Kovács István kőműves gondolatai éjszaka egykor
egy ódon budapesti körfolyosós bérház udvarra néző konyhájában, amint egy pohár szódavizet iszik
Huh! Már megint világos vagyon! Pedig manapság világítani kész vagyon! Hogy a ménkű csapna bele a Ruzsnyainé piros lámpájába!
Nem elég, hogy a dolgozó népet szolgálom ("Én lenni ameriken magyar, hozni sok-sok dollar, itt lesz kánaán: folyni tej, jam, hogy is mondani: lekvar – no, no: méz, eltéveszteni mondás."), akarom mondani a dolgozó nép ("Munkás ököl vasököl, oda sújt, ahova köll! – ahová köllött (szögedi tájszólás). Ököl? Még csak akad is. De munkás? ) Imperialista kémek aknamunkája ellenére, súlyos áldozatok árán előállított villanyos (villanyos alias villi, villci, villanyka – hogy is becézzük ma még? Villamos! Végre! Megszületett. "6532. jan. 1-jén 0 óra 2 perckor Kis Ödön életet adott nyelvünk új szavának, a gyermeket Villamosnak hívják." Villamos jár még a Petőfi hídon is, hogy szakadna le... (Mit mondasz?! Hisz tudod, előbb-utóbb a Duna vízszintjét, ha egyáltalán lesz, saját bőrünkön tapasztaljuk majd.)) energiát pazarolja, és még piros színe is van a lámpájának!
Ez a piros! Talán a banyának volt ilyen rút színű a nyelve, mikor cúgos cipőjében Bendegúzt kergette a Bakterház körül. De hol vannak már azok a nyugodt, víg kedélyű, harcsabajuszú bakterok, kik szalutálva üdvözölték a zökkenő vaskerekeken érkező kiégett atomfütőelemeket, és a Tiszán leúszó dögöket!
S milyen vörös, te jó ég! Szédülök a meghatódottságtól, ha arra emlékezem, hogy talpig úttörőnyakkendőben álltunk s vártunk (akkor még nem a 6-os villamosra, épp' aktuális szerelmünk ruhásszekrényében), hogy egy elvtársnő, Natasa Kiglancolnaja beússzék az éterbe, és Krasznaja Moszkvát szórjon tincseiből amerre jár, és meggyónhassuk neki a legutóbbi ötves terv eredményeit, és áldozhassunk az elért hibákért. Talpig nyakkendőben lobogott szívünk (Sej, a mi lobogónkat fényes...) a bunkó (Hej, te bunkócska te...), dehogy, dehogy, mit beszélsz félre, kalapács és sarló, és valami csillag is volt rajt'. Ehhez fogható csillagot nem is láttam, csak Gellért terén! De hol vannak már azok a csillagos éjszakák!
S hol vannak már azok a szép oszlopok, kandeláberei a Horváth kerti túrós csuszáknak. Ma mindenhol óriásreklámok verik a szemem, s már a szemmel verés sem hat ellenük, és fülem csak dúdol: "Csók Pityu! Mitől hízik a cicus? A Whiskas kosztját eszi a macskánk, míg mi meg nem esszük a hízott macskát! Csók! Ezután én is ezt veszem!" s ha valami szárnyasra vágyom, hát "Always" kéznél van a betét: mit fogyaszthat bárki (az erősebb nem sem kivétel, hisz a nemi hovatartozás nem kitétel): extra, normal, vagy a 'la natur. Ami csak úgy írtja a pikkoló világossal öblítendő zónaadagot.
Áh, a Ruzsnyainé piros lámpája! Mikor még becsülete volt a szakmának, s holmi külsősök (HTB, diák, hivatalnok) zsebpénzért nem ugráltak a placcra. S már tovatűntek a Vologyák, a Kosztyák, csak kongnak a kaszárnyák, s nem kap Manci matrjoskát, balalajkázó medvét és szamovárt, csak tiszti sapkát, érdemrendet, csillagot árul a kufár Váci utcai standján szuvenír gyanánt eme amott úgyis szlávnak hitt országban.
S piros, akár a szegedi paprika. S fűszerezd csak, fiam. Ételed és életed, ezért van. S csak hadd húzza a cigány a paprikás halászlé mellett, mi meg húzzuk a vonóba a zöldhasú ezrest. Hisz meghal a magyar, ha meghal a virtus, és nem támasztja fel semmilyen mirtusz.
S mily vörös, akár a bikavér, az egri Bikavér – csigavér, és hosszú haj bájolni nőket, ez ma divat: "Oly szép vagyok, a nők haja tincseimhez képest lenge kóc és nincs kanóc, mi pillantásomtól lángra nem gyúl, ha mindig szemembe lóg aranyhajam arcomból vállamra nem hull – hisz a felnyírt tarkó a lágerekre emlékeztet, felnyírt tarkó körül dakota szabadság nem lengedez" *- mondja Szép Hosszú Hajú Jocó – korunk férfiidelája, s ideája mily elfogadható.
Huh! Még mindig világos vagyon! Pedig ma világítani kész vagyon! Hogy a ménkű csapna bele a Ruzsnyainé piros lámpájába!
- Séllei Edit -