólopás is. Hozzáteszem, ez utóbbi asszociációt én sem értem, tehát vagy külföldi vagyok, vagy túl fiatal.

A zsűri minden negatív felvetése ellenére a Szemle filmjei jók voltak. Néhányon el lehetett merengeni, néhányon pedig egyszerűen szórakozni lehetett. (Néhányat meg csak a sajtóanyag alapján lehetett megérteni, de azokról nem írnék) Következzenek azok a filmek, amik a 2004-es Szemlén számomra emlékezetesek maradtak:

Kisfilmek: Itt már próbálkoztam. Egy négypercesen nevettem is (A titkos hely). Arról szólt, hogy Elvis él. Egy másikon csodálkoztam. Egyetlen snitt volt; a MÁV kórház páternoszterével tett másfél "kör". Nagyon komoly technikai felkészültséget igénylő nagyon jó ötlet. De voltak olyanok is, amelyek láttán azt mondtam, kár a nyersanyagért. Néha a sajtóanyag segítségével sikerült rájönnöm, mi értelmük volt. Olykor nem. A harmadik ilyen után felálltam, és eljöttem. Most azon gondolkozom, mennyivel lehetett nehezebb meló a kungfus kisfilm-gyűjteményem bármely darabját leforgatni. Szerintem nem sokkal.

Játékfilmek:

Mix: USA-magyar koprodukciós film, generációs ellentétekkel. A Magyarországon maradt nagymama, az amerikába került apa és az amerikainak nevelt, nagyapja halálára (és egy neten látott kép miatt) hazalátogató unoka története. A Lovy testvérek jegyzik a produkciót, két amerikába szakadt hazánkfia. Egy újabb alkotó testvérpár színrelépésének voltam tanúja, és ha valakikhez kellene őket hasonlítani, akkor azok Cohenék lennének.

Vegyes nyelven; angolul és magyarul forgott a film, kissé dokumentarista stílusban. A készítők bevallása szerint ennek majdhogynem praktikus okai vannak; így jóval kevesebb jelenetet kellett bevilágítani. Hogy a tyúk volt előbb, vagy a tojás, azt nem tudom. Általában több kamera (akár hat) forgott egy jelenet felvételekor, hogy ma ez mennyire elterjedt idehaza, nem tudom, öt-tíz éve még ritka volt. Szimpatikus volt a testvérekben, mikor kiemelték munkatársaik segítségét. Nagy film, nagy buli, nagy gondolatok, intelligens történetvezetés, Gryllus Dorka erotikus fotózáson. Ugyan van benne két kiszámítható jelenet, ezek azonban meglepő módon a film elején vannak. Ha ezeken túljutunk, akkor egy komoly, mégis szórakoztató filmet láthatunk.

Végül a legjobb vágás díját nyerte meg a film; túl jó volt ahhoz, hogy ne kapjon semmit, de túl mai ahhoz, hogy nagyobb díjat kapjon. Számomra a Mix volt a szemle legpozitívabb meglepetése, ajánlom mindenkinek.

Szezon: Az a bajom Török Ferenc filmjeivel, hogy soha nem értem meg a végüket. Pedig jók, tetszenek. Csak az az utolsó néhány perc, amikor el akarja mondani a lényeget... Lehet, hogy nem kéne neki, mert egyébként szórakoztat, elragad a film. Ez a film, akárcsak a Moszkva tér dokumentarista jellegű; három karcagi srác nyaráról szól, melóról, nőkről, megalázásról. Jó a zenéje, kicsit jobban emészthető (számomra) a Mixnél. Sőt, talán már score-nak is mondanám, annak a stílusú zenének, amire igazából nem emlékszünk a film végére, annyira hozzásimul, erősíti a filmet, annyira szerves része. Tiszteletteljes főhajtás a Zagar felé.

Dealer: A film különös, iszonyú lassú. A rendező Fliegauf Benedek szerint, amikor kitalálta a szerkezetet, tudta, valamit el fog veszteni; a nézőket. Ennyire szerencsére nem súlyos a helyzet, ha valaki türelmes, komoly dolgokat láthat. Ez nem elsősorban szórakoztató film, hanem komor tanmese az életről. El tudunk rajta merengeni, vissza fog térni hozzánk. Megértjük a filmet, mert a készítő tudta, mit akar, és tehetsége van, hogy el is mondja. Erős film, kell ez is. Ennek is van közönsége, még van. Talán elegen lesznek, hogy nyereséges legyen, és Fliegaufnak legközelebb sem kell arra koncentrálni, hogy közönségkedvenc legyen. Neki nem állna jól a szórakoztatás, de szerencsére nem is öncélú művész, hanem inkább komor mesélő, aki óva int minket.

Apám beájulna: A Kálomista-film. Rendezője Sas Tamás (Presz-
szó
, Kalózok), aki Sallinger Richárd azonos című regényéből, a szerző által írt forgatőkönyvet vitte vászonra. Komoly castinggal készült film, a főszerepeket két eddig teljesen ismeretlen tehetséges ifjú színésznő, Csősz Boglárka és Gáspár Kata játssza. Bár Kern András és Koós János is feltűnik nagy öregként, ez mégis a fiatalok filmje. Néhol azt éreztem, én is öregként ülök a moziban, de azért jól szórakoztam rajta. Ennyi, és nem több. Ja igen, valami nagyon fontos dolog. Van az az állami támogatási forma, ami nézőszámhoz köti a pénzt (értsd: ha nem ér el X nézőszámot, vissza kell adni a kemény tízmilliókat). Ezt senki sem vállalta fel eddig, mert 100 ezer néző az a kritikus határ, és ezt durván húsz-huszonöt film érte el eddig. Ez tehát a régóta vágyott állami támogatás, amit azonban senki sem kapott meg. Természetesen lehet szidni a rendszert (teszik is sokan), de azt is meg kell érteni, hogy senki nem akar ötvenmillió forintot adni valamire, amit ötezer ember fog látni.

Kálomista elsőként írta alá. Amikor sajtótájékoztatót tartott, százhúszezer igazolt nézőről tudott, ami valójában körülbelül százötvenet jelent, és nagyjából kétszázra számít idehaza. Ez nullszaldót jelent. A nyereséget a külföld jelenti.

Kontroll: Régebbi film, indult a versenyben. Jó, de a vége számomra kissé szétesik. Aki látta a Luc Besson féle Metrót, annak nem fog tetszeni, óhatatlanul azzal méri össze az ember. Antal Nimród író-rendező is látta, és nem vett át elemeket. Nem is kellett, anélkül is élvezetes a film, de nagyon sok lehetőséget bennhagy a sztoriban. A legnagyobb hátránya azonban a film budapestisége. Egy vidéki néző szerintem kevésbé éli át a metróellenőrök és utasok örök, sosem nyugvó párharcát. Most azt hiszem, lehúztam a filmet, pedig nem akartam. Szóval jó karakterek, jó poénok, jó színészek, érdekes szituációk. Majdnem a legjobb az egész mezőnyben.

Magyar Vándor: Ha valamitől sokat vártam, akkor az ez a film. A Valami Amerika tudtommal a legtöbb nézőt vonzó magyar film volt. Herendi Gábor erre készített egy új filmet. A nagy kérdés; vajon véletlen volt-e. Tímár nem tudta megismételni a Csinibaba sikerét. A cikk írásakor nincsenek nézőszámok, de azt lehet érezni; Herendi képes lesz ismételni, hacsak...

A szomszéd tehene. Ugye. A jó magyar szokás. Ennyi jogtalan negatívumot kevés filmről láttam-hallottam. Szidják a nem teljesen rejtett reklámokat a filmben. Igen, szükség van szponzorpénzre. Tényleg; nem szép, sem elegáns, órmótlanabb a Valami Amerika szponzorbemutatásánál. De ha ez hiba, akkor ez a hiba a Monte Carlóban is megvan, ott mégsem szúr senkinek szemet. A film sok stílusból merít, és nem kötelezi el magát semmi mellet? Ez is igaz, sőt hibaként is fel lehet fogni, csak nem érdemes. Vannak musicales betétek, egyesek ezt is bírálják. A poénok ismétlődnek, átvettek? Ezt sem tudom maradéktalanul megcáfolni, hisz az eredetik mellett tényleg vannak átvett poénok. Véletlenül fejbevágott ember, szado-mazo nők. De akkor nyilván az eposzi kellékek használata sem eredeti fogás. Aki pedig politikát csinál egy vígjátékból...

Egyedül Herendi Gáboron láttam idegességet a film előtt, és egyedül őt láttam már a film előtt az előtérben. Hogy miért aggódhatott ő, aki a legnagyobb hírnévvel, legnagyobb költségvetéssel, legnagyobb stábbal érkezett a Szemlére?

Egyes-egyedül ennek a magas homlokú, vastag keretes szemüvegű, aggódó tekintetű rendezőnek van vesztenivalója a versenyfilmek közül. Az elsőfilmesek nem tudnak honnét bukni. Akik előzőleg sikert értek el, azok már korábban bemutatták a filmjüket, és működött. A művészek egóval megoldják, mondván a néző nem érti a filmet. Herendi bukástól való félelme ennek ellenére is irreális, hisz ahhoz túl jó rendező és túl jó stáb gyűlt a Skyfilm köré, hogy komoly gondjuk legyen normális esetben. Csakhogy:

Nagyon azt érzem, hogy Herendinek elnézték a Valami Amerikát, mint "véletlen botlást", és most nem szeretné a "szakma", ha még egy akkorát alakítana. Hisz így lassan nem férne el a többi művész mellett, és ezért mindent megtesznek, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene. Pedig végre van valaki, aki a magyarokról való mesélés közben ezt a tipikus jellemvonásunkat nem veszi figyelembe. Végre van valaki, aki nevetni tud a múlton. (Ez eddig egyedül a Tizedes meg a többiek esetében volt így.) Valaki, aki castingot szervez, aki merchandisingot csinál. Valami Amerika, ugyebár.

Remélem, a közönség – mi – Herendit igazoljuk, aki ha idegesen is, de tud nevetni a múlton, és nem jön zavarba, ha az út elején háta mögül elveszik régi népe (a szakma), mert a végén mégis a lábainál fog heverni mai népe (a néző).

Díjak: Abban szinte biztos voltam, hogy Apám beájulna, és a Magyar Vándor nem fog kapni. És abban is, hogy Mix vagy Dealer lesz a befutó. Ez a négy film volt, ami valamilyen szempontból maradandó lett, vagy a vásznon mutatottakban, vagy a mögötte zajló harcban. A hivatalos eredményhirdetésre már nem mentem el. A zsűri értékelése-nyilvános vitája túlságosan elvette a kedvem. Janisch Attila: Másnap. A sajtóanyag és a rendező sajtótájékoztatója után megértettem, miről szólt. Úgy sem tetszett. De következzék a fiatal ruhatáros hölgy gondolata, mert annak legalább van értelme: "Ha csak tízezres Tarr Bélákból vagy félmilliós Valami Amerikákból állna a magyar mozi, akkor az sem lenne jó. Szükség van mindkettőre."

Igaza van, csak legalább ne rugdosná egymást a két oldal!

Kokas