Két porszín ruhás alak baktatott a mészkőkavicstól fehér úton. Szemüket rojtos szélű csuklya védte a délutáni nap egy-egy kósza sugarától, ami nem átallott azzal próbálkozni, hogy felderítse arcuk ráncait. Köntösük szélét meg-megcibálta a támadó vihar szele, alóla repedezett saruk és csontos lábak villantak elő néha.
Halkan beszélgettek, szájuk nem is látszott mozdulni. Az utat bámulták, kezeik fáradt falióra ingája testük mellett.
– Az istenekről beszélgettünk.
– Mit tudhat?
– Semmit... Persze... Nem is azért...
– Hát? – mintha a jobb oldali kiesett volna már-már meditatív baktatásának ritmusából.
– Jó volt látni, ahogy érez. Gondolt, nem tudott...
– Mi is gondolkodunk, mást se teszünk...
– De másképp. Nem láttad a fényt a szemében...!
– Remény – hangjában szokatlan módon mintha érződött volna valami, megvetés talán.
– Az.
– Nem bírják nélküle...
– Micsoda fényességet tud vinni egy halandó életébe, már a gondolat, hogy van, ami örök...
– Elég neki a tündökléshez, hogy elgondolja, nem hal meg soha. Gyarló.
– Ugyan, csak emberi...
Vagy kétszáz lépést mentek szótlanul, lépteik alatt ropogott a fehér kavics.
– Különös, mindegyikük azt hiszi, tudásra vágyik.
– Pedig csak a megismerés gyönyöre vonzza őket...
– "Aki fényre vágyik, az nincs meg fény nélkül, mert már maga a vágy is fény."
– Közülük mondta valaki.
– Közülük - mondta a másik, és mélyen az arcába húzta csuklyáját. A nap már lemenőben volt...
Xabi