Gólyapátyolgatás a Villanykaron

Egy üveg bor mellett beszélgettünk Kalmár Péterrel (Kalmárral), a Szent Schönherz Senior Lovagrend vezetőjével.

–Mint talán tudod, az Impulzus következő számát a Téköbkával együtt készítjük: a nem villanykarosok kedvéért elmondanád pár szóban, mi mindennel is foglalkoztok ti Lovagrend fedőnév alatt?

–A Lovagrend a következőképpen épül föl: adott a seniorgárda, ami gyakorlatilag a végrehajtó része a Rendnek, ők foglalkoznak közvetlenül az elsősökkel. Amikor ott letesz valaki eleget az asztalra, akkor jut csak el a Lovagrendbe, fogalmazhatunk úgy, hogy egyfajta hierarchikus felépítés található nálunk. Papíron, az én "adatbázisomban" úgy körülbelül 270 ember szerepel, ennyien vagyunk a seniorgárdában és a Lovagrendben összesen. Azok az emberek, akik tényleg aktívak, nincsenek többen hetven-nyolcvannál; ha valamit csinálni kell, akkor körülbelül száz emberre mindig lehet számítani.

–Miért pont Lovagrend?

–A Rend 1991-ben alakult, akkor hozták létre ezt a Nagykönyvet [mutat egy szép kötésű, díszes és nagy könyvet]. Úgy indult, hogy egy gólyatábort szerveztek közösen az emberek, és rájöttek, hogy ez egy mekkora jó dolog, és utána – ez már mítoszi legenda – egy Kisrabló nevezetű étteremben gyűltek össze, és egy étlap hátuljára vésték fel az alapító okiratot. Kitaláltak egy rendszert, azt, hogy miért is ne legyen ez egy lovagrend, legyen a dolgok mögött egy kis misztikum, és ne azt mondjuk, hogy ő ebben vagy ebben a pozícióban van, hanem rakjunk az egész köré egy kis mesét.

–Mi végső soron a kitűzött cél, miért dolgoztok?

–A kitűzött cél az elsősorban az, hogy a kollégium utánpótlását kineveljük. Az a feladatunk, hogy az, ami jelenleg a Schönherzben működik, menjen tovább, legyen KB*, legyen RVT*, legyenek a körökben emberek. Még sosem próbáltuk ki, hogy ne foglalkozzunk velük, nem tudhatjuk, hogy hányan mennének el a körökbe, ha nem kapnák meg a törődést, amit megkapnak. Nem akarok hülyeséget mondani, de most ebben a félévben például a 250 gólyából a fele simán elment körökbe dolgozni, és ez azt jelenti, hogy minden második talált valamit, ami őt érdekli. Tehát az a Lovagrend célja, hogy a körök utánpótlását kinevelje. Mi erre az eszköze? Az, hogy vigyáz az elsősökre, mert ha engednénk őket az elején bármit is csinálni, hatalmasat esnének pofára tanulmányilag.

A legtöbb ember olyan, hogy ha meglátja, mi van itt a Schönherzben, mennyi a lehetőség, mennyi mindent lehet csinálni, egyből beleveti magát: a KSZK milyen jó, elmegy azt csinálni, elmegy bulit rendezni, ide-oda-amoda, de amíg át nem él egy vizsgaidőszakot, addig nem biztos, hogy tudja, hogy ez mit is jelent. Vannak olyanok, akiknek nem fog gondot okozni, de vannak olyanok is, akiknek viszont igen, és ha ezek az emberek kiesnek az egyetemről, kiesnek a koleszból, akkor fölösleges volt az egész munkánk.

–Erről akartalak is kérdezni... Más karokon, más egyetemen van jó pár ismerősöm, akik benne vannak a kezdetektől a sűrűjében, rohangálnak, szerveznek, és mégsem volt semmi gondjuk. Mondtad, hogy azt nem próbáltátok, hogy nem foglalkoztok velük: azt próbáltátok, hogy engedtétek őket az első héttől?

–Igen, volt olyan, ahogy mindent kipróbáltunk, azt is kipróbáltuk, hogy engedtük az elejétől, és azt is kipróbáltuk, hogy egy évig nem hagytuk őket körökben dolgozni. Ez már régebben volt, saját tapasztalatról nem beszélhetek, csak arról, amit hallottam: amikor jöhettek egyből, akkor nagyon elcsúsztak tanulmányilag, sokkal érezhetőbben, mint korábban és később, amikor egy évig megfogtuk őket, akkor meg túlságosan késő lett már. Itt vannak öt évig, abból egy évig nem csináltak semmit, és másodikban már sokkal nehezebb egy embert megfogni. Egy elsős – és ez teljesen jól van így – ahogy egyre idősebb lesz, egyre inkább öntudatára ébred, fölfedezi a dolgokat magától, a saját feje után fog menni. Ha az első félév végén mutatjuk meg nekik, hogy itt vannak ezek a körök, ezeket lehet csinálni, akkor ezt ők sokkal nagyobb lelkesedéssel fogadják, mint esetleg egy évvel később, amikor már eltelt egy nyár, lehet hogy elkezdenek egy picit dolgozni... Ilyenkor jobban tudunk még velük foglalkozni.

–Nagy hangsúlyt fektettek az elején a tanulmányi segítségnyújtásra, vagy ez csak egy kedves plusz?

–Ha megnézed az első félévünket, akkor láthatod, hogy annak nagyon nagy része tanulmányi segítségnyújtás, hatalmas hangsúlyt fektetünk rá. Azért, mert mint mondtam, a Rend célja az utánpótlás-nevelés, és ennek az eszköze alapjaiban az, hogy segítünk. Ez a dolgunk, ez a célunk, utána ők is érzik, hogy segítettek nekik és akarják csinálni a dolgokat. Arra kell gondolni, hogy idejön valaki vidékről a koleszba, neki Budapest egy nagyon új dolog, egy teljesen más környezet. Új emberek, beilleszkedés; lehet, hogy eddig otthon lakott, most kollégista lett. De azt sem tudja, hogy melyik kajáldába érdemes lemenni, nem tudja, melyik gyakvezérhez jobb menni: az embereknek nagyon szükségük van arra a legelején, hogy segítsenek nekik. A gólyatáborban is van komoly közösségépítés, a félév elején hívjuk őket, hogy gyertek, bulizzatok együtt, ismerjétek meg egymást, alakuljanak ki csapatok, szintvacsorákat, szintkirándulásokat, rengeteg programot szervezünk – egészen a Qpáig. Ott együtt partiznak egyet, kialakulnak a csapatok, s már kezdik érezni az egész dolgot – majd a Qpa után behúzzuk a vészféket. Onnantól kezdve iszonyatos tempóban tanulmányilag kezdjük el őket tolni, próbazéhák jönnek, konzultációk, próbálunk arra figyelni, hogy bulizzanak kevesebbet. Az a baj, hogy az ember ide bekerül, és sokaknak egy teljesen új helyzet, hogy semmi nem történik, ha fennmarad hajnali négyig és megiszik egy láda sört: muszáj bennük tudatosítani, hogy itt azért tanulni is kell.

–Említetted a gólyatábort, a TTK-sok és GTK-sok kedvéért elmondanád, hogy is néz ez ki nálunk?

–Nagyon keményen indul, magázódunk, vasfegyelem, kettes sor, ilyesmik. Aztán szépen lassan lazul a hangulat, majd a legvégén van egy nagy katarzis; a tábor végére jutunk el oda, hogy tegeződünk, meg jóban leszünk. Ezt hosszan lehetne mesélni, hogy miért így van, jó-e így... Ugye te is tudod, hogy rengeteg gólyatábor van, ami arról szól, hogy elmennek és jól berúg mindenki. Olyan táborok is vannak, ahol sok csaj van, és ott ez teljesen jó, ott lehet is végig buli, viszont ha csinálsz egy olyan tábort, ahova elmennek rengetegen, és mindenki fiú: azok inni fognak; ez olyan, mint egy axióma. Ez nem azért van, mert ezek ilyen emberek: ha a haveroddal ülsz le, akkor dumáltok, egy sör, még egy sör, még egy, és ez így megy – ha egy lánnyal vagy, hülye leszel berúgni, mint a csacsi... Vannak emberek, akiknek az ilyen típusú tábor nagyon bejön, vannak, akiket nagyon idegesít. Elmész egy leisszuk-magunkat-táborba, és lehet, hogy nagyon jó lesz, mert mekkora parti, buliztok rengeteg emberrel, de ott is ott lesz az emberek 30%-a, aki nem iszik annyit. Vannak, akiknek ez a feeling nem jön be, őket meg az frusztrálja, hogy mindenki be van rúgva, odahánynak, igénytelenek. Pont úgy, ahogy egy a partizást kedvelő valakit meg az piszkál, hogy nem ihat. Nehéz megmondani, hogy melyik a jobb, mert van, akinek ez tetszik, van, akinek az. És te is tudod, hogy itt az egyetemen, főleg a Villanykaron, így is sokat isznak az emberek, így is nagyon sok buli van. Legalább az elején kerüljön képbe a gólya, vegye észre, hogy itt azért más is van ezen kívül. A tábor végén annak, aki nagyon várja végig a hepajt, annak az valami k***a jó lesz, mert végre három nap után itt van... Rengeteg emberrel beszélgettem, és másnap volt, aki mesélte, hogy közben ötször elege lett belőle, de a végén, amikor visszanézett, úgy maradt meg az egész, hogy mekkora király volt, milyen jó érzés volt az, hogy összespanolt azokkal az emberekkel, akikről már komolyan elhitte, hogy halálukig magázodni fognak.

–Amikor egy szervezet alapvető célja az, hogy csapatot építsen, embereket hozzon össze, hangulatot teremtsen, ebben bizony rengeteg pszichológia van: ez viszont egy konkrét szakma, vannak, akik ezzel foglalkoznak, teameket építenek. Nem kértetek még sosem tanácsot profiktól?

–Szervezünk az első félév után egy elsős tábort, ez arról szól, hogy elvisszük szintenként azokat a pörgős fiatalokat, azt a kb. öt embert, akik a legtöbbet tesznek-tettek a közösségért, és megpróbálunk ezekből az emberekből egy csapatot csinálni. Ez effektíve egy komoly tréning, eljön Kriszta és Szilveszter, ők profi trénerek, három napig foglalkoznak az emberekkel, akik ezt a profi teamépítést nagyon élvezik. Hihetetlen, hogy közben olyan emberek, akik sosem ismerték egymást, teljesen összerázódnak. Viszont azt kell látni, hogy csapatot építeni bizonyos létszámig lehet, háromszáz embert nem lehet maradéktalanul közösséggé formálni. Én azt mondom, hogy a legjobb megoldás még mindig az, hogy megtalálod azokat az arcokat, akik mozgatórugói az adott csapatoknak, és őket hozod össze, ha megismerik egymást, abból csak jó sülhet ki.

–Észre lehet venni, hogy elég erősen törekedtek a hagyományok ápolására, arra, hogy valamilyen szinten egy állandóság megmaradjon. Ezt ti tényleg komolyan veszitek és fontosnak tartjátok?

–Sokszor ért már minket az a vád, hogy mi nagyon befelé nézünk, csak a Házat látjuk, és az embereket efelé neveljük – őszinte leszek: igen, ez így van, és ez szándékos, mert ez a dolgunk valahol, ezért jött létre a Lovagrend és a seniorgárda. Az emberek érdeklődése az évek során egyre csökken, egyre inkább szükség van arra, hogy az utánpótlás meglegyen, és ez nyilván az embereket befele hajtva működik csak. Nyitottunk mostanában másfelé is, elmentünk más gólyatáborokba, és nem mondom azt, hogy mi csináljuk jól, mi csináljuk a legjobban, de azt a tapasztalatot, ami az évek során felgyűlt, tovább kell adni – és ez maga a hagyomány valahol. Mindezek mellett például a HK fele is másodéves jelenleg... mindig azt szoktuk mondani a fiataloknak, hogy ha van ötletük, mondják el, beszéljük meg, mert lehet, hogy egy tök jó dolgot találtak ki. Nem hinném, hogy annyira egyengondolkodású, befásult emberek lennének a Lovagrendben, hogy ha valakinek van egy jó ötlete, mi mind leugatnánk, hogy ez mekkora baromság. Nem olyan könnyű megtalálni az arany középutat az új ötletek meg a lehetőségek, és a hagyományok között. Erről sokat gondolkodtunk, beszéltünk már, én úgy gondolom, hogy folyamatosan változik a rendszer, próbálunk rajta javítani, és azért mindig bekerülnek fiatalok, meg is hallgatjuk őket, de benne van a rendszerben, hogy barátom, tegyél le valamit az asztalra, és ha látjuk, hogy jól csinálod, akkor hajrá, valósítsd meg az ötleteid.

–Nagyon sokfelől hallom, és én így is látom valamennyire, hogy mintha a Lovagrend tevékenységével egy nagyon erőteljes kulturális befolyásolás is zajlana. Kialakul egy nagyon jól körülhatárolható kultúrkör-szerűség, ugyanazok a viccek, filmek, szófordulatok... és ezáltal az egészségesnél – szerintem – nagyobb mértékben lesznek ugyanolyanok az emberek a karon. Ti nem érzitek ezt problémának?

–Ez egy nagyon érdekes kérdés... az a helyzet, hogy azok az emberek, akik foglalkoznak a gólyákkal, mindig nagyon nagy hatással is vannak rájuk. Ha megnézel egy másodéves évfolyamot, nagyon hasonlítanak egy csomó mindenben az egy évvel idősebbekre: ahol az akkori seniorgárda bulizósabb volt, ott az alattuk járó évfolyam is az, ahol az volt, hogy szervezzünk, toljuk, ott a fiatalabbak is olyanok. Jogos, amit mondasz, ezt tényleg észre lehet venni, és emiatt is próbálunk kifele nyitni, ezért akarunk például többek közt jövőre tétényes embereket a seniorgárdába, ami egy teljesen más kultúra, egészen más dolgok vannak ott. Ezért is adtunk most rengeteg támogatást, szinte már ingyen vittük őket, csak menjenek el színházba, moziba, térjenek be más bulikba, kicsit nézzenek körül – de sajnos ezeken elég kevesen voltak.

–Az is egy probléma lehet, hogy idekerül egy szerencsétlen gólya, éli az életét az I-ben, a V2-ben meg a koleszban, van azért pár ismerős régről, később megismer még néhány embert, de teljesen más helyzetben van, mint teszem azt egy építész, aki a K-ban együtt van a gépészekkel, közlekesekkel, mindenkivel, összefut rengeteg máshová járó emberrel. Arra nem gondoltatok, hogy nemcsak a táborokban, szervezőkön keresztül, hanem konkrétan az elsősöket is összehozzátok a többiekkel?

–Dehogynem, idén például az első buli, amit szerveztünk a gólyáknak, az úgy nézett ki, hogy a SOTE-ról és az ELTE-ről meghívtunk más karokat, hogy jöjjenek ide, mi csináltunk nekik egy bulit. Vagy például Gazsi, az egyik lovagunk részt vesz a SOTE-s instruktorképzésen, azt akarjuk, hogy ők is jöjjenek ide, mi is menjünk oda, amikor náluk volt Felező, elvittünk oda villanykarosokat... Az a baj, hogy az emberek alapvetően lusták. Vannak olyanok, akik maguktól is kimozdulnak, körülnéznek, de vannak olyanok, akiknek akármilyen programot hozunk össze, a fejünk tetejére állhatunk, akkor sem jönnek el. Ha van egy színház, egy mozi, arra elég kicsi sajnos az érdeklődés – ettől függetlenül tolni kell, hátha egyszer megjön a kedvük. Próbálkozni lehet, de ezek az eredmények lassan fognak látszódni. Jogos a vád – és ezt is nagyon sokfelől halljuk –, hogy mi ezt az egészet nagyon belterjesre formáljuk, de nem lehet nagyon radikális változásokat az egyik pillanatról a másikra eszközölni. Az alapvető dolgoknak működniük kell, és emellett lehet szépen, lépésenként előrehaladni. Ebbe az irányba próbálunk lépni, csak lehet, hogy ez kifelé még nem látszik.

–És más karok nem szoktak egy picit félni tőlünk? Mert azért van a Villanykarral, főleg az infósokkal kapcsolatban egy nagyon erős sztereotípia, hogy ezek olyan érdekes, négyszögletes emberkék, akik csücsülnek a gépük előtt, ez nagyjából ki is tölti az életük...

Az a baj, hogy mi minden energiánkat arra fordítjuk, hogy megmozgassuk az embereket, az összes program arról szól, hogy mozduljunk ki a szobából, és csináljunk valamit, tanuljunk vagy akár bulizzunk együtt, legyen egy szintvacsora, vagy menjünk el valahova. De például ha kihirdetjük, hogy szintgyűlés, akkor ki fog jönni X ember, ha körbejárok és beszólok mindenhova, hogy légyszi gyere ki, szintgyűlés van, akkor ki fog jönni az összes, de unott pofával végighallgatja, aztán visszamegy a szobájába. Én azt látom, hogy évről-évre egyre céltudatosabb valakik jönnek ide, akik már tudják, mit akarnak csinálni, mivel akarnak foglalkozni, és őket nem igazán érdekli ez az egész felhajtás. Amit az ember tehet, az annyi, hogy megmutatja nekik a lehetőséget, megpróbál nekik segíteni, hogy érezzék, hogy a jó szándék megvan, és utána lesz, akiket ez megfog, és lesz, akiket nem.

–Milyen a visszajelzés a munkátokról az elsősök felől? Tetszik nekik, amit csináltok, szoktak ne adj Isten odajönni és megköszönni, hogy ez meg ez a buli milyen jó volt?

–Amíg elsősök, addig milliószor jönnek oda, hogy ez milyen király volt, az milyen jó volt. Amikor másodikasok, akkor nagyon sok ember beleveti magát aktívan a dologba, és elismeri, hogy jó, amit csinálunk. Vannak olyanok, akiknek nagyon tetszik, amit mi összehozunk, és vannak olyanok, akiknek egyáltalán nem, ez teljesen természetes, sőt, vannak évfolyamok is, ahol nagyon becsülik a munkánk, és vannak évfolyamok, ahol kevésbé szimpatizálnak ezzel az egésszel, esetleg mert az ő idejében nem működött jól. Vannak páran – szerencsére kevesen –, akiknek az a véleménye, hogy itt egy totál agymosás megy, idekerülnek emberek, átmennek a seniorgárda kondicionálásán, és utána arra fognak menni, amerre be lettek állítva. Pedig csak arról van szó, hogy mi megmutatjuk nekik a lehetőségeket – persze emellett nyilván hatással vagyunk rájuk, arra fordítjuk inkább a fejüket, amerre értelmesnek találjuk, de itt semmi nem erőszak. Szerintem a mai világban azokkal, akik ma idekerülnek, ha Lovagrend nem működne, ez az egész rövid időn belül kihalna. Lennének elsősök, akik úgy is elmennének, de radikálisan csökkenne a számuk, először a kisebb körök halnának meg, aztán szép lassan a többi. Én úgy látom, hogy a Lovagrendre egyértelműen szükség van. Kérdés, hogy hogyan lehet ezt jól csinálni. Ahány ember, annyi gondolat, annyiféle megoldás. Nem mondom azt, hogy ez a legjobb, én azt mondom, hogy mindig törekszünk arra, hogy jobb legyen. Nem azért csináljuk az egészet, hogy verhessük a mellünk, mert felnéz ránk a gólya. Azért dolgozik nálunk az emberek nagy része, mert élvezi azt, hogy őt itt valaki meghallgatja, hogy esetleg hozzátehet valamit az illető itt élt életéhez.

gyp