Impulzus

 
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar Hallgatói Képviseletének lapja
Random cikkajánló

OPORTÓ Borozó – "TRAM" Kocsma

A megvilágosodás ösvényein lépkedve hasznos lehet egy jó beszélgetés, a villányi borokkal olajozott gondolatokkal osztott ész és a résnyivé szűkült szemű haver, ahogy tompán figyel, majd magához inti a pincércsajt.

Morbid korner

Túlélési útmutató

A Villanykar új virágai

Diákhitel

"...de erre még később kerül sor"

10 éves a Villamosmérnöki Kar

Kari BME Ösztöndíj, Kari Jutalom

Az Energetikai Szakkollégium 2003-as programja

A Szakkollégiumban lehetőséget adunk cégek bemutatására, szakmai előadás tartására.

U Make The Rules – We Make The Noise

Három óra után jött a Members of Mayday, és ezzel kezdődött meg az önfeledt tombolás. Minden kéz a magasban.

Nyári Tábor

A péntek estére tervezett programok (tábornyitó, KB-beszámoló, szintközösségi pályázatok elbírálása, tábortűz) elmaradtak, a vacsora pedig a tervezett nyolc óra helyett csak éjfél környékére lett kész.

Impressziók – I.

Egy kicsit mindig rosszul kell lennem ahhoz, hogy írjak. Nietzsche azt mondta: az tudja igazán élvezni az egészséget, aki gyakran beteg, a beteg legjobb gyógyszere pedig egy kis egészség hébe-hóba. Én túl gyakran vagyok rendben: ezért írok akkor, mikor nem vagyok jól. Így vagy úgy. Az esszé kontakthibás billentyűzeten születik, még a számítógépnek is megvan rólam a véleménye.

Én hiszek abban, amit írok. A hit igazából bizakodás, de nem abban bízunk, amiben hiszünk, hanem a hitben magában. Hogy működik. Hogy megéri. Hogy létezik. Minél jobban hiszünk, annál kevésbé fontos, hogy miben.

Agyunk csupán egy pont az általunk elképzelt létben. A hit pont a pontban. Aztán... kiterjed. Tintapaca módjára szétfolyik... vagy mint hipermangán a vízben, befesti a világot, amibe zárták. Ahogy kiterjed, felhígul. Egyre színtelenebb. Lecsorog a székről a padlóra, ki az erkélyen át végig a ház falán a járdára, majd az úttestre. A hit végigtekint az Üllői-úton: a Nap, a pesti éjszaka vérben forgó szeme rákacsint a hannoveri villamosokra. A hit szentimentális.

Utazom. Az utazás egy állapot, nem haladás, csak létezés az úton – végtelen hosszú az ösvény, mindegy, meny-
nyivel kerülök előbbre – ha egyáltalán a jó irányba tartok.

Követem a hitet, ő az én hitem. Együtt megyünk, szótlanul. Felpattan mellém. Tavaszi illatok, fülledt meleg nap – por kavarodik, szél suttog a fülembe. Itt vagyok... de nem itt vagyok. Budapest Napja simogatja az arcom, de a másik város Napja melegít. Másik Nap? Nem nem, ugyanez a Nap – ő a kapocs, süt ott is és itt is... Amikor ott felnéztem, akkor is őt láttam. Most is őt látom. Ő velem volt, mindig... majdnem mindig.

A Határ-út elmosódik, elcsúszik az idő. Szétkenődik a tér, mint egy LSD-álomban, vagy a gyorsan mozgó kamera előtt. Már csak egy fekete lyuk vagyok, eseményhorizontom az élet, egy koszos, kavargó, értelmetlen massza. Hitem mostanra gondolattá sorvadt –gondolattá ért. Vérezni szeretnék. Fájni, meghalni. Feloldódni a mindenben.

Félek. Örülök. A város hív, érzelem-hullámai átszelik az óceánt, elmossák ezt a koszt, kiürítik, majd újra megtöltik a szívem. Átlátok a falakon, átlépek a fákon.

A város szólít.

- Inyl