Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

Bevezető

Amszterdami útibeszámoló

"Sör, drog, nők"

Szórólapocska

Pondró II.

"Ezúttal a kisfiú az anyjával sétált kézenfogva."

35. Magyar Filmszemle - eredmények

A zsűri a fődíjat ebben az évben a Másnap című filmnek ítélte.

McQpa

Minőség a kezdetektől

Ember

Erdélyi Boróka (boro)

Jövőpárti este

Jöttünk. Láttunk. Győztünk?

Mi vár ránk

Akarsz havi 9.000-et keresni(?)

A környezetünkben lezajló változások negatív hatásai elől nem nagyon tudunk elbújni mi sem. Miként szélesebb embercsoportok, társadalmi rétegek, úgy a pályakezdő fiatalok lehetőségei és esélyei is drasztikusan csökkentek akár az elhelyezkedés, akár a lakáshozjutás tekintetében. Pedig mindez lényeges alapfeltétele mind a kiegyensúlyozott emberi életnek, rendezett családi körülményeknek, és nem utolsó sorban az alkotó, termelő munkának is.

Egy lakás árát összespórolhatod csekély 500 év alatt!

A közelmúltban készült egy tanulmány, amely kimutatta, hogy míg tőlünk kissé nyugatabbra 2-3 év alatt lehet megkeresni egy normális családi lakás árát, addig nálunk ehhez egy család 7-8 évi bruttó jövedelme szükséges úgy, hogy közben egyetlen fillért sem költenek étkezésre, ruházkodásra, lakbérre. Ez a valóságban úgy nyilvánul meg, hogy egy élet munkája szükséges A Lakás megvásárlásához. Ilyen körülmények között a társadalmi mobilitás is jóval kisebb, mint mondjuk egy olyan helyen, ahol a munkalehetőségek függvényében az ember gyorsan lakhelyet tud változtatni.

Az említett tanulmány azonban még súlyosabbnak találta a helyzetet pályakezdő fiatalok esetében, akik legfeljebb arra számíthatnak, hogy szüleiktől kapnak némi segítséget. De mit csináljon az, aki ilyen segítségre hiába vár? A helyzete pedig egyenesen reménytelen annak, aki még munkát sem kap.

A lakásvásárlásnak előtakarékosságon kell alapulnia!

Nyilvánvaló, hogy családalapításhoz elengedhetetlen valamilyen emberileg lakható zug birtoklása. Mert egy családos ember már nem csak önmagáért felelős, s a családot nem lehet a híd alatt, aluljáróban vagy a pályaudvaron nevelni. (De még kollégiumban is nonszensz!) Ha tehát huszonvalahány éves korban valaki odáig jutott, hogy önálló lakásra lenne szüksége, akkor mihez kezdjen? Valahonnan le kell akasszon egy halom pénzt. S ez – úgy tűnik – csak előtakarékossággal lehet. S különben is ilyen korban már bizonyára 5-6 éve takarékoskodik mindenki (SIC!), tehát semmi gond. Azt persze megnézném, hogy egy egyetemista a bevezetendő tandíj mellett hogyan tud majd takarékoskodni is.

Azért kell enni, hogy dolgozni tudjunk, hogy meg tudjuk venni a kaját, hogy...

Széles társadalmi rétegek jutottak a nyomor határára, vagy azon túlra is. Nem egy vonzó perspektíva, hogy valaki több évtizedes munka után nyugdíjba megy bruttó 9 ezer forintért, s azzal vigasztalja magát, hogy ő még jól is járt, mert sokaknak csak 7 ezer. A munkanélkülinek se túl rózsás a helyzete, főleg a pályakezdő munkanélkülinek, aki csak jóval a létminimum alatti segélyben részesül. S ennél már csak az a rosszabb, ha a dolgozó ember is csak a létminimumot éppen meghaladó összeget kap kézhez. S milyen perspektíva van előtte: aludni kell, hogy másnap tudjon menni dolgozni; dolgozni kell, hogy utána vállalhasson másodállást. Pénzt kell keresni, hogy legyen mit enni, hogy legyen erő pénzt keresni hogy...

Nagy a Vízfej

Persze ilyen gondja csak annak van, akinek van munkája. Napjainkban azonban egyre többen mondhatják el, hogy nincs szükség rájuk, se a munkájukra; fölöslegesek. Az ilyen embereket aztán a társadalomnak kell eltartania, azt se hosszú ideig, s nem is tejben-vajban fürösztve, hanem eléggé nyomorúságosan. Ennek következtében csökken a fogyasztás, hiszen kevés pénzből szűkösen vásárol az ember, s egy ideig tartalékaihoz sem nyúl hozzá szívesen, mert ki tudja, mit hoz a holnap. Aztán a holnap csak elhozza, hogy elfogy a megtakarított pénz is, s attól kezdve még kevesebbet költ az illető.

Nagyobb tömegekre vonatkoztatva ugyanez megállapítható, hogy minél kevesebbet fogyasztunk, annál kevesebb ember munkájára lesz szükség, növekszik a fölösleges, az eltartandó emberek száma. Ez igen szomorú, nemcsak nekik, hanem azoknak is, akik még dolgoznak, s terheik egyre nehezednek, s akiknek nem csak a munkanélküliek siserehadát kell eltartaniuk.

Vissza a természethez

Okos emberek azonban nézhetik ennek a pozitív oldalát is. Hiszen itt van a környezetszennyezés. Abból adódik, hogy az emberiség túl sok anyagot (és persze energiát is) használ fel az élet minden pillanatában. Csökkentve a fogyasztást valószínűleg csökkenni fog a környezetet károsító terhelés is. Kár, hogy ez rengeteg emberi szenvedés és nyomorúság árán valósul meg.

Nem a pénz tesz gazdaggá

Persze megpróbálhatnánk kitalálni valamit. Például még több pénzt beszedni, még jobban megpumpolni a munkájukat még el nem vesztetteket, vagy még kevesebb pénzt kiosztani, mégjobban megnyomorítani a munkanélkülieket. Aki teheti, az persze menjen külföldre. (De ha ott jól szétnéz, vissza ne jöjjön elmondani a tapasztalatait vagy az ötleteit. Mert senkit se érdekel - már az illetékesek közül! Jó ez nekünk, ahogy van. Akinek fáj, az úgysem tehet semmit, akinek pedig nem fáj, annak meg mindegy. – Ha valaki esetleg párhuzamot akar vonni, nyugodtan tanulmányozhatja a fájdalomcsillapítás történetét – meglepő dolgokra fog rájönni meglepő helyen.) Ennek ellenére úgy vélem, ha többet fogyasztanánk a saját termékeinkből, akkor többet kellene termelni, több munkalehetőség lenne. Ez persze ördögi kör, mert kinek kell a selejtes magyar termék, mikor van nyugati (esetleg távolkeleti) jobb.

Az is lehet, hogy jobban el kellene osztani a munkát. Ellentmondásos, hogy egy elfogadható jövedelem megszerzéséhez szinte vért kell izzadni, miközben rengeteg munkanélküli van, akik nem kapnak sok pénzt, de nem is dolgoz(hat)nak. A helyzet persze nem ilyen egyszerű. Mert kevés pénzért nem nagyon lehet elvárni semmit. S aki megteheti, az igyekszik a "dijazásához mérten" dolgozgatni. Egészen más, aki ugyanezt nem teheti meg, hanem keményen gürcölnie kell, mindenféle másodállásokat és alkalmi munkákat vállalnia. Közben az is rengeteg probléma forrása, hogy ha munka lenne is, a megfelelő feltételek hiányoznak, aztán az ember ideje nagyrészt azzal megy el, hogy alapvető dolgokat beszerezzen. Holott ennek nem így kellene lennie.

Elbújhatunk-e?

Jogosan merül fel a kérdés, hogy van-e megoldás. Lehet-e valamit tenni? Egyáltalán érdekel-e ez minket? Mi egyetemisták, mint a társadalomban állítólag jobb körülmények között élők(?), átnézhetünk-e a problémák fölött? Valóban be vagyunk oltva a veszély ellen, védettséget élvezünk? Nem fog-e minket is maga alá temetni a társadalom összeomlása?

Nem! Nem ülhetünk becsukott szemmel, esetleg strucc módjára talajszint alá mélyesztve fejünket, figyelmünket elterelve a fejleményekről. Új fejezet kell kezdődjön, amelyet nem jellemezhet az, hogy az "egyetemistát csak a napi megélhetés érdekli". Felelősséggel tartozunk nemcsak saját jövőnkért, de fiaink jövőjéért, sőt szüleink öreg napjainak létbiztonságáért is. Hogy ne az legyen a "megoldás" problémáinkra, hogy ki kell irtanunk önmagunkat, mert állítólag sokan vagyunk. És hogy soha ne jöhessen el az "üsd az öreget!" napja.

Figyelnünk kell. Nem csak azért, mert közelednek a választások.

Azért is, mert saját érdekeinket senki nem védi meg helyettünk.


Tavaly már elkezdtük néhányan, de sajnos csak kevesen voltunk, akik leültünk beszélgetni az aktuális problémákról – első alkalommal az R-klubban a tandíjról. Szeretném, ha folytatnánk, és hogy ha felkeresne mindaz, aki számára nem közömbös, hogy mit hoz a jövő.

Kincses Zsolt