Alkony
Régen szokásában volt kijárni a természetbe. Nem azért, mert az egészséges, vagy szép, nem, a természet alapjában véve unalmas, zöld, barna meg fekete. Nyáron színesebb ugyan, de az már giccses is kicsit. Nem szép. Csak unalmas, mert nem történik benne semmi, semmi fontos egy embernek. A természetben semmi sincs, pontosabban: semmi van. Alapjában véve szerette a semmit, jóban voltak, pedig a Semmi gyűlölte őt. Persze a Semmi mindenkit gyűlölt. Kevesen ismerik, és az ember fél az ismeretlentől, és rövid idő alatt meggyűlöli, amitől fél. Akit meg mindenki csak gyűlöl, nagyon hamar megtanul maga is gyűlölni.
A fiú kijárt tehát utálni egymást a Semmivel. Leült a közepére, vagyis, ahol úgy hitte, a közepe van. Leült a fűbe és várt. Sohasem kellett sokáig – mondtam, jóban voltak. S mikor az elkezdett tágulni körülötte, torkon ragadta a fiú haját szelíden borzoló szelet, beléfojtotta a közeli bokron ülő cinegébe a csipogást. A fiú zsugorodni kezdett, meg se moccant. Belenőtt a földbe, megremegett a fűszálakkal, arca kék lett, mint az ég, haja hosszú fehér, mint a fellegek. Szemei apró fekete pontok, köröző sas és keselyű a két égen, ujjai göcsörtös gyökerek, a földbe martak. Belefolyt, belefeszült a tájba, mint görcs az izomba. Kínnal benyögte magát a gyökerek közé, fűszálakra esett szét, felszállt az égre, meghalt a felhőkkel, szétfújta a haját a szél. Ott ült hát a közepén a kékarcú, fehérhajú fiú, a sólyom átrepült rajta, az eső szárazon, a nap szürkén hagyta testét.
Aztán egy nap fölkelt, ökölbe szorította bal kezét, és a Semmi rohanni kezdett, sivított, és belefért a bal öklébe. A fiú előbb még elmosolyodott, csak azután kezdett ordítani. A napfény megvakította, sok év zivatara szívéig fagyasztotta testét. Haja gubancos, tépett, szürkésfekete. Ujjának inai mintha szét akarnák szakítani a kezét. Fülében ostorcsapás, ahogy a sas holtan puffan mellette a földre. Puskaropogás, ahogy görnyedt hátát kiegyenesíti, ágakat tördel a készülő vihar a borókabokorról. A mennydörgéstől megremeg a táj.
Sok év után aztán újra eljött, lábán divatos bőrcipő, testén öltöny feszül. Cigarettára gyújt, piros Marlboro, a gyufát gondosan eloltja, mielőtt elhajítaná. Megtorpan, kiélvezi a mélyre szívott első slukk gyönyörét. Jobb kezével szájához nyúl, balját már ökölben tartja. Visszahelyezi szájába a néhány centire elemelt cigarettát, arcára komolyság kúszik. Ránt egyet jobb vállán, a hosszú ballonkabát hang nélkül csúszik le a válláról, majd utoljára búcsút vesz az immár görcsben álló bal kartól.
Egy magas, jólöltözött férfi baktat némán, megkövült tekintettel a mezőn, megy vissza, valahová... Szemében felismerés villan, mosoly is talán. Felemeli balját, ránéz, s kinyitja tenyerét. Megremeg, mintha a lelkét tépték volna ki. Lassan, nagyon lassan a szájához nyúl, utolsót szív a Marlboroból és a csikket arra a kiégett foltra hajítja a fűben, néhány arasszal a lába előtt. Oda, ahol a közepe volt a világnak, neki. A kettő egy és ugyanaz, tudta. Megfordult hát gyorsan és sietős léptekkel a kocsija felé vette az irányt, a kabátját is ott felejtette.
Xabi