Amatőr rádiós, profi űrkutató

Az interjú előtt csak a Kapcsolat című filmben láthattam, ahogy amatőr rádiósok hajtogatják rendíthetetlenül a mikrofonba, hogy "CQ, CQ itt W-9 GFO", más kapcsolatom a rádiózással nem volt. Gschwindt tanár úr révén most betekintést nyerhetünk ebbe a mesterségbe, és azt is megtudhatjuk, hogy milyen műholdalkatrészeket fejlesztenek itt a karon.

–Ön a Műegyetemi Rádióklub vezetője, ami az egyetem rádióamatőrjeit tömöríti. Miből áll ennek a klubnak a tevékenysége?

–80 évvel ezelőtt, amikor megalakult a Műegyetemi Rádióklub, az MRC, ez jelentette az önkéntes alapon űzött hobbirádiózás élvonalát. 1924-ben – az alakuláskor – aki a rádiózással foglalkozott, mindenki abszolút úttörő volt, hiszen a rádió maga is új volt. 1931-ben a klub elindította a hazai rövidhullámú műsorszórást.

Ezt az úttörő helyzetet a klub azóta is tartja. A hobbiűzésen belül igyekszünk mindig arra gondolni, hogy egy műegyetemi környezetben vagyunk, ahol nem csak a rádiózás iránti vonzalom a motiváló, hanem a technológiai háttér is nagyon erős mozgatórugó.

–Mivel foglalkozik konkrétan egy rádióamatőr? A filmekből úgy képzelném el, hogy ül egy rádió előtt, tekergeti a potmétereket, és próbál kapcsolatot teremteni más rádiósokkal, de gondolom, nem csak ebben merül ki ez a tevékenység.

–Ez a hobbi-része a dolognak, én is és mindenki más is pontosan ezt teszi rádiózás közben. Ami személyes kedvencem a dologból, az ennek a tevékenységnek egy klasszikusabb része, a távírózás. Nekem az a kikapcsolódás, hogy hazamegyek, és ha van rá időm, akkor este leülök a készülék elé, partnert keresek, és egy órát távírózok.

Ez azért jó, mert miután egész nap beszéltem, kevésbé érdekes számomra az olyan "üzemmód", ahol fecsegni kell, inkább az köt le, ami egészen elvon a napi tevékenységemtől – mondhatni, ez a fajta beszélgetés olyan, mint egy másik nyelven beszélni.

A hobbin kívül főleg olyan dolgokat művelünk – itt már nem csak egy személyben gondolkozva –, amik könnyebben elérhetők rádióamatőrként, mint a profi területen.

–Hol van a határ a profi rádiós és a rádióamatőr között, mitől lesz valaki profi?

–Ez ravasz kérdés, és azt hiszem, hogy ilyen szempontból nagyon nehéz választóvonalat húzni. Egy-egy embernél mindig az érdeklődési kör határozza meg a hovatartozást. Ha valakit az érdekel, hogy milyenek a legújabb digitális átviteli lehetőségek, akkor amatőrként foglalkozhat ezzel olyan szinten, ahogyan profiként nem. Ez azt jelenti, hogy részt vehet például a digitális jel generálásában is, nem csak a vételében és vizsgálatában, tehát látja a dolog mindkét oldalát. Adhat, vehet és hullámterjedést vizsgálhat.

A profi világban nem engedheti meg magának senki, hogy ennyire részletesen belelásson a dolgokba, mivel ott sokszor határidők vannak, leszűkített területek és gyorsabban kell dolgozni. Egy rádióamatőrnek van ideje arra, hogy egy könyvből kiolvasson egy "receptet", megvegye az alkatrészeket és összerakjon egy berendezést. Maga is tervezhet, a konstrukción keresztül tanulhat. Ezt egy körünkben lévő rádióamatőrnek illik is tudnia megcsinálni.

A rádióamatőr tevékenység egyik meghatározója az innováció, az új iránt való érdeklődés, és szerencsére a műegyetemi körülmények nagyban segítenek ennek az érdeklődésnek a kielégítésében. Nem hiszem, hogy az országban más olyan hobbi környezet van, ahol részben amatőrként, részben alkotó profiként dolgozhat valaki a mérnöki tudásához kapcsolódó területen. Ne feledjük, a rádióamatőr tevékenység meghatározó része az önképzés.

–Ön mikor kezdte a rádiózást?

–Gyerekkoromban, az 50-es évek közepén. Falusi környezetben nőttem fel, ahol az egyik tanító volt az, aki rádiózással foglalkozott. Ekkor ez a tevékenységi terület még nem volt olyan nyitott kultúra, hogy bárki elkezdhetett vele foglalkozni, én is egy klub keretein belül kezdtem.

Érdekes, hogy később megfordult a dolog. A tanító, aki egyben a "mesterem" is volt, és bevezetett a rádióamatőrködésbe, az én tanítványom lett. Mikor én már az egyetemen oktattam, ő levelezőként járt ide, és az a furcsa helyzet állt elő, hogy nem csak a tanítványom lett, hanem nálam is diplomázott. Hídvégi Tíbornak hívják, nyugdíjas villamosmérnökként ma is alkotó emberként dolgozik.

Minden gyerekben természetesen több vonal dolgozik, nálam az egyik a repülés volt, a másik a rádiózás. Végül a repülés háttérbe szorult, és fiatalkoromban a rádiózás lett a minden. Aztán, ahogy az egyetemre kerültem, ez a két vonal mindig párhuzamosan mozgott. Azért is maradt meg ebben a környezetben a rádióamatőr tevékenység, mert nagyon sokszor az oktatásba is be lehet vinni. Például a rádióklub keretein belül úgy tudok megmutatni a hallgatóknak egy aktív rádiós környezetet, ahogy máshol nem látják. A rádióamatőrség itt másodlagos, a lényeg, hogy a diák lássa például egy rövidhullámú összeköttetés alkotó elemeit.

–A rádióamatőrségen keresztül elég nagy lehetőség van betekinteni az űrkutatás területébe is, ha jól tudom.

–Igen, az elmúlt lassan harminc évben gyakran sikerült olyan műholdas programokba bekapcsolódnunk, ahol rádióamatőrök számára fejleszthettünk műholdakat. Az itt lévő rádióamatőrök – és nem csak ők, hanem a tanszéki kollégák – olyan műhold-alegységeket építettek, amelyek valóban repültek, és amelyeknek a létrehozására a profi világban nem lett volna lehetőségük.

Amikor én diák voltam, Magyarországon az űrkutatásnak is egy nagyon jelentős része a rádióamatőr műhold-megfigyelésekhez tartozott, mert a többi rendszer mind zárt volt, ehhez pedig mindenki hozzáfért, tanulhatott.

Az amatőr műholdakra készített berendezések egyben referenciaként szolgáltak a profi kutatási-fejlesztési lehetőségekért folytatott harcban. Egy világűrben dolgozó berendezés szempontjából ugyanis teljesen mindegy, hogy amatőrök készítették vagy profik, ha jól működik. Én úgy szoktam emlegetni a klub lehetőségeit, mint egy játszóteret rádióamatőrök és mérnökök számára, ahol sosem lehet tudni, hogy mikor fordul át a dolog hobbi szintű tevékenységből egy profi fejlesztési munkává. A végeredmény egy jól működő berendezés kell, hogy legyen.

–Azt mondta, hogy mikor elkezdte a rádióamatőrséget ez egy kicsi és zárt közösség volt. Miben változott ez azóta?

–Az 50-es években ez tényleg egy nagyon ellenőrzött tevékenység volt. Magánengedélyeket is csak borzasztóan erős megkötésekkel adtak ki, fiatalkorúként én se kaptam. Most fordított a helyzet, egyre könnyebb rádióamatőrré válni, mivel a vizsgarendszer is alkalmazkodott a korhoz. Jelenleg az egyik nagy csata éppen a kötelező távíró vizsga eltörlése miatt zajlik, ami nélkül annak idején a rádióamatőr alaptudás elképzelhetetlen volt.

Világviszonylatban ennek ellenére nem nőtt ugrásszerűen a rádióamatőrök száma, inkább stagnál. Talán a rádiótelefonok és az Internet elterjedése az, ami mostanában visszahúzó erőként hat. Ezen a területen is sok olyan technológia van jelen, amit rádiózásnál használunk. Így, ha valakit érdekel, hogy mi van az adott a technológia mögött, amit manapság szinte mindenki nap mint nap használ, akkor ez inspirálhatja, hogy foglalkozzon a rádiózással.

–Mikor építette magának az első rádiót?

–Amikor elkezdtem a rádiózással foglalkozni. Akkor elvárás volt, hogy legyen az embernek egy saját építésű adója, és nem is lehetett volna Magyarországon másképp hozzájutni abban az időben. Vevőnek egy kimustrált katonai rádiót használtam.

Az első adót előírt kapcsolási rajz alapján kellett megépíteni, előírt alkatrészekkel. Nem volt könnyű, mivel az utolsó lyukat is magamnak kellett kifúrnom az előlapon, ráadásul gimnazista létünkre gyakran 4-500 voltos tápfeszültségű elektroncsövekkel dolgoztunk.

Nagy sikerélmény volt, mikor először sikerült az adó segítségével kapcsolatot létesíteni. Utána, mint mindenki, én is igyekeztem több sávra kiterjeszteni az adót. Biztos, hogy az, amit akkor éreztem, amikor működött, amit összeraktam, hatással voltak a későbbi, mérnöki irányba való elmozdulásra.

–Vannak állandó partnerei, akikkel távírózik?

–Nagyon sok olyan ismerős van, akibe az ember rendszeresen belebotlik, akár hazaiak, akár az országon kívüliek. Mivel ez egy szűk terület, a felhasználók köre is kicsi, és nagy az esély, hogy az ember vele azonos érdeklődési körű partnert talál, akivel később már ismerősként köszöntik egymást.

–Milyen típusú beszélgetések zajlanak egy-egy ilyen találkozáskor?

–Régebben nagyon szigorúak voltak a rádiózás játékszabályai, akár az engedély bevonásával is járt a személyes érdeklődés a másik fél iránt. Ma már sokkal nyitottabb mindenki, mégis inkább olyan tartalommal bírnak az üzenetek, ami a rádiózáshoz kapcsolódik, mint például a légköri viszonyok, időjárás, berendezés típusa, vagy mondjuk annak a megbeszélése, hogy kivel sikerült eddig kapcsolatot létesíteni. Azért gyakoribb témák a technikai dolgok, mert mindenkinek ez a hobbija és az érdeklődési köre.

–Úgy tudom, hogy a rádióamatőrök fontos szerepet kaphatnak egy esetleges katasztrófahelyzetben.

–Egy rádióamatőr rendkívül nagy kommunikációs képességgel rendelkezik, és meglehetősen bonyolult berendezések vannak a kezében. Így megvan az az előnye, hogy a legkülönfélébb körülmények között is létre tud hozni egy összeköttetést. Megtanulta, naponta ezt gyakorolja. Mindez ráadásul szétszórva, a társadalomba beépülve létezik, tehát katasztrófahelyzetben majdnem biztos, hogy van olyan rádióamatőr a közelben, aki gyorsan tud kapcsolatot teremteni, segítséget kérni.

Azt mondják, hogy 24-48 óra az az idő, amíg a hivatalos, profi hírközlés visszakapcsolódik egy esetleges kiesés után. Az első órákban gyakorlatilag nincs más, mint a rádióamatőrök. A fejlett országokban éppen ezért nagyon ügyesen szervezik a rádióamatőröket, és olyan csoportokban tréningeztetik őket, ahol felkészülhetnek az ilyen helyzetekre. Ezenkívül speciális frekvenciákat jelölnek ki, ahol nagyon sok rádióamatőr figyel, és veszélyhelyzet esetén részt vesz a segítségnyújtás megszervezésében.

–Magyarországon ilyen szempontból felkészültek a rádióamatőrök?

–Nálunk mostanában indult be az ilyen egységek újjászervezése és felkészítése. A mi klubunknak is lesz egy műszaki napja, ahol azt próbáljuk bemutatni Magyarországon először, hogy hogyan lehet egy öt megahertzes sáv egy részét vészhelyzetben az országon belüli hírközlésre használni.

Ez a rendszer egyébként azért szorult vissza az utóbbi időben, mert úgy gondolták, hogy a rádiótelefónia ideális erre a célra is. Viszont ha egy rádiótelefon-rendszerben néhány bázisállomás kiesik, az egy elég nagy terület elérhetetlenségét okozza. Furcsa, hogy van egy szupertávközléssel ellátott társadalom, ami végtelen könnyen sebezhető, és csak a rádióamatőr a maga rádiójával, és szakmai tudásával marad gyors kommunikációs forrásként.

–Volt már rá példa, hogy itthon is igénybe kellett venni a rádiósoknak ezt a segítségét, amikor még nem léteztek rádiótelefonok?

–Legutóbb a romániai forradalom idején a rövidhullámú rádiózás játszott nagyon nagy szerepet Magyarország és Románia között. A segélyszállítások koordinálása, a szeretetszolgálatok háttérkommunikációja mind-mind rádióamatőr hírközlésre épült.

–HA5WH. Ez az Ön rádiós azonosítója. Ezt mi alapján kapta, mit takar, és egyáltalán hogyan szokás kimondani?

–Betűzve mondjuk ki mindig. A HA az országjelzés, az 5-ös a körzetszám és a WH a megkülönböztetés. Ma már sok rádióamatőr van, a legutolsó rész most már három betű szokott lenni. Ez ugyanolyan egyedi azonosító, mint az autóknál a rendszám, egy hívójel egy emberhez tartozik. Ha az ember állandó környezetben mozog, akkor megkapja fiatalkorában a hívójelét, és eltemetik vele együtt.

–Augusztus 20-án megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét "a magyar űrkutatást, a korszerű rádióamatőr tevékenységet szolgáló több évtizedes tudományos és oktatói munkássága elismeréseként", amihez néhány hónap távlatából is szeretnék gratulálni. Meglepetésként érte az elismerés?

–Köszönöm. Nem számítottam rá, de amire többszörösen nem számítottam az az, hogy az a szó, hogy rádióamatőr tevékenység is benne van az indoklásban. Úgy érzem, ez túlnyúlik azon, hogy én mint egyén megkaptam, ez egyben a mozgalom, a hobbitevékenység elismerése. Úgy gondolom, ennek nem csak én örülök, hanem azok az emberek is, akik ehhez a mozgalomhoz csatlakoztak. Ez egy olyan szintű elismerést jelentett a hobbinak, ami nagyon sok lelkesedést ad a jövőben.

–Azért ne hagyjuk figyelmen kívül az űrkutatásban végzett munkát sem. Ön többek között részt vett a Rosetta-űrszonda egyik alkatrészének építésében is.

–A Rosetta profi vonalbeli gyártmány, ami ráadásul a konstruktőr számára is borzasztó nagy kihívást jelent, hiszen egy több mint tíz évig repülő és működő szerkezetet kell létrehozni. A vele való munka nyilván hozzájárult ahhoz, hogy megkapjam az elismerést. A csoportnak, ami részt vett a munkában, már az is nagyon nagy elismerést jelentett, hogy egyáltalán közel engedtek minket egy ilyen projekthez.

Ez egy nagyon drága projekt volt, ahol egy kulcsfontosságú rendszer, a leszállóegység energiaellátó rendszerének megvalósítására kértek fel minket. Ez annak köszönhető, hogy több olyan energiaellátó rendszert terveztünk már, amelyek akár húsz évig is működtek a világűrben, sőt van olyan, ami jelenleg is működik. Így olyan referenciával rendelkeztünk, hogy az tulajdonképpen érdektelen volt, hogy rádióamatőr tevékenységként, hobbiból csinálta meg a csapatunk ezeket a dolgokat, vagy profi célból.

Ez azért is egy érdekes dolog, mivel nálunk a gárda nem a legfiatalabb kollégákból áll. Könnyen előfordulhat, hogy már nyugdíjasként élvezzük azt, amikor a szerkezetünk leszáll és működik. Vagy előfordulhat az is, hogy sajnos az ember meg sem éri már azt, amikor ez a szerkezet földet ér – jobban mondva üstököst ér.

Egyszóval érdekes feladat volt, és valójában az elismerésnek egy része az, hogy ennek a programnak az irányításában részt vehettem, legalábbis a mi közösségünk irányításában. Eddig szerencsére minden a legnagyobb rendben működik, de azért nem szabad elhamarkodott kijelentéseket tenni, mert a tizenegynéhány évtől még messze vagyunk.

–Ezek szerint azóta is folyamatosan figyelemmel követi az űrszondát.

–Rendszeresen kapjuk az adatokat, tudjuk, hogy mi történik fenn. Most a Föld felé közelít az űrszonda és gyorsítja magát a Föld gravitációs terével, majd a közeljövőben visszakerül a Föld köré, egy pályakorrekció miatt.

–Az Önök által tervezett alkatrész megvalósítása és gyártása is itt történt Magyarországon?

–Részben igen, olyan szintig, ameddig ezt a technológiát Magyarországon művelni lehet. Nem különösebben titok, és úgy érzem, nem csökkenti az érdemeinket, ha elmondom, hogy a szerelés részben olyan speciális, nemzetközileg minősített laboratóriumokban történt, amelyek Magyarországon még nem állnak rendelkezésre. Így ezek a munkák Németországban folytak, a mi irányításunk alatt, egy felügyelővel a mi embereink közül. Bárcsak ott tartanánk, hogy Magyarországon lehetett volna az alkatrészt készre szerelni, de sajnos ez még nem lehetséges.

–Hogyan zajlik egy ilyen nemzetközi együttműködés, mint amilyen a Rosetta gyártása is volt?

–A legtöbb esetben hat-nyolc ország fog össze. Van egy koordináló ország, ahol a legtöbb a tudás és az anyagi háttér. Európában gondolkozva ez tipikusan egy német vagy egy francia környezet, ahol különböző alapítványok segítségével könnyebben tudják a műhold alaprendszerének költségeit fedezni. Tipikusan alapítványok finanszírozzák az ilyen projektek költségeit, a tervezés és gyártás pedig egyetemi környezetben, laborokban történik, nagyon sok esetben kizárólag egyetemi hallgatókra támaszkodva. Ezt az ESA [European Space Agency, az Európai Űrügynökség – a szerk.] is felismerte, és most már vannak olyan projektek is, ahol csak egyetemek, hallgatók által készített berendezéseket alkalmaznak.

–Amikor egy nemzetközi együttműködés zajlik, akkor milyen szorosan tartják egymással az együttműködő országok a kapcsolatot, illetve mennyire dolgoznak önállóan a projektjükön? Egy ilyen nagy volumenű munkát úgy gondolom, hogy lehetetlen folyamatos kapcsolattartás nélkül véghezvinni. Hogyan zajlik ilyenkor a kommunikáció?

–Általában minden olyan korszerű dolog, ami csökkentheti az árat, mert például utazási költséget spórolunk vele, bevetésre kerül. Szerencsére egy műholdat el lehet készíteni szinte az utolsó fázisig úgy, hogy csak akkor találkoznak a részegységek, amikor már a végső integrálás folyik.

Legutóbb az egyik startnál volt olyan problémánk egy alegységünkkel, hogy egy interfészfelületet kellett módosítani. Csak néhány csatlakozót kellett átkötni, amiről kaptunk Interneten keresztül egy digitális fotót és egy kapcsolási rajzot, amit módosítva vissza kellett juttatni. Fel sem merült az, mint régen, hogy valaki kirohanjon külföldre és álljon neki forrasztópákával kijavítani a problémát.

Rövidesen startol az ESA egyik egyetemi műholdja, aminek az alkotói nagyon büszkék arra, hogy az utolsó áramköri részlet is úgy készült, hogy csak a végén csatlakozott egymáshoz az egész, mégis minden stimmelt, annak ellenére, hogy minden lépést kizárólag internetes kommunikációval beszéltek meg az együttműködő felek.

–Mennyire tudja beépíteni az egyetemi oktatásába azokat a tapasztalatokat, amelyeket ezek alatt a nemzetközi munkák és egyéb kutatások alatt szerez?

–Nagyon. Amikor cégeknél dolgozom, már jól ismernek arról, hogy mindent összeszedek, ami elromlott és szétszedhető, megmutatható, és ezeket elhozom a diákjaimnak. Ugyanis hiába mondom el, hogy milyen erősítő kapcsolást látnak a táblára rajzolva, és hogy azt hogyan optimalizáljuk, egész más, amikor odaadok a diáknak egy valódi alkatrészt és egy csavarhúzót. Sokszor nem egyszerű azonosítani, még a kapcsolási rajz alapján sem, hogy milyen egységeket lát felületszerelten, de a kollegák ezt általában élvezik, és ennek nagyon örülök.

Szerintem azért van szükség erre a "gyakorlati foglalkozásra", mert mióta a mérnökoktatásban megnőtt a diákok létszáma, automatikusan seperték ki a tananyagból a gyakorlati részt. Egy oktató ötszáz embernek nagyon szépen el tudja mondani az elméletet, viszont utána, ha letennék a kollegák elé egy olyan részegységet, amiről tanult, akkor nem ismerné fel.

Egy mérnöknek látnia kell az alkatrészeket, meg kell fogni, el kell gondolkoznia a működésükön. Nagyon nagy bánatom, hogy ma már nem oktatunk berendezés-konstrukciót. Nincs olyan mérnök, akinek az lenne a munkájának csúcsa, hogy nem csak egyszerű áramköri terveket készít, hanem meg tud csinálni egy berendezést. Ez a rész ügyesen ki van hagyva az oktatásból, és ezzel a mérnökorientáltság is háttérbe szorult, illetve eltorzult. Pedig a "megterveztem-megcsináltam-megmértem" hármas megléte hozzátartozik ahhoz, hogy valaki igazi mérnök legyen.

Kereskényi Balázs

A beszélgetés megszervezésében köszönjük a Simonyi Szakkollégium segítségét.