Amikor a busznak már volt szélvédője...
Nem volt hosszú történet; kb. 19 órán át tartott. Nem érintett túl sok embert; csak kb. 40-et. Őket viszont eléggé megviselte. Egy szép és élményekben gazdag félév nem egészen méltó lezárása volt.
A további találgatások elkerülése érdekében elmondom, hogy a történet a németesek hazautazásáról szólt, főszereplői egy busz, három sofőr és néhány fáradt egyetemista volt.
Az előzményekhez sok minden hozzátartozik. Elsősorban az a félév, amit a németesek Karlsruhe-ben töltöttek. Ez két szempontból is fontos. Egyrészt szeretném vele hangsúlyozni, hogy ezen cikkem ellenére nemcsak a rossz maradt meg az egészből. Másrészt ki szeretném vele emelni, hogy a busz 37 utasa már valamennyire megszokta a német hozzáállást és azt a fajta segítőkészséget meg kényelmet, ami után ez a történet eléggé sokkolóan hatott.
További előzményként álljon itt néhány "érdekesség" az egyik főszereplővel, a busszal kapcsolatban. Úgy tűnt, hogy ez az út megérhette neki, hiszen több okból is Németországba kellett mennie. Legfőbb indoknak mégsem a németesek hazahozatala látszott, sőt még csak nem is a kint diplomázók kiszállítása. Pedig annak a busznak egészen határozott célja volt. El kellett látogatnia egy heildelbergi szervizbe. Amikor ugyanis Budapestről elindult (a 15 németes diplomázóval a fedélzetén), akkor nem volt hátsó szélvédője. Pontosabban valami ragasztószalaggal odarögzített fólia volt az. Ebből az aprócska kis testi hibából adódott tehát az a kényszer, ami a buszt Németországba hajtotta. Végül szerencsével járt, hiszen kapott új hátsó szélvédőt, mégpedig üveget.
Ezenkívül volt még egy nagy hátránya is a busznak. Kicsi volt. Egy 50 férőhelyes busz ment ugyanis a németesekért, meg az egész félévnyi csomagjaikért. Csak az összehasonlítás kedvéért leírom, hogy kifelé egy 75 férőhelyes emeletes busszal mentünk. Ennek alsó szintjét teljesen megtöltötték a csomagok. Így fértünk el kényelmesen. Hozzáteszem, ha esetleg valakinek nem jutott volna eszébe magától, hogy a monitoroknak és más használati tárgyaknak sem a mérete, sem pedig a száma nem csökkent a kint töltött félév során. Ennyi magyarázat után azt hiszem, tényleg túlzás nélkül állíthatom, hogy a busz kicsi volt.
Most, hogy az előzmények már ismertek mindenki számára, lássuk a történet részleteit:
Azzal kezdődött, hogy a kicsit túlzsúfoltra sikerült vizsgaidőszak után mindenki kitakarította a szobáját, hogy másnap reggel átadhassa a házmesternek. Aztán a Waldhornstrasse 36 elé begördült a fent említett busz, amelyet teljesen megtöltöttek a 15 diplomázó csomagjai. Miután ők kipakoltak, a buszsofőrök közölték, hogy a buszt szervizbe kell vinni. Ennél többet nem is akartak mondani. A kollégium házmesterének kellett hosszasan és "hangsúlyosan" elmagyaráznia nekik, hogy azt mégsem várhatják el tőlünk, hogy az utolsó karlsruhe-i napunkat (ami a szerviz miatt amúgy is hosszúnak ígérkezett) a kollégium alagsorában egy buszra várva töltsük. (A szobáinkból ugyanis még délelőtt ki kellett költöznünk.) Nagy nehezen sikerült tehát fix időpontként a délután hat órában megállapodnunk. Persze ez csak a waldhornstrasse-i kollégiumnál levő bepakolás kezdetére vonatkozott, a többi koliban lakók (ugyanis a busznak több helyen kellett felvennie az utasait) még ennyit sem tudtak az indulás várható időpontjáról. Pozitívumként álljon itt, hogy a busz percre pontosan ott volt a Waldhornstrasse 36 előtt. Persze e feletti örömünk nem tarthatott olyan nagyon sokáig, hiszen mire bepakoltunk, a busz csomagtere szinte teljesen betelt. Ezután mentünk két kisebb koleszhoz. A helyzet egyre súlyosabbá vált, hiszen az embereknek már az utastérbe kellett hozniuk a csomagjaikat. Tudtuk, hogy a bepakolás még csak akkor kezdett "izgalmassá" válni, hiszen még hátra volt a legnagyobb infós-villanyos kolesz (várhatóan a legtöbb monitorral). [Miért nem vitt mindenki notebook-ot?J–Tom] Nemsokára oda is értünk. Az ott lakók elkezdtek az alagsorból (ahol a csomagokat ideiglenesen elhelyezték délelőtt) a busz mellé pakolni. És a csomagok, meg a monitordobozok, meg a gépek egyre csak gyűltek. Nekem szerencsém volt, hiszen a Waldhornstrasse óta tulajdonképpen biztosnak érezhettem mind a magam, mind pedig a csomagjaim helyét. Így a Tennesseallee-n lakók bepakolását csak a buszból figyeltem, de még így is elég kétségbeejtőnek látszott. Hozzáteszem, hogy tényleg a diákok pakoltak be, a sofőrök közül meg egy segített nekik, a másik kettő pedig elöl ingatta a fejét. Amikor pedig megkértük őket, hogy nyissák ki az ajtót vagy az ablakot, tettek egy elmés megjegyzést arra, hogy az ablakot csak baltával lehetne kinyitni; majd félfogról odavetették, hogy a hátsó ajtó már egyébként is nyitva van. (Végül azért kinyitották az első ajtót is.) Szóval a monitorok gyűltek az utastérben, a lent levő csomagok által foglalt terület pedig még nem csökkent. Jellemző volt például az a párbeszéd, ami két, a buszon ülő infós között zajlott le a csomagok által lefoglalt alapterületre vonatkozóan: "Ne aggódjatok; csak fele olyan hosszú, mint a busz!", "Igen, de kétszer olyan széles." És azt még nem is említettem, hogy az eső is esett. A gépek pedig ott áztak a busz mellett. Amikor az egyiket felemelték, folyt is belőle a víz, igencsak szívderítő látványt nyújtva minden infós szem számára. Kb. egyórás szenvedés után már-már ott tartottunk, hogy ha a csomagok fel is férnek valahogy; mi magunk biztosan nem fogunk. Néhányan már azon gondolkodtak, hogy mivel fognak hazautazni. Ezután még némi átcsoportosítással, a laposabb csomagok székek alá pakolásával elértük, hogy csak pár embernek kellett állnia. Elhatároztuk, hogy majd cserélgetjük a helyet menet közben. Ezután felvettük az utolsó koli még két emberét (még két gitárral). Aztán elindultunk. Legalábbis azt hittük. Valójában azonban vissza kellett fordulnunk. Amikor ugyanis nagy nehezen elhagytuk a Tennesseeallee-t, tolatáskor megnyomtuk a fél méter magas fakerítést, ezért a házmester visszarendelt minket, hogy igazítsuk helyre. Miután ez is sikeresen megoldódott, tényleg elindulhattunk az autópálya felé. Ekkor már fél tíz volt. Útközben a csomagok további összesűrítésével sikerült elérnünk, hogy csak három embernek nem volt fix ülőhelye.
Az úton a légkondicionálás is jól működött. Amikor már nem volt levegő (a kikapcsolás után kb. 5 perc), akkor bekapcsolták. Negyed óra múlva meg már hideg volt, akkor meg ki kellett kapcsolni. Szóval nagyszerű volt, de egyszerűnek semmiképpen sem lehetett nevezni. Ez valahogy így ment az egész úton. Aztán megérkeztünk a határra, ahol szintén eltöltöttünk másfél órát. Akit érintett, az végigszívta ezt az időt; mi többiek meg csak a fejünket fogtuk, és igyekeztünk a legkevesebbet meghallani az egészből (már túl sok volt az élményből aznap). A határ után kisebb vita alakult ki arról, hogy hol is álljon majd meg a busz. És megtörtént az, amire nem számítottunk, a többségében infósokból és villanyosokból álló buszon nem lehetett megszavaztatni a Schönherzet. Így érkeztünk meg délután egy óra körül a K épület elé, ahol már sokan vártak minket, és ahol már érkezésünkkor rávilágítottak arra, hogy a busz miatt nem szabad egy rossz szavunknak sem lenni, hiszen ingyen volt...
Tulajdonképpen nem volt az egy nagyon rossz út, meg a kellemetlenségeket később biztos el is felejtjük, de egyelőre még elég intenzíven élnek bennünk...
Hát nagyjából ennyi volt a történet, amit mindenképpen meg akartam osztani az olvasókkal.
Noya