Futura non est*

Pár perce még mozogtam. Most nem. Félúton kellett megállnom, egyik lábam már az ezüstszürke mozgólépcsőn, a másik még a járdán. Aztán hirtelen minden leállt. A mozgólépcső, a mozgójárda, a széles kivetítő is merev, rajta a bemondónő tátott szája, ajkán a fény sem mozdul. Megálltak az automaták. Persze, mi nem az manapság, a rendőr, a metró, a szél, a madarak, a szemét, a tenger kis hullámostól egészen a nagyokig. Egy antikos éppen nekiállt kétségbeesni a vázával egyetemben, már vagy harminc éve őrzi, nem kellett senkinek, most meg egy törtmásodperc van vissza az életéből. Már elindultak rajta a repedések, de pont akkor állt le minden. Az antikos már szája elé kapta nikotintól sárga, kérges kezét, arcának összes apró idege félig telt a mozgást indító lével, de csak félig. Közben stop. Mind arra várunk, hogy újrainduljon minden.

Én is megálltam. Persze, miért ne tettem volna, elvégre én is csak egy gép vagyok a sok közül. Nem tesz ez jót a processzoraimnak. Nem tesz ez jót senkinek, de hát mit tehetünk. A Központban tudják, hogy ez csak kárt okoz nekünk, kivéve az újaknak, ők még élvezik is azt a rövid kis bizsergést, mégis megteszik. Le-lekapcsolják az energiát. Ez egy ilyen világ. Ha épp tüsszentenél és leállítanak, szenvedned kell az újraindításig, amíg az Olymposon valami élő meg nem nyomja azt a zöld, kerek gombot, ha már kiszórakozta magát a kimerevített világon. Akkor elindul a generátor, kis bizsergés, tüsszenthetsz kedvedre. Ez egy tökéletes világ. Tökéletes minden, mert minden gép. Élőlényre csak a központban van szükség, hogy nyomogassa a színes gombokat, és nézze a monitorokat, de ők megvannak maguk között. Nem kellenek élők. Azok úgyis csak élnek és nem képesek élvezni, amit csinálnak. Mi persze... Minden mozdulatunk precíz és mindig ugyanolyan. Gépek vagyunk. Múltkor visszamentem Anya 2-be. Ott lettem, ahogy ti mondanátok, születtem. Nem volt semmi nagy gond, csak nem tetszett a fülem. Miért ne lehetnék tökéletes a saját szememben? Miért ne lehetnék az a másokéban is? Gép vagyok. Tökéletes. Most meg itt állok félig ezen a tetű mozgólépcsőn, és tudom, ha elindul, szép ívet leírva rántom majd magamra a többiek ostoba acélröhögését.

Te itt vagy mögöttem. Szeretnék rádnézni, mert tudom, hogy az nekem jó. Ez van a fejemben. Rád akarok nézni, szeretem a homlokod. Szeretem a hajad. Szeretem az orrod, apró bizsergést várok, akarom a bizsergést!

Ez a mi világunk, őrült futuristák. Itt állok, a szemem belemered a színtelen géplevegőbe, mesterséges semmi, várok az újraindítás édes érzésére, várom, hogy ne kapcsoljanak ki többet. Várok, és nem tudok rádnézni. Ez egy tökéletes világ. Futura non est.*

ricsi

*A jövő nem létezik