A különös szavak látogatása

M. N.-nek, csak úgy

Valamelyik nap, az asztalomnál ülve születő szavak leptek meg. Az első az ágy alól bújt elő, és odacsúszott hozzám, sajátos módon, laposkúszásban.

– Hát te meg ki vagy? – kérdeztem kíváncsian.

Ő nem felelt, csak vidáman rámnézett, és helyet foglalt a füzetemben. Megpróbáltam tovább dolgozni, de hamarosan egy újabb szó lepett meg a jelenlétével. Ő sem mondott semmit, csak kedvesen mosolygott. A harmadik azonban egy kicsit morcosnak tűnt. (Jobban belegondolva nem is morcos, inkább határozottan mérges volt. Persze nem volt ideges; ugyanis ennek a szónak ilyen volt a természete.) A negyedik pont olyan volt, mint a harmadik: vagyis szóismétlés volt.

Ahogy fokozatosan jöttek elő az új és új szavak az ágy alól, a szekrényből, a szőnyeg apró mélyedéseiből, a csillár tetejéből, a konnektorból, az ágyneműtartóból és a szék lábából, azon tűnődtem, hogy vajon miért is tisztelnek meg ezek a különös látogatók a jelenlétükkel. Kivétel nélkül mindegyikkel megpróbáltam szóba elegyedni, de sajnos a szavak nem álltak velem szóba. Csak leültek elém, néhányan rámásztak a füzetemre, de a legtöbben csak nyugodtan sziesztáztak az íróasztalomon. Némelyek az uzsonnájukat fogyasztották, de majdnem az összes jól mulatott fura tehetetlenségemen és tanácstalanságomon.

– Na elég lesz, fiúk, a mókából – szóltam rájuk. – Vagy csináljatok valami értelmeset, vagy pedig hagyjatok magamra, mert sok dolgom van!

Kifakadásomra hangos hahotára fakadtak, és egy kicsit nyüzsögni kezdtek. Az egyik rácsimpaszkodott a karomra, egy másik pedig megpróbálta elvenni a tollamat. Persze engem sem faragtak olyan fából, hogy tétlenül nézzem holmi jött-ment szavak idegesítő magatartását. A karomon lévő annyira nem is zavart, hisz nemigen van mostanában a szavaknak súlya; gondoltam, hadd hintázzon egyet a pólómon, de a tollamat birizgáló határozottan idegesített. Egy hirtelen ötlettől hajtva elővettem a kedvenc radírgumimat, és határozott mozdulattal dörzsölni kezdtem vele a tollat.

Elképesztő volt a hatás: a pólómon vidáman hintázó szó leugrott, visszabújt a szőnyeg alá, a tollon ülő áldozat megrémült, s a félelemtől reszketve összehúzta magát. A vidám sziesztának az asztalon gyorsan vége szakadt. A szavak elnémultak, megdermedtek, szinte holt betűkké váltak. Azonnal abbahagytam a gyilkos radírozást, s egy kicsit megrémülve aljas tettemtől messzire hajítottam a radírt. De sajnos a szoba másik végén a gyilkos szerszám pont ráesett egy szerencsétlenül az ajtó mellett kiránduló szóra, s majdnem agyonsújtotta: csak a szótöve maradt épen, szegény teljesen elveszítette a jelentését. A hirtelen beálló csendből nagy riadalom támadt. A szavak megijedtek, és eszeveszett menekülésbe kezdtek. Én pedig – nem is értettem, miért – szintén megijedtem. Hisz tulajdonképpen, bár egy perccel ezelőtt nem ismertem volna be magamnak, örültem a különös vendégseregnek. A szavak meg illa berek, nádak, erek nekiiramodtak, hogy visszabújjanak az ágy alá, a szekrénybe, a szőnyeg apró mélyedéseibe, a csillár tetejére, a konnektorba, az ágyneműtartóba, a szék lábába és még sok furcsa helyre.

– Gyerekek, fiúk, hova mentek? – kiáltottam kétségbeesetten. – Gyertek vissza, nem akartalak titeket megbántani!

Persze hiába magyarázkodtam. Még egy idióta felkiáltószó sem vette volna be, hogy nincs szándékomban vele rosszat tenni, miután az egyikőjüket félig kiradíroztam, egy másiknak meg csak a tövét hagytam meg. Egy fél perc sem telt bele, s a sok kedves, rakoncátlan szó úgy elbújt, mint aki elő sem akar jönni többé. Roppant módon elszomorodttam. Megprobáltam visszatérni a munkámhoz, de ahoggy forgatam a tollatt, egyre rossszabb és nhzebbben olvaasshatóó szvak jötttek rrá a papíírra. Mííg a mondatokkk ssseeemmm akar összeálllni max. össze vissza állni. Mosst vajh mitttt tegyeekkkk szók nincseeeeennneek. Cssssssssaaak egyyyyree rossszzzzzabbbbullllll. !!!!!! Jajajajajajajajajajaaj! Inkááább megyekkaludni de előőőb gondolkozommmm, gyertttek ellőő a az áagy alólól szekrerényből szőnyegke aprró méjedéseíböl a csilllár tetejétőlll a konektórbol az ágyyneműtartobol és a székk rekedtlábából, szavakk, majdd törőődömm veletek, memm leszrtek fölösleglegesk lesz értelmetekk, megígérem mondatokbaszedlektiteket hogy érezzétek jólmagatokat, a tollamra is igérem rámászhattok!

És csodák csodája, visszajöttek az összes titkos helyről, ahol eddig voltak, sőt érkeztek máshonnan is: az ablakpárkányról, az utca kövéről, a zöldellő rétekről, a messze erdőkből, a lány barna szeméből, édesanyám mosolyából, a temető csöndjéből, a csillagok fényéből, a barlangok cseppkövéből, a tengerek mélyéből és a tavasz öröméből. A tollamra ültek és segítettek, hogy szinte magától írjon. És én, amiért visszajöttek, hálából, az ígéretemhez híven sorba rendeztem őket, hogy boldogan éljenek a papíron, amíg meg nem halnak:

Valamelyik nap az asztalomnál ülve születő szavak leptek meg. Az első az ágy alól bújt elő, és odacsúszott hozzám, sajátos módon, laposkúszásban...

Purszki Csaba