A vándor

Az út hosszú volt, évtizedekben mérhető. Még fiatal volt, amikor elindult a Mester nyomában. Azóta háta meghajlott, lába meggyengült, de töretlenül haladt tovább. Néha el-elgondolkodott, nem kellene-e letelepednie valahol, de mindig továbbindult. Hajtotta a vágy, hogy megtalálva a Mestert elérje célját. Nap mint nap új faluba érve megkérdezte, hallottak-e Róla. Már kezdte feladni a reményt, mikor három éve a nyomára lelt. A hír megduplázta erejét, és egyre közelebb került. Közelebb, közelebb... míg egy hete azt hallotta, hogy a Mester csak két napja ment tovább. Már, már bármikor megláthatom – gondolta –, és az utat fürkészte.

Egyszer csak egy alak bontakozott ki a ködben. A vándor lába megremegett, elgyengülve elesett. Felkelt, reszketeg hangon felkiáltott: "Mester! Mester! Várjon!" Szeme könnybe lábadt. Megtalálta, amit keresett, elért az út végére. Az alak megfordult, közeledni kezdett. – "Mester, Mester, évtizedek óta keresem, kérem, segítsen, tanítson!" – Célba ért.

"Tanítsalak? Miért, ki vagy te?" "De, Mester, én..." elhallgatott, és gondolkodni kezdett. Arca megrándult, mintha megütötték volna. Egy pillanatra eluralkodott rajta a kétségbeesés. A kétségbeesést fájdalom, csalódás, majd üresség követte. Az alak távolodni kezdett. A vándor kiegyenesedett, szeme kitisztult. "Köszönöm!" – kiáltott. "Mit?" "Hogy tanítottál!" – mondta elégedetten, és elindult az úton, melyen mindig is járt, de sohasem vett részre.

Hajdu Péter

"A tudás nem hatalom: kötelesség!"