Fiókmélye

Mottó: "Általában valami értelmeset szokás mottónak írni,
de az értelem hiányában más is megteszi."

Lóarcú barátom szerint az emberiség két csoportra osztható: azokra, akik szeretik az Útikalauzt és azokra, akik nem. Sokan gondolják, hogy nem több durva, valagbarúgós poénokból összerótt tákolmánynál, mások bibliaként tisztelik, fejből idézik, ha kell, és lépten nyomon terjeszteni próbálják a halálos kórt. A magam részéről szívesen oltárt emelnék neki...

Nemrégiben egy kiránduláson vettem részt. Néhány ismerősömmel, akiket elgyötört az egyetemi polgársággal együttjáró kóros mozgáshiány, kissé lemaradtam a társaság javától, és hölgyeink távollétében komoly férfiakhoz illően irodalmi élményeinkről beszélgettünk. Csakhamar azon vettem észre magam, hogy sci-fi rajongók kereszttüzébe kerültem, és mielőtt kellő óvatossággal végiggondoltam volna a dolgot, kiejtettem az Útikalauz címét. Az erdő csendjét ezután egyre fokozódó hangerejű vita kergette szét, én kissé kétségbeesetten védekeztem, nem tudván mit felelni kedvencemnek szegezett vádakra. Partnereim, miután kigyalázkodták magukat, kegyesen ejtették a témát, de a későbbiek során mondhattam bármit, a szükségesnél ingerültebben intettek csendre.

Bevallom, bántott a dolog, ezért otthon újra magam elé idéztem a vitát és sok minden eszembe jutott, amit akkor nem mondtam el. Például mindjárt az elején az, hogy az Útikalauz nem sci-fi, pontosabban lényegtelen, hogy az-e. Valami olyasmi, amit nehéz úgy olvasni, hogy ne röhögtessen betegre bennünket, hisz a látszólag össze-vissza dobált marhaságok olyan jól szerkesztett, érett humort takarnak, amely az olvasó elevenébe vág. Az élő szöveg izgalmát adja, egy mondaton belül váltakoznak a tudományos stílus merev fordulatai szleng szóvirágokkal és megdöbbentő jelzőkkel: egyszerű recept, de Adams valóban magas szintet képes kihozni belőle...

Ilyen és ehhez hasonló dolgokon járt az eszem, amikor leemeltem a könyvespolcról a vékony, rojtosra forgatott könyvet. Azután beleolvastam a bevezetőbe, és azonnal eszembe jutott, amit már majdnem elfelejtettem, hogy ez az a mű, amit nem kell elemezgetni, boncolgatni, mert magáért beszél. Következzen tehát az a bizonyos bevezetés, és hadd beszéljen helyettem!

Stanó

Douglas Adams: Galaxis Útikalauz Stopposoknak

Messze kinn a Galaxis Nyugati Spirálkarjának soha fel nem térképezett, isten háta mögötti zugában található egy sehol sem jegyzett sárga nap.

Durván kilencvenmillió mérföldre tőle kering egy tökéletesen jelentéktelen, kékeszöld bolygócska, melynek a majomtól eredő civilizációja oly döbbenetesen primitív, hogy a kvarcórát még mindig pompás dolognak tartja.

Ez a bolygó a következő problémával küzd – vagy inkább küzdött: az ott élők többsége ideje nagy részében boldogtalan volt. Számos megoldást javasoltak a probléma megoldására, ezek azonban többnyire zöld és piros hasú papírok mozgásához kapcsolódtak, ami meglepő, hiszen végül is nem a papírok voltak boldogtalanok.

Így hát fennmaradt a probléma: jókora tömegek voltak elkeseredve, és sokan közülük nyomorúságosan érezték magukat, még azok is, akiknek volt kvarcórájuk.

Többen mind inkább úgy vélték, hogy kár volt lejönni a fáról. Mások egyenesen azt állították, hogy felmenni is kár volt rá, jobb lett volna, ha ki sem bújnak az óceánból.

Ám egy csütörtöki napon, csaknem kétezer évvel azután, hogy valakit felszögeztek a fára, mert azt mondta, milyen remek is lenne, ha az emberek a változatosság kedvéért kedvesek volnának egymáshoz, egy rickmansdorfi kávéházban magányosan üldögélő lány rájött, hol volt kezdettől fogva a hiba, és hogyan lehetne a világot kellemessé és széppé tenni. A megoldás ezúttal helyes volt, bevált volna, és még csak fel sem szögeztek volna senkit sehová.

Bármily szomorú is, a leány nem jutott el a telefonig, hogy beszámolhasson valakinek a felfedezésről, mert egy szörnyen ostoba katasztrófa meggátolta benne: a megoldás így mindörökre elveszett.

Ez a történet nem a lányról szól.

Ez a történet a szörnyen ostoba katasztrófáról, és egynémely következményéről szól.