Jó lenne menekülni néha

Szép reggelre ébredtél, a nap ágyadra süt, megsimogatja arcodat. Előtted egy izgalmas nap, bármi megtörténhet. Kinézel az ablakon, és szeretet önti el a lelkedet. Van valami a levegőben, amitől mindent másképpen látsz. Talán a szerelem teszi? Kész vagy a nap minden kihívásával szembenézni. Kilépsz az utcára, vakít a fény. Az autósok emiatt nem látják, hogy leléptél a járdáról. Hangosan dudálva rázzák az öklüket utánad. De te bocsánatkérően integetsz feléjük, nem történt semmi.

A házfalakon dühítő feliratok, trágár megjegyzések. Micsoda állatok vannak! Ma ez sem tud feldühíteni. Mosolyogva nézel emberek szemébe, jó kedved próbálod másra is ráragasztani. Barátaid furcsán néznek rád, zavarja őket a jókedved. Előadáson a tanár is kinézett magának. Mi ez az állandó vigyorgás?

Most már nem ronthatja el semmi a napot, eljött a délután. A ligetben az őszi szellő megzörrenti a fák színes leveleit és hallgatod a játszótérről idehallatszó gyerekzsivajt. De hirtelen megtorpansz. Előtted két kutya áll. A nagy fekete kutya falhoz szorította a kis fehéret és mérgesen vicsorog rá hófehér fogaival. A kicsi hanyattvágta magát, jelezve, hogy megadta magát. Ám a nagykutya a szorításból így sem enged. Abban a pillanatban megtörik a nap eddigi szépsége. Gondolatok cikáznak a fejedben. A reggeli barátok, akik majd megőrülnek jókedvedtől, a tanár, aki zokon vette idétlen vigyorgásodat és a többiek, akik fel nem tudják fogni, mi ez a nagy változás.

Szitkok, vádak, rossz megjegyzések száguldanak feléd. Lassan az őrületbe kergetnek, a mondatok, amik a falhoz szorítottak. Hanyattvágódni nincs időd, a vádak maguktól hátradöntenek. Elordítod magad: "Neeeeee...!"

És ekkor a földről mintha fölemelné valami a lelkedet, felröpít a felhőkig. Ott leülsz az egyik rózsaszín felhő szélére, távol a világ zajától, és fentről figyeled, ahogy a nagykutya abbahagyja a vicsorgást és elsomfordál, a kicsi pedig talpra áll, megrázza magát, a nagy után néz, gőgösen felemeli az orrát és nagy büszkén odébbvonul...

Tücsök