ARTulcsapás

Álmok

Álmodtam egy hideg éjszakán
Veled,
Fáztál, s én megfogtam a
Kezed,
Elragadott minket a múlt, s a
Jövő,
Messzire rohantak a gyermek-
Álmok,
Maguk mögött hagyva a fájdalmat és a
Valóságot.
Szép volt ez az ébren álmodott
Mesevilág,
De a holnap széttépte a Sötétben
Láthatatlan,
Örökre drága
Kézfogást.

Cseréljük el a szerelmet

Cseréljük el a becéző-szép szavakat
Megannyi apró biztatásra,
A pajkos, gyengéd érintéseket
Egy szelíden mosolygó szempárra,
A lángoló, tüzes naplementéket
A reggel álmosan ébredő napsugárra,
A még soha el nem csókolt csókokat
Egy meleg kézfogásra.
Cseréljük el
A haldokló szerelmet
Egy
Tiszta, örök barátságra!

A gyerekkor vége

Megfagyasztom a szívem
Hogy ne szeressen többé,
Megfagyasztom a múltat
Hogy ne kísértsen többé.
Megfagyasztom a sötétkék álmokat
a hideget
a remegést
Megfagyasztom az életet
s az ébredést.

Köszönöm

Köszönöm a sötétkék álmokat:
Az örökké fájó
Csillagként tündöklő
Soha el nem múló
Kócos szerelem álmokat

Meg kell tenned

A szélben szétszórt kócos álmokért
Az időben elázott megfakult emlékekért
A reggel fáradtan édredő holnapért
Az este üresen meghaló tegnapért
Meg kell tenned
A jövőben még csendes-halott álmot
álmodó szerelemért
A mával örökre bemocskolt
fájó tiszta-tegnap vágyakért.

Meg kell tenned
Önnmagadért!

Mert még hiányzol

Magány árad a jéghideg Falakból,
A teámnak keserű-hiány íze van.
Az órán a másodpercmutató minden
görcsös rezdülése
Egy-egy hónapokig tartó korbácsütés
Meggyalázza minden hitem, s reményem
A
Lassan pergő homok,
A
Lustán kavargó szél.
A világ ráérősen könyököl a
közöny asztalán.
Borostás holnap-arcát cinikusan hajtja
kérges mindegy-tenyerébe.
Csak én rúgom messzire a lomhán
kavargó finom halált.
De a por körülvesz, megfojt.
Marja a szemem, mint keserű, sós könny.
S én mégis mosolygok.
Mosolygok,
Mert hiányzol,
Mert még hiányzol
Nagyon!

Nem akarom elfeledni

Nem akarom elfeledni
azt a forró remegést
azt az ébren álmokat
álmodó sosem-lesz
felejtést

Nem akarom elfeledni
azt a gyengéd érintést
azt az embereket elpusztító,
Isten-székbe emelő beteges
rettegést

Nem akarom elfeledni
a tegnapot
a mát
Nem akarom elfeledni
a rohanást
Nem akarom elfeledni,
Mert
Nem akarok mást
Szeretni

Tisztelettel: Riz Péter