VERS-ELŐ

Halál

Sötét, vak éjszakában,
Sűrű felhők alatt
Vonyító arcát mutatja
A véres Hold.

Nők, fekete leplekben
Holdvilág testük
Rég összetört álmok,
Új körbe hív

Hangok, furcsa vágyak,
Démonok sikítva
Izzó fény robban,

Új arcok, tenger kél,
S csókot nyom
Arcomra a halál.

Alef

Puszták csendje s
hővös csókjai a
lenyugvó napnak
újra szívemben
élnek,

Susogó fűszálak
és ködös, távoli
hegyek gyomrának
minden cseppkövek
szikráit,

Havas oldalak lassan,
akár az idő,
folyó ereit és
ébenfa partjait
látom,

Az alef enyém,
s a csillagok
mosolya, akár
az elefántcsont,
ragyog.

Átkozottak

Elátkozott a ház, hol töltöd
napjait pokolnak,
elátkozott az élet, mit
lustán taposol, akár a majmok!

Elátkozott az ember, ki élne
bár hívja Istene,
elátkozott a szeretet, s most
nyögöd terheit, kövét akár Atlas!

Elátkozott az idő, homokja
permetez szemedbe mocskot,
Elátkozott a föld, bár
termi kincsit, vér és halált, Pokol!

Elátkozott vagy te is, bár
még nem tudhatod, és
Átkozott a fej, hogy
papírra veti kínjait, Most!

Csókolni

Félek újra kezdeni
élni volt perceket,
csókolni múltat,
emberek, szavak,

lesni percek és
órák holt fényét,
baját minden
semminek, élni,

megint, egyedül,
várni a csodát
és a kimért

pille perceit,
örömnek, időnek,
csókolni, csókolni...

Ágyak

Mogorva, nyikorgó ágy,
Fénytelen szobában,
Sikoltó csendben,
Kínzón és üresen,
Egyedül, nélküle.

Töredék

Csend, halott markában
némán, félve ülök,
a magány hangjai
lassan befonnak,
félek, szemeim
vágyódva kutatnak
vézna agyamban

...

Hajnal sugarai,
remegek, kínzó fájdalom

A Húsvét

Dombtetők végtelen síkjain,
A Sion távoli csúcsánál,
Magányos kereszt, csendben,
Szenvedő alakja üvölt
az égre, kérve, s törődve
az elmúló időbe.
Húsába szögek marnak,
s terhét így sem bírja.
Szenvedés értünk, kik
semmit sem érünk.
Mondd, Uram, miért,
hisz fiad adtad
S vetted, s az áldozat
semmit sem ért!
Mi rongyok voltunk,s
leszünk, mert keresztjeink
más vitte mindig, s
nem Mi, Magunk!

Mindenre

A Nap játékos kedvére,
A Hold ragyogó fényére,
Hegyek fénylő kérésére,
A láva örvénylő vigyorára,
Az igazság hívó szavára,
Tűz izzó karjára,
Felhők vakító nézésére,
Langy esők bénító örömére,
A szél fénylő neszére,
Tavak csillogó tükrére,
Halott városok csendjére,
Álmok távoli csillagára,
Izzó lelkek parazsára,
A boldogság ölelő karjára,
Rózsák vérvörös halálára,
A hajnal unalmas pírjára,
Füst szomorú csíkjára,
Hangok boldog zúgására,
Hajának vakító kacajára,
Ajkai halvány bíborára,
Keserű csókok gyönyörére,
A szerelem igaz kéjére,
A gyűlölet forrongó dühére,
Szférák csendes magányára,
A mindenség valódi kínjára,
Gyémántok mogorva sikolyára,
A semmi csalóka mosolyára,
S minden Szerelem csillagára!

Őrzöm az álmod

Őrzöm az álmod,
csend fia ropja dalát,
rezzenő szél mosolya
fodrokat fest az égre
s tincseid szállnak,
barnán és furcsán, akár
fecskék egy furcsa időben.

Hívás

Testem tűzben ég,
kezem lángokat hagy,
vállaidon, és a szikrák
hajadba ugranak,
s kergetőzve glóriát
fonnak alakodra.
Fehéren izzik a szám,
Csókjaim nyoma ott
parázslik melleid,
ajkaid pírján,
Nedvesen csillog
meztelen tested,
S öled félénken hív.

Fischer Erik