"Mássz!" És mászok a télben
jéggel vert utakon
szikrázó szeleken,
csikorgó csillagokon.
Elmém jajszava zendül,
testem elnehezül;
mint a világok közt űr,
szívemben mély-csend-ül.
"Mássz!" És kúszok a csendben
indák közt szabadon;
sárral telt szememen
féreg táncol szilajon.
Éjjel nyugszik a vak-lét,
lelkem érzi a fényt;
Féreg a férgen szemlét
nem tart látván fény-lényt.
"Mássz!" És mászok a bércen
rémítő magason,
erdőn túl, ridegen;
szikár sziklák balomon.
Útnak már nyoma sincsen,
lábamnál szakadék;
sírva fakadt hűs ködben
némán fénylik föld s ég.
"Állj!" És várok a szélben
dermedt sziklafalon,
vérző éjjeleken
sikoltó álmokon.
Lendül már keze rémnek,
gongot ráz: reze zúg;
hangja halott lelkének
kóborló árnyán búg.
Nem mozdultam a hangra,
hívására, nem én.
Ott állt. Senki fia.
Magány úszott a neszén.
"Nem jött még el a perced,
nem hív még szakadék."
Mondtad a hóban, s férged
szívében hív tűz ég.
2001. április 15. és április 19.
Kazinczy Tamás