Impulzus

Megkötöttem az utolsó csomót. A hód még nyekergett egy kicsit, és az a nagy büdös helyzet, hogy még fog is egy jó darabig. Mint a többi társa, szám szerint tizenegy. Vele együtt tizenkettő. A hódok a nyakuknál fogva egy hosszú rúdra voltak felkötve, a farkuk alatt pedig különböző méretű agyagcserepek. Amikor pedig nyöszörögve próbáltak szabadulni a nyakukon megcsomózott kötéltől, akkor a farkukkal meg-megböködték a cserepeket. Nem szólt olyan szépen, mint ahogy vártam, ezért mindegyik hód farkát átlyukasztottam, és fűztem rájuk egy fémrudat is. Ezután már sokkal szebben szólt a "harangjáték", és bár lehetett volna szebb is, most nem volt türelmem tovább kísérletezni. Majd a következő rilíz fogja tudni ezt a fícsört, ahogy mondani szokás a munkahelyen.

Amúgy épp tegnap költöztem egy új lakásba, és most zajlik a házavató buli. Ketten vagyunk, bár, ha egy kicsit pontosabban akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy hárman, illetve négyen, vagy csak én egyedül, vagy ennél sokkal-de-sokkal többen, szóval a f@szom se tudja, hányan. Visszatérve a hódokra, igazából én szeretem az állatokat, és egész életemben soha még egyőjüket se öltem meg, és most se teszem. A csomókat pont úgy kötöttem meg, nehogy véletlenül is megfojtsam őket. Az a helyzet, hogy hosszú éveken keresztül tanultam egy fickótól, aki a vitorlázásnak szentelte életét. Ő annyira mestere volt a csomókötésnek, hogy a saját házát is kötélből készítette, halála napján pedig csak a vezérfonalat kellett egy picit meghúznia, mire az egész ház "összeomlott", ha lehet ezt a szót használni egy olyan lakhelyre, ami teljes egészében kötélből van. Szóval, most olyan csomókat kötöttem, amik garantáltan nem eresztik el a hódokat, viszont nem is ölik meg őket. Ha nem csinálok semmit, akkor egész hátralévő életükben szenvedni fognak.

– Ez végülis nem is olyan rossz dolog, ugye – mondta a képernyőn levő cica, miközben egy lepkét próbált elkapni.

– A szenvedés alapjában véve se nem negatív, se nem pozitív. Ha jobban belegondolsz, Jézus is életének utolsó részét szenvedéssel töltötte, most meg névtelen alkoholisták teszik le a poharat és kezdenek a nevében új életet. Ezért én úgy gondolom, ho...

A Help menüre kattintás után megnyomtam a Hide the Office Assistant gombot. Nagyon felb@szott ez a cica az okoskodásával, ezért kimentem az erkélyre elszívni egy cigit.

Mikor visszaértem, észrevettem, hogy elfogyott az ösz-
szes sör, ezért lementem a Márvány utcai éjjel-nappaliba és vettem két ládával.

No, visszatértem, közben nem történt semmi. (Ezt biztosan tudom, hiszen én írom ezt a novellát, így ha történt volna valami, akkor csak tudnék róla, nem?) Ha már szóba került a visszatérés, illene visszatérnem arra, hogy valójában hányan is vagyunk ezen a bulin. A cica már nincs velünk, hál Istennek, biztosan szólna valami okosat, amire most egyáltalán nem vagyok kíváncsi. Az a jó egyébként ebben a cicában, hogy bármikor ki tudom kapcsolni. Igazából azt akartam mondani, hogy bármikor ki tudom kapcsolni, és szerintem sikerült is elérnem az eredeti célomat, hiszen azt írtam, hogy "bármikor ki tudom kapcsolni", és én pontosan ezt akartam mondani. Ezzel meg is volna a mai nap első sikerélménye.

Asszem, én is itt vagyok, ez tény, annak ellenére, hogy a testemben lévő hormonok legszívesebben máshol lennének.

– A hormonok legjellemzőbb tulajdonsága, hogy általában sosem az a megfelelő hely nekik, ahol éppen vanna...

Ez valami Word bug lehet, gondoltam, aztán újra kikapcsoltam a cicát. Kezdek egy kicsit tompulni, éreztem a tagjaimban is, hogy kellemesen ellazulnak, és ismét igazat adtam Szabó Zsolti cimborámnak, miszerint félig berúgni kidobott pénz. Így hát felbontottam egy újabb sört.

Most pedig, a népszámlálásra visszatérve, itt van még Laca, legalábbis lélekben, a testét kicsit macerás lenne idehozni, asszem, ehhez különleges engedélyek kellenének. Ha ezek nincsenek, akkor pedig bátorság, viszont ezzel is hadilábon állok, ilyenkor inkább azzal nyugtatom magamat, hogy "mer én olyan lusta vagyok". Pedig nem is lenne olyan nagy ügy. Csak el kéne menni a farkasréti temetőbe, vinni kellene egy markológépet, lerombolni a sírkövét és szépen kiszedni a koporsóból. Most jut eszembe, hogy nincs is jogosítványom markológépre. Meg mit mondanék a temetőőrnek? Elnézést, jöttem, izé, nem, nem is kellene mondanom neki semmit, egyszerűen csak áthajtani rajta. Persze csak finoman hajtanék át rajta, nehogy meghaljon, azt semmiképpen sem akarnám. Szerintem biztosan arra gondolna, hogy ha áthajtott rajta valaki egy markolóval, méghozzá úgy, hogy nem is ölte meg, akkor hálából illik csöndben maradnia, és csöndben is maradna, amíg nem végeznék Laca testének kiemelésével. Utána persze riasztaná a rendőröket, de én ekkor már árkon-bokron túl lennék, biztos van a markolókon Turbo gomb, amitől turbó-gyorsan haladnék túl az árkokon és a bokrokon.

Azér kellene most ennyit problémázni Laca testi ittlétének megszervezésével, mer napokkal ezelőtt kiugrott a MÁV kórház ötödik emeletének ablakából. Igazából nem halt meg rögtön, csak eltörte a gerincét. Így akár életben is maradhatott volna, csak fejjel beleesett valami víztartályba, és a végén szép csendesen megfulladt.

Viszont rávettem a húgát, hogy hozza el nekem Laca egyik sapkáját, amit egyszer kölcsönadott nekem, hogy ne fázzon a fejem hazafelé menet. Ezt a sapkát most felraktam az állólámpára, szerintem Laca lelke megtalálta, és most benne van a sapkában. (A lelkek gyakorlatilag bármekkora térfogatú helyen elférnek, ha az a hely kötődik hozzájuk.)

Tehát már ketten vagyunk, vagy legalábbis másfelen. Én igazándiból próbáltam húzni az időt, hátha beállít eszterúr, de úgy látszik, hogy mégsem. A f@szba. Eszterúrral szinte sohasem találkozom, mondhatnám azt, hogy csak a fejemben létezik. Olyan távoli, olyan próféta. Olyanok ezek a próféták, mint a szappan. Mikor megpróbálnád megenni, mindig kicsúszik a szádból... Szappan? Asszem, ez egy elég hülye kép volt a szappannal. Hiszen a szappan habzik, a próféták viszont nem haboznak. Ha arról van szó.

... (Eredetileg azt terveztem, hogy írok valami átvezetést, amiben majd megtalálom eszterúr egyik CD-jét, majd berakom a lejátszóba, de most nagyon lusta vagyok.)

Aztán gondoltam egyet, és beraktam eszterúr CD-jét a lejátszóba. Ez egy nagyon különleges CD. Tegnap sikerült feliratnom receptre még egy doboz altatót. Ez volt a harmadik. Mindhárom ott van bontatlanul a fürdőszobaszekrényben. Legvégső esetre. Legvégső esetben ez a CD fog szólni. Gyönyörű pont lesz ez életem mondatának végén. Olyan, amit a szerzetesek három napi munkával rajzoltak a kódexekbe. Rögtön hátra is dőltem, majd engedtem, hogy a könnycsepp végigfolyjon az arcomon, majd pedig az ajkaim résein át beszivárogjon a számba. Édesnek tűnt.

Szóval, most talán hárman vagyunk a házibuliban, a hangulat jó (legalábbis senki sem ellenkezik ezügyben), csak még nők hiányoznak. Kéne hívni egy nőt. Arra gondoltam, hogy lemegyek a földszintre és becsengetek az ott lakó lányhoz, akinek van egy fekete macskája. Ekkor iszonyatosan erős déjŕ vu érzésem támadt és, persze, nem tudtam megmondani, hogy mitől. Egyet biztosan tudok, hogy még sose mentem le ahhoz a lányhoz a földszintre, valami más lehet az oka. Miközben ezen törtem a fejem, észrevettem, hogy elfogyott a söröm, ezért felbontottam egy újat.

Igazából azt se tudom, hogy hívják a lányt, és ez engem egy kicsit zavar. (Viszont ismertem olyan embert, akit ez egyáltalán nem zavart, sőt...) Eszembe jutott a postaláda. Hiszen arra biztosan ki van írva a neve! Persze, én a folyosós résznél lakom a III/3-ban, ő pedig a kertnél, de az teljesen ugyanabban a vonalban fekszik, mint a folyosós rész, tehát ő a földszint 3-ban kell hogy lakjon! Lemegyek a földszintre és megnézem a postaládán a nevét, ezt fogom tenni!

De aztán eszembe jutott, hogy mi van akkor, ha összetalálkozom vele, és megkérdezi, hogy mit csinálok itten. Mit mondhatnék neki? Lenn van egy srác, nézegeti a postaládákat, amik teljesen átlagosak, olyanok, hogy mikor azt mondja valaki, hogy postaláda, akkor automatikusan az a kép villan fel a fejedben egy pillanatra, mint amilyenek ott lenn a földszinten a postaládák. Szerintem azt hinné, hogy hülye vagyok. Azt hinné, hogy teljesen hülye vagyok, mer ki az a hülye, aki az éjszaka kellős közepén teljesen átlagos postaládákat firtat, és ott helyben kikacagna. Olyan mélyről jövő, gurgulázós kacagással. Én abba beleőrülnék. Nem, nem szabad, hogy ez megtörténjen. Kellene találni valami nyomós okot, amivel meg tudnám indokolni, hogy miért is vagyok a földszinten. Leérnék, jól körbenéznék, és ha nincs ott a leány, sietve végigböngészném a postaládákat és belevésném a nevét a fejembe.

Teljesen izgalomba jöttem, így muszáj volt elszívnom egy cigit. Azután kimentem a konyhába, de a szemetest üresen találtam. B@ssza meg a szent! Ráadásul teljesen hülye voltam ezzel az előbbi sörvásárlással, mer most így sörért sem mehetek le. Mit lehetne tenni, a fenébe is? Úgy döntöttem, elszívok még egy cigit. Tényleg, van elég cigim? A f@szba, a nagy büdös f@szba...

Meg kéne nyugodnod, mondogattam magamnak. Mivel még idegesebb lettem, dühömben belerúgtam egy kib@szott nagyot az állólámpába, ami csörömpölve ért földet, Laca sapkájával együtt. A lámpa fénye kialudt, viszont a fejemben lévő lámpa felgyulladt.

A hirtelenjött ötlet fényében felkaptam a sapkát és kihajítottam az erkélyről, egyenest a kertbe. Végülis, gondoltam, Laca már megszokhatta, hogy mindenféle magas ablakokból esik ki, de azér hozzátettem, hogy "bocs, Laca". Viszont az ötlet k*rvajó, no nem azér, mer én találtam ki, hanem csak úgy. Lemegyek, hogy a véletlenül leesett sapkát felhozzam. Ez tényleg teljesen logikus lépés. Igen, igen, épp kimostam a sapkát, hogy télen majd tiszta legyen újra, majd kitettem az erkélyre, a szárítóra (hoppá, logikai baki, sérül a kontinuitás, ezért gyorsan összeraktam a szárítót és kivittem az erkélyre), majd a szél lefújta, egyenest a kertbe, ezért kell nekem most lemennem, hogy felhozzam. Azér előtte még elszívok egy cigit...

Sikerült a füst mellé némi bátorságot is szívni, így elindultam lefelé. Ha azt mondanám, hogy kib@szott ideges voltam, akkor azonnal elpirulnék, úgy, mint amikor füllenteni szoktam. Nem, nem voltam ideges. Teljesen nyugodt voltam, mint a kanóc, mikor hozzáérintik a gyufa lángját. És ahogy egyre lejjebb értem, a láng is egyre többet emésztett el a kócból. Pont akkor ette meg, mikor a földszintre értem.

Senki. Nem volt senki a földszinten, és teljes csend volt. Vagyis inkább csak a megszokott hangokat lehetett hallani. Próbáltam megnyugodni, de ha azt mondanám, hogy sikerült, akkor szerintem néhányan azonnal becsuknák az újságot és olyanokat mondanának, hogy nem sül le a bőr a képéről, így az emberek szemébe hazudni... Tehát maradjunk annyiban, hogy annyira voltam nyugodt, mint a nitrót szállító teherautó vezetője a Félelem béréből. Mikor láttam, hogy tiszta a levegő, azonnal elkezdtem böngészni a postaládákat, ez a harmadik emelet, első, födszint, Kiss, Tóth, a f@szba!

A földszint utolsó postaládájáról valaki letépte a nevet!!! Nem igaz, ez nem lehet igaz, ez teljes képtelenség, gondoltam magamban, miközben baktattam felfelé a lépcsőn, és most már szerintem mindenki elhiheti, hogy nem voltam ideges. Halálosan nyugodt voltam, persze, itt most a hangsúly nem feltétlenül a nyugodt, hanem inkább a halálos szón van.

Mikor visszaértem a lakásba, rágyújtottam és felbontottam egy újabb sört. (Szerintem ez várható volt.) Miközben megittam a sört, egyre jobban éreztem azt, hogy kezdek berúgni. Ilyenkor sokkal könnyebben megy a gondolkodás, talán azér, mer ilyenkor nem hallom a fejemben lévő hangokat. Szóval még mindig nem tudom a lány nevét. Igazából az lenne a legegyszerűbb, ha mára hagynám az egészet a f@szba és elnapolnám az egész kérdést holnapig, holnap pedig egyszerűen megkérdezném tőle. Rendben, legyen holnap, és akkor ma teljesen nyugodt szívvel lesz*phatom magam. Tetszett az ötlet, és mikor a sörösládákra néztem, örömmel konstatáltam, hogy rajtuk aztán nem múlik a dolog.

Nem sokáig bírtam. B@sszameg, mindig, mikor iszom, az a mániám, hogy nekem gondolkoznom kell, amit nem igazán szeretek. Nekem még ma kell tudnom annak a lánynak a nevét!!! Arra gondoltam, hogy helyette inkább kimegyek az erkélyre elszívni egy cigit, úgy legalább vagy tíz percig üres lesz a fejem és nem kell itt szenvednem.

Kb. fél perc múlva visszajöttem és elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon mi lehet a neve. A Dóra, Krisztina és Erika neveket az első fél percben elvetettem, sajnos ezekhez, úgymond, túl sok vér tapad. Nem, neki egészen más neve van.

Kb. fél órás gondolkozás után az Éva név mellett lyukadtam ki, de volt valami bizonytalanságérzetem ezzel kapcsolatban. Tehát akkor nem Évának hívják? Ekkor leesett a tantusz. A bizonytalanságom legfőbb oka az volt, hogy már percek óta teljes csönd töltötte be a szobát. Rögvest odapillantottam a hódokra, akik mozdulatlanul lógtak a köteleken, szemmel láthatólag megdöglöttek. Ezek szerint nem jól kötöttem meg a csomókat??? Ez iszonyatosan feldühített, mély indulatomban megragadtam az ágyat és hozzájuk vágtam ágyneműstől, mindenestül. Ezzel kicsit elvetettem a sulykot, mer a repülő ágy szinte a felismerhetetlenségig összezúzta a hódokat, összetörte a cserepeket és a röppályája végén levő ablakot is. Cserébe viszont az ablakról eszembe jutott pár gondolat. Többek között az igaz szerelmem neve. Gyorsan odarohantam egy másik ablakhoz, beleheltem és beleírtam az Ő nevét. Elégedettség hulláma áradt szét testemben-lelkemben egyaránt, és még az sem tudott letörni, hogy egy perc múlva az egész elhalványult, majd eltűnt, legalábbis az ablakról mindörökre. A fejemből azonban...

Most már tényleg nyugodtan berúghatok...

– Helló, kedvesem. Gyere, mutatok valamit.

A lány volt az, a földszintről. A betört ablakon jöhetett be. Ott állt két-három méternyire tőlem, de a kisugárzása megérintette az összes hormont, ami csak testem kerítéslécein belül volt (tulajdonképpen egyszerűen csak az "összes hormont" kifejezést akartam használni, szerintem egy kicsit elragadtattam magam ezzel az ún. képpel (Ezt vehetitek anyai figyelmeztetésnek/dorgálásnak/szidásnak. Anyám mindig azt mondta, hogy "fiam, sose ragadtasd el magad!!!")).

– Szia, Ági! – mondtam neki, anélkül, hogy tudtam volna, hogy hívják. Vagyishogy ésszel tudtam volna.

Maradjunk annyiban, hogy nem voltam nyugodt. Képtelen voltam figyelni másra, csak Ágnesre meg a testnedveim árhullámaira. Ha a Déli pályaudvaron atomot robbantottak volna, szerintem erről én csak a másnapi lapokból szereztem volna tudomást.

Vajon mit szeretne mutatni? Egyre csak ez a kérdés járt a fejemben, persze, a testnedveknek volt egy ötletük. Ha azt szeretné mutatni, amire ők gondolnak, akkor utána szerintem be is vehetem az altatóimat, hisz ezután már nem érdemes élni. Pont a csúcson hagynám abba, illetve, egy kicsivel utána, szép halál lenne.

– Ugyan már kedvesem, túlságosan elragadtatod magad! Valami egészen mást akarok mutatni neked. Csak gyere utánam!

Mentem. Az ablaknál megtorpantam.

– Ide is? – kérdeztem.

– Persze, gyere csak. Látod, nekem is megy.

Igen. A lány repült. Ott lebegett két méterre az erkély szélétől, a lábaival tempózott, mintha uszodában lenne. Elléptem az erkély széléről.

Én is tudtam repülni. Elkezdtem tempózni, egyre csak feljebb, és fülig ért a szám. "Repülök, repülök!" – kiabáltam a csillagos ég felé, és egyre csak kacagtam. Majd hagytam magam esni, és mikor már majdnem lezuhantam a talajra, elkezdtem tempózni újra. Ezt a játékot játszottam egy darabig, s mikor zuhantam lefelé, akkor sikítottam is, mint a leányok a hullámvasúton. Nagyon élveztem a dolgot. Aztán Ágnessel is repültem, kézenfogva repültük körbe a házat, majd ugyanazt a felrepülős-zuhanós játékot játszottuk, amit én az előbb, de közben átöleltük egymást és csókolóztunk. Fel, majd le, fel, majd le újra. Aztán újra szétváltunk, kergettük a madarakat, versenyeztünk velük, elkaptam őket, majd eleresztettem őket, elkaptam Ágnest, majd eleresztettem, teljes lelki nyugalommal, hiszen tudtam, hogy újra és újra visszatérünk egymáshoz, repülés közben énekeltem is, majd Ágnes is énekelt, de nem sikerült olyan dalt találnunk, amit mind a ketten ismerünk, ezért inkább csak egymást hallgattuk.

Kb. fél óra múlva megszomjaztam, arra gondoltam, hogy kéne inni még egy sört. Ebben a pillanatban elkezdtem zuhanni. Villámgyorsan lenéztem, és azt láttam, hogy a lábaimra van csomózva az a két láda sör, éreztem, ahogy húz lefelé a súlyuk, és hogy meg se bírom mozdítani a lábaimat. De ekkor már nagyon részeg voltam, és zuhanás közben csak annyi jutott eszembe, hogy úgyis le kéne mennem a kertbe Laca sapkájáér...

- galagonya -