Adagio

Adott egy francia srác, aki már gyerekként elhatározza, hogy zenész lesz, és nem adja alább, mint Malmsteen mester. A srácot Stéphan Forté-nak hívják, most huszas éveiben jár és tavaly jelent meg első lemeze. ASanctus Ignis-t (Szent Tűz) egyedül komponálta, ő játszik gitáron és a billentyűs részeket is ő produkálja az albumon.

A CD-t betéve átadhatjuk magunkat majd egy óra tömény, dallamos, progresszív metál muzsikának, amely szinte teljes egészében komolyzenei ihletettségű. Talán nem köveznek meg (lásd M.P.: Brian élete), ha azt merem rá mondani, hogy modern metál oratórium. Hangulatában és témájában stimmel is a meghatározás, csak a kórus nem mindenütt jelenik meg, és nem is túl gyakran dominál.

A szerző rengeteg muzsikust megjelölt, aki hatással volt rá.Említi Mozartot, Bartókot(!), Paganinit, (természetesen) Yngwie Malmsteent, John Williams-et és a sor tovább folytatódik (a hivatalos weboldalon egy egész korrekt kis komolyzenei ajánlót találhatunk). Tessék eldönteni, ebből mi igaz...J (Rutinosabbak esetleg Symphony X-re utaló nyomokat is felfedezhetnek.)

Miután a kiadó igent mondott a demókra, Stéphan barátunk összehaverkodott pár, szakmájában jártas kollégájával: David Readman – ének (a Pink Cream 69 tagja, amelyik csapatnak a basszusgitárosa mellesleg a lemez producere), Richard Andersson – billentyűsök (Majestic), Dirk Bruinenberg – dob (Elegy), Franck Hermanny – basszusgitár. Mr. Readman egyébként remekül ráérzett a zenére, részben neki köszönhető a dalok szövegezése.

Az együttes nevében csak félig tesz eleget az előadott muzsikának: az zene hangulatos, ám korántsem "lassan előadott". Erre a lemez első percét követően már lehet gyanakodni. :) A nyitó SecondSight ötszintű intrója megadja az alaphangulatot: mélyen zengő zongorahang és kórus, apró harangok szólalnak meg; kemény dob és csemballó egyszerre; egy kis gitárszóló-demózás; ismét kórus, most már tempósabb alappal (az ominózus "egy perc"); felpörgetett orgonajáték; és végül beletépnek a húrokba. Változatos dob-témák, virtuóz gitár- és billentyűsjáték vonul végig a számon, az énekes sem "bénázik". Itt-ott a háttérben sejtelmes kórus, ami az átvezetéseknél határozottabbá válik. Zárás előtt még belefér egy szóló és egy ismétlés.

Általában elmondható, hogy a refrének nagyon jól sikerültek, a dallam és a szöveg is már első hallásra rögzül a figyelmes hallgató fejében. A billentyűsök többféle orgona, zongora, csemballó között változnak; a gitár sem mindig ugyanolyan. Akadnak hosszabb és rövidebb intrójú számok, és vannak határozottan kezdődő témák is. A hangulathoz nagyban hozzájárul a sok kórus, és meg-megszólaló harangok időnként gyengéd, néha pedig drámai hangja. A helyenként elég komplex zenei megoldások még változatosabbá, és szinte megunhatatlanná teszik az albumot.

Második track a lemezen az elsöprő kezdetű, enyhén zúzós TheInnerRoad, majd könnyed felvezető után az
InNomine jön rengeteg kórussal. Az "Ave Maria..." refrénből legkésőbb itt leesik mindenkinek, hogy javarészt vallásos témájú szövegeket hall, és hogy az igencsak jól illeszkedik a hangzásvilághoz. Ezt a lemez legjobb száma követi dupla felvezetővel, TheStringlessViolin a címe. Lágy zongora és "harapós" gitár, egymást váltogatva és kiegészítve, végig. A szólóban is remek a párosítás, ráadásul az egy szál hathúros (ami a tagokról készült képeket nézegetve inkább héthúrosnak tűnik...) elég nagy eltéréssel kánonban szól saját magával (kicsit déjá vu érzés), zárásként pedig felmorog. A refrént egyszerűen csak az "ilyen állat márpedig nincs" kategóriába sorolnám. :) Az még követhető, amikor az első két sor alatt a dallamot vivő gitár megpróbál lépést tartani az énekessel, de amikor egy második is megszólal és az akkorra már igencsak begyorsult zongoraszólammal versenyre kel (fejhallgatóval még jobban kijön), hát akkor az agyam elszáll. :)
Avégén, amikor rázuhan egy harang a hallgatóra, a TheSevenLandsofSin elején lesz egy kis ideje pihenni. A monumentális (több mint 11 perces) szám ráérősen kalandozik Stéphan zenei világában. Itt is, és az ezt követő (instrumentális) OrderofEnlil-ben is megmutatja, hogy bizony nem fából faragták a kezeit... Ezután a címadó dal botladozó kezdésének, beindulásának és a lemez egyik legjobban eltalált refrénjének lehetünk fültanúi. A nyolcadik szám PanemetCircences névre hallgat; a vágtától a vonaglásig minden tempóhoz megtalálja, és (gitáron) meg is szólaltaja a megfelelő dallamokat. Felfoghatjuk zárónótának is, már "csak" egy instrumentális Led Zeppelin feldolgozás van hátra, amelyben teljesen új értelmet nyer az Immigrant Song. Az európai kiadásra még felkerült a Niflheim című, elég zúzós, és ugyancsak ígéretes demó is. Talán majd visszaköszön Forté kolléga következő lemezén. Ahírek szerint már dolgozik rajta, és talán befut majd A Gyűrűk Ura filmváltozatának második részével kb. egyidőben. Persze az sem lenne rossz, ha előtte vagy utána kirándulnának egyet a srácok Magyarországra, és fellépnének mondjuk stílszerűen az Esztergomi Bazilikában... :)

Hivatalos honlap: http://www.adagio.fr.st/

Blue