Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

Mindentudás Egyeteme

Sajtóközlemény

Aikido a BME-n

Interjú Serény Györggyel

Nagyon sokszor van olyan is, hogy dolgozom és még arra is nagyon nehezen szánom rá magam, hogy a WC-re kimenjek, mert nincs hozzá energiám, hogy megszakítsam a munkámat. Igazából ez a késéseim oka is.

Új egyetemi szabályzatok szeptembertől

Inzultus hírek

"CD-evő gombafajt fedeztek fel..."

Felező

QPak

Arcoskodás

Már a rektor is?

Rádiótechnikai Diákműhely (RD)

Egy műegyetemista kalandjai falun

avagy
egy falukutatás emlékei

Egyszer elmentem, másodszor már visszamentem. Egyszer ott jártam, másodszor már kicsit otthon is. Egyszer egy ismeretlen világ fogadott, másodszor már egy ismerős. Egyszer megszerettem, s már sosem feledhetem.

Dél. Tikkasztó hőség. Leszállok a biciklimről, a falnak támasztom és belépek a kocsmába. Kellemesen simogat a benti hűvös. Bent alig néhányan, a sarok felé fordulva ülnek. A sarokban Junoszty zörög – olimpia, úszás elődöntők, döbbenetes ez az Egerszegi.

A pultnál kérem a szokásos korsó sör+két Balaton szeletemet. Illetve most beérem egy Szelettel. 28 forint a korsó sör. Ez magáért beszél, de utálom a sört, emlékszem Prágában milyen várakozással ittam az első sört, aztán azt is utáltam. De itt és most ez a vizes sör nagyon kellemes, lágyan jéghideg. Leülök egy szabad asztalhoz, előveszem a papírjaimat. Kérdőívek, a Nagy, a Kicsi és az Innovatív. A Nagy 11 órás, a Kicsi soknapos, de rövidebb, az Innovatív pedig olyan hosszú, amennyire hagyom elkalandozni a beszélgetőpartnert a kérdésektől. Többnyire egy délutános meg egy estés, no meg persze fél vagy egy liter boros.

Délelőtt egy idős lótartónál jártam, a régmúltól beszéltünk, s közben sikerült becserkésznem a Kicsire néhány választ is. Mikor odamentem az öreghez, nem volt egyedül. Nem találkoztam még vele eddig, és nem volt ajánlóm sem. Időseknél már jobb, ha az ember rokonnal megy, mert egyébként előfordulhat, hogy nehéz őket szórabírni. Szóval ketten voltak, kint ültek a tornác lépcsőjén és ettek. Köszöntem, köszöntek. Nagy nehezen elmagyaráztam, hogy falukutató vagyok meg miegymás. Jó, modták, mit segíthetnek. Kezdtem magyarázni, hogy érdekel a falu múltja, meg hallottam, hogy híres lótartó volt. Igen, mondta az öreg. Na, gondoltam ez se kezdődik jól, már két perc is eltelt, és még mindig én beszélek. Bizalmatlanok. Aztán a másik hirtelen, mintha ráérezne erre, elkezdi az öreget unszolni, kérdezgetni. Az öreg gyorsan oldódik, elkezd mesélni, aztán csak mondja, csak mondja. A másik feláll, köszön, elmegy. Az öreggel bemegyünk a nyárikonyhába. Meséli az életét, közben elhangzik néhány olyan információ is, mely a kérdőívbe illik. De figyelem, papírt elővenni tilos! Egyszer már elkövettem ezt a hibát. Mindent meg kell jegyezni. Most jön a második, nehezebb feladat, lassan, óvatosan terelgetni kell a beszélgetést a harmadjára elmondott történetről a kérdések témaköre felé. Közben az öreg fényképeket is előszed, mutatja, ez itt a fia, TSZ elnök, nagy ember lett belőle, egyetemet végzett, családja és szép gyerekei vannak, aztán könnybelábad a szeme, ez itt a felesége, négy éve halt meg, pedig áldott jó asszony volt, mindenki szerette, jól főzött és ez volt a legrendesebb udvar a faluban. Lassan már érzem, hogyan él az öreg ebben a nyárikonyhában (a házba a felesége halála óta nem megy, nehéz lenne takarítani, rendben tartani, inkább itt kint lakik), már én is értékelem a bécsi csodát, az adapteres rádiót, melybe sose kell elemet venni, és még ébreszteni is tud, lassan belakom a képzeletemben ezt a kilenc négyzetmétert a sparherttől az ágyig, egyedül. Aztán az öreg egyre gyakrabban elgondolkozik, hosszúkat pihen, érzem, mennem kell.

Kocsma, szemem az emlékezés semmijéből ismét a külvilágra figyel. Egy férfi közeledik lassan, kezében két sör és egy Balaton szelet. Leül, elémtolja az egyik sört (tényleg! elfogyott a söröm) és a Szeletet. Azt mondja, ma sem maradhat el a másik Balaton szeletem. Faggat, honnan jöttem, mi az, hogy falukutatás. Villamosmérnöknek tanulok, mondom. Az olyan tévészerelő, igaz, modja. Hát nem egészen (hányszor átestem már ezen, mit is mondjak, hogy se tévészerelő ne maradjak, se nagyképűvé ne váljak), tudja, számítógépekkel foglalkozom. Hű, az fontos és nehéz dolog, az unokájának is van egy számítógépe, és az olyan furcsa egy szerkezet, meg a TV-ben is látta már többször, hogy a számítógépek majdnem olyan okosak, mint az emberek, és hogy a mai világban nagyon fontos, hogy legyen, aki ért hozzá, dehát ő már nem mai gyerek, nem ért az ilyenekhez, ésatöbbi. Igen, mondom. Aztán arról faggatom, hogy mit csinál. Még nem nyugdíjas, de most talán korengedménnyel az lesz, az LKM-ből (Lenin Kohászati Művek) bocsátották el. A leépítés a bejárókkal kezdődött, hisz azokat minden reggel és este különbusszal kell fuvarozni, ami drága. Itt a faluban kb. százan járnak hasonló cipőben. Kérdezem, s mondja, hogy most munkanélkülin van, aztán nem tudja, mi lesz, de amíg mozogni tud, és a földeken dolgozhat, enni mindig lesz mit. A felesége meghalt, a tanács főz rá, minden nap kap meleg ebédet. Az a legelkeserítőbb az egészben, hogy még dolgozna, hiszen nem vén, de nincs rá szükség.

Másik falu, első nap.

Ez sokkal kisebb hely, mint a múltheti. Itt nincs állandóan nyitvatartó polgármesteri hivatal, ahova így első nap bemehetnék megkérdezni, hova és kihez érdemes elmennem szerintük. Bebiciklizek a faluba, a szomszéd faluban lakok, és kicsit későn sikerült reggel eljönnöm a házinénitől, dél van. A hőség a szokásos, de a síri csend nem. Nincs egy teremtett lélek sem az utcán. Lassan végigkerekezek a falun. Minden zárva. Most hova menjek? Senkit sem látok, a bolt zárva, négykor nyit. A kocsma, kedvenc ismerkedőhelyem is csak este nyit ki. Megvan! A posta. Bemegyek. Bent egy fiatal nő ül, a postás, újságot olvas. Elkezdünk beszélgetni, ha már itt vagyok, kitöltöm az újságokkal kapcsolatos rovatokat a kis kérdőíven. Aztán faggatom afelől is, hogy ilyen meg ilyen kérdésekkel kiket lehetne megkeresni. Ó, mondja, hát nem idevalósi (érdekes, hogy még hosszú évek múltán is ezt mondják a falvakban letelepedettek), de az idős tanító néni és a húga biztosan sokat tudna mesélni. 76 és 74 évesek, de különösen a tanító néni olyan fiatalos. Lehet, hogy most így koradélután alszanak, de azért csak próbáljam meg. Megpróbálom.

Nem alszanak. A tanító néni fogad, nem tűnik 76 évesnek. Elmondom, mi járatban vagyok. Egy kicsit kérdezősködik, mit csinálok "civilben", hol lakok, hol tanulok, á Pesten a Petőfi híd budai hídfőjénél, ő is ott lakott sokáig, bár nem mostanában, hanem a háború után, így persze a nagy magas kék épület nem mond neki semmit. Aztán elkezd mesélni. Megtudom, hogy itt már az Árpád-ház idején vadászkastély állt, a királyné járt ide leginkább, én is látom, ahogy a falu közepén beszakadó traktor nyomán pincerendszer sejlik fel. Meséli, hogy amíg tanított (ma már iskola sincs a faluban), sokat jártak a gyerekeivel régiséget gyűjteni, s neki magának is szép régi oklevélgyűjteménye volt, de szétosztotta az ismerőseinek, meg a miskolci Herman Ottó Múzeumnak. Szép sorjában megtudom, hogy a tizenkettedik században mivel foglalkoztak itt az emberek, mi volt a török időkben (egy szép mondát is elmond egy gazdag, előkelő lányról, akit elrejtettek a török elől a nádasba, de a kiskutyája a nyomára vezette a rablókat, aztán az apja a falut is elzálogosította, hogy a váltságdíjat ki tudja fizetni), milyen nagy családok éltek itt a faluban, milyen híres emberek fordultak meg erre. Elmondja a falu néhány messzibe szakadt fiának történetét, különösen hosszan egy jezsuita szerzetes életét meséli, aki a nagy spanyol hódítások idején Amerikában telepedett le egy ottani rendben, hatalmas, jól működő államot szerveztek, aztán elfogták a spanyolok, és hosszú évekig raboskodott. Mindezt egyvégtében, töprengés nélkül, mintha már évek óta arra készülne, hogy jövök, és felteszem a kérdéseimet. Elröpül a délután, nem akarom sokáig zavarni, megbeszéljük, hogy még visszajövök.

A házinénimnek mesélve a mai élményeimet rögtön kapcsol, persze, az idős tanító néni, tudtam vele beszélni? Igen, mondom, már miért ne tudtam volna? Hát, velük igen elbánt ez a rendszer (illetve az előző), a falu nemesei voltak, nagy házuk és szép földjük volt, mindenki szerette őket, különösen a tanító nénit. Aztán elvették a házukat, kiköltöztették őket a cselédlakba, ami oda befért, azt magukkal vihették, a többi az államé lett. Ezért aztán bizalmatlanok a kérdezősködő idegenekkel szemben, rendszerváltás ide vagy oda.

Együtt lakok két lánnyal, mindkettő újságíró (Élet és Tudomány, valamint Magyar Nemzet), és mindkettő ezt titkolja leginkább magáról. Egy éve, miután megmondták, hogy mik, senki sem állt velük szóba, teljesen befuccsolt a falukutatásuk. Most aztán titkolják. Én is csak a második napon tudom meg, ahogy kezdünk egymással megismerkedni. (Egyszer, már a vége felé, a házinéni is feltett egy ilyen célzatú kérdést, ami elől alig-alig tudtak a lányok kitérni. Hogy honnan tudhatta meg?!) Meséljük a mai élményeinket. Én a tanító nénit, egyikük a faluja cigány boltosát, akivel leült ma beszélgetni, másikuk, aki a házigazdánk falujában "kutat", a Padödö kocsmát ecseteli. Van egy kocsma, a Padödö. Előbb nem is tudta, mitől hívják így, bement, egy férfi fogadta. Mondta, hogy a feleségével és a lányával együtt vezetik a boltot, de ők most áruért vannak. Talán majd délután jöjjön vissza, akkor biztosan itt lesznek, és elbeszélgethet velük. Délután aztán világossá vált a gúnynév, a feleség és a lány a Padödö. Épp befértek a bárpult mögé a kis sufniban.

A hét végén, ahogy megbeszéltük, ismét megyek a tanító nénihez. A húga fogad.

– Fiatalember, menjen innen! Nincs magának semmi keresnivalója itt.

Nagyon meglepődök, dehát megbeszéltük, mondom.

– Már azt is nagyon csodáltam, hogy a múltkor annyit mesélt magának. Érje be ennyivel, fiatalember, és menjen el!

Nyújtogatom a nyakam, hátha felfedezem a tanító nénit, és a segítségemre siet, de sehol sem látom, talán alszik. Ha most alkalmatlan visszajönnék később, mondom.

– Se most, se később. Ide többé nem jut be! Viszontlátásra!

Próbálok még érvelni, aztán az érzelmeire is hatni, hogy a falujukért teszem, amit teszek és nem ellenük, hogy a polgármester felkérésére vagyok itt, meg satöbbi, de mindhiába. A hölgy engesztelhetetlen. Pont most, utolsó nap délután, mikor olyan szépen elterveztem, megcsinálom az Innovatívot a tanító nénivel, jól elbeszélgetünk, és ezzel teljes lesz az anyagom, pont most megy füstbe az egész!

Teljesen elkedvedtelenedtem. Felülök a biciklimre, és elkerekezek. Egész a falu közepéig, kvázi a főtérig, ahol leheveredek az egyetlen kút mellé a fűbe. Semmi sem mozdul, csak itt-ott bogarászik egy-egy csirke. Csak fekszek és gondolgozok, illetve nem is: csak bosszankodok.

Aztán észreveszem, hogy a szemközti házból két ember jön kifelé, úgy tűnik épp búcsúzkodnak. Felkelek, odamegyek. Addigra az egyik már el is megy, a másikkal, a házigazdával kezdek beszélgetni. Elmesélem, hogy falukutató vagyok, és az egyszerűség kedvéért csak annyit mondok, hogy olyan embert keresek, aki ismer régi történeteket, dalokat. Felcsillan az öreg szeme, ó akkor csak jöjjek be, mert ő nagy nótamester itt a faluban. Bemegyek. Az öreg már kissé kapatos, biztos a rég nem látott baráttal iszogattak kicsit. Eszembe jut, hogy itt még nem is ittam bort. Jön az asszony, a gazda szavára tálcán bort hoz és két poharat. A gazda tölt, majd leül. Elkezd mesélni. Nagy-nagy énektehetség volt, már az elemiben kiviláglott a tudása, de szegény révén nem tanulhatott tovább, dolgoznia kellett a szüleinél. Aztán meg mire megállapodott, nem mehetett már el. De mindenki tudja róla, hogy jóhangú, gyakran hívják lagzikba, illetve csak hívták, mert most már öreg, nemigen énekel. Azért most mégis, hamár ezért jöttem, elénekelne egy-két régi dalt.

Elkezd énekelni, érdekes nótákat énekel, bár a hangja már tényleg nem fiatalos. Aztán hirtelen elhallgat.

Elaludt. A felesége, ki eddig meg sem szólalt, most azt modja, hogy hát igen, idős már a férje, elborozgatott egy kicsit az előbb a komájával, s nem bírja az italt, mindig elnyomja az álom utána. Erre felriad az öreg, belekezd halkan egy újabb nótába, de ezt már félúton abbahagyja, ismét elalszik.

Megkóstolom a borát. Hát, mit mondjak, sok bort ittam már életemben, sőt keményebb italokat is, de a decispohárnyi bora kifog rajtam, annyira erős, hogy minden érzékszervem tiltakozik ellene. A felesége kis mosollyal a szája szélén néz. Novabor, modja. Eszembe jut, hogy ettől a bortól óvtak mindenhol, tartósan butít! Az asszony is csak szörppel higítva issza, noszogat, hogy kóstoljam meg úgy is. Addig keverem a finom málnaszörpöt, a szódát és a bort, míg a pohárban a bor csak mint zaj marad. Így már iható. Lassan kezd sötétedni, az öreg békésen horkol, és az Innovatívom még üres. Elbúcsúzok az asszonytól, s elsétálok néhány házzal odébb egy idős házaspárhoz, akiket a házinénim ajánlott.

Bekopogok, behívnak. Elmesélem, mi járatban vagyok, elkezdünk beszélgetni. Óvatosan előhúzom az ijesztő Innovatívomat, és elkezdem módszeresen faggatni a ház urát, aki válaszol is, de válaszának utolsó mondata valahogy mindig ugyanaz: politika. Lassan és módszeresen visszakanyarodik a szülei házának alapterületéről, a saját TV-jük beszerzési évéről, és minden egyéb témáról a politikára. Így aztán mire elkészülök a kérdőívvel teljes képet kapok a politikai világnézetéről is.

Már kezd későre járni, nem akarok tovább zavarni, lassan elkezdek pakolni. Hát csak ez kellett, ahogy elraktam a kérdőíveket, a gazda bort hozat a feleségével, úgymond a javából (eddig is ittunk, de ami most érkezik, az tényleg jobb), és elkezd kérdezősködni, beszélni mindenféléről. Beszélünk az egyetemről, a munkalehetőségeimről, persze a politika is napirenden marad, visszakanyarodunk az elmúlt rendszerhez is, s egyszer csak ismerős név üti meg a fülem, egy megyei (vagy járási) párttitkár neve. Egyébként nem is róla beszélünk, hanem a világszép feleségéről, ki igen tetszett a gazdának is (a háziasszony már alszik), csakhát foglalt volt. Nahát micsoda véletlen, mondom, én meg épp a lányát ismerem néhány éve, ki (sajnos!?) mindkét említett tulajdonságában az anyjára ütött. Kicsi a világ. Egy kicsit aztán pletykálunk az anyáról és lányáról. S ha már ilyen vizeken evezünk, a vendéglátóm kicsit szabadkozva ugyan, de megkér, hogy ugyan áruljam már el neki, mit csinálok azzal a két lánnyal esténként, akikkel egy szobában lakok.

Huhh! Még szerencse, hogy gyenge a világítás, s nem látja meglepődésemet. Hát mondom, amit két ilyen lánnyal csinálni lehet. Diplomatikus semmitmondás, de ezzel is beéri, bár még somolyog egy ideig a bajsza alatt. Hát igen, itt elképzelhetetlen az, hogy két fiatal, kik nem ismerik egymást, egy szobában aludjon. Ha egy szobában alszanak, akkor biztosan jól ismerik egymást, s zajlik az éjszakai élet. Hárman egy szobában: ez kuriózum errefelé, s igen igénybe veszi a falubeliek fantáziáját...

"Ami kimaradt, az is minden." Ha tehetitek, próbáljátok ki Ti is!

Mészáros Tamás