Egy őszi nap (avagy a Csend)

Felkelek. A szobám nem kicsi. Megvan vagy 25 négyzetméter. Egyik felén könyvek ezrede, másik felén pár ruha, ágy, számítógép. Csend van. Tökéletes csend. Zavar, ezért bekapcsolom a számítógépet. Csajkovszkij zenéje szól. Beszélgetek kicsit a számítógép generálta emberekkel. Unalmasak. Leállítom a zenét. De Csend van. Zümmög a gép, semmit sem hallhatni kintről. Nem ketyeg egy óra. Nem beszél senki. Megint bekapcsolom a zenét. De a dallamok már üresek. Leállítom újra. Töprengek pár percet, ezért bekapcsol a számítógép szórakoztató programja. Kellemes lágy hang szól: Ugye milyen szép őszi napunk van? Elkap a düh. Idióta! – gondolom. Ősz? Szép? Nap? Elavult szavak. Nem láttam már a Napot 54 hete. A gép megint megszólal: Ugye milyen szép őszi napunk van? A kezem ökölbe szorul, de gondolom, elszámolok tízig. 1, 2, 3... Ugye milyen szép őszi napunk van? Elüvöltöm magam, felkapom a gépet, és földhöz vágom. Azonnal elhallgat. Halkan nevetek. Majd sírok. Majd nevetek. Újra sírok. Csend van. Üvöltök, de utána megint Csend van. Hogy ne így menjen tovább, leveszek egy könyvet a polcról. A kedvencemet. Elkezdem olvasni. De nem megy. Csend van. Fölkapok egy régi rádiót. Nem is tudom, hogy kerülhetett ide. Áram alá helyezem, majd bekapcsolom. Tekerem a sávállítót. De Csend van. Nincs még egy apró zörej sem. Mint amatőr rádiós próbáltam anno másokkal beszélni. De Csend volt akkor is. Járkálok a szobában. Valamit készíteni kellene, ami zörög. De a tökéletes luxusszobában nem lehet. Csend van. A Csend őrjítően ölel körbe. Hogy elűzzem, ordítok. Elmosolyodom, és énekelni kezdek. Én. Énekelni. De a Csend így elszalad. Énekelek, énekelek, énekelek. Reggeltől délig. Akkor elmegy a hangom. Csend van. Dobogok a lábammal. Elfáradok, és Csend van. Elalszom, egy tömött nagyvárosról álmodom, zajaival együtt. Felkelek, de Csend van. Elhatározom, kimegyek. De az ajtót csak a számítógép nyithatta volna. Keresek egy kalapácsot, meg egy vésőt. A vastag ólomajtó mellett a falat kezdem bontani. Nagyon vastag. De amíg bontok, zajt hallok. Bontom a falat. Elalszom. Bontom a falat. Alszom. Nem tudom, ez mennyi ideig megy így, csak arra gondolok, kint fúj a szél, madarak, állatok vannak. Ott nincs Csend. De ha leállok a bontással, Csend van. Kibillen az ólomajtó. A padlón nagyot kong. De utána Csend van. Odamegyek a létrához. Felmászom. A kijárat csapóajtóját csak belülről lehet kinyitni. Kimegyek. Várom a hangokat. De merre szem lát, minden fekete. És Csend van. Üvöltök. Lépek pár lépést, de az övembe épített mini-számítógép megszólal: "A sugárzási szint emberre káros. Azonnal hagyja el a területet!" Hajamba tépek. Leveszem az övemet, és elhajítom. De CSEND van. Rohanok pár percig, majd elesem.

A földön maradok, csukott szemmel. Egy idő után harsonahangot hallok. Kinyitom a szemem. Ez a Mennyország? Nem. Csak a szobám. A tévé ébreszt. Kinézek az ablakomon, és a napkeltei fényben embereket látok munkába sietni. Egy halk madárhangot hallok. Megnyugszom. Még nincs Csend...

Hajdu Péter