Hálózsákban, matracon

–Menj arrébb... Nem férek el! – Ez az utolsó hangos mondat az albérletben, ahol szállást kaptunk erre az estére. Egy príma gumimatracon, egy darab hálózsákban készülődünk az alváshoz. Fészkelődés közben halkan nevetünk, de körülöttünk már mindenki alszik.

Igyekszem behúzni a cipzárt, ami nem egyszerű. Feszül a hálózsák, nem enged gyengéd szorításából. Kint hideg van. A buli utáni átizzadt ruhákat egy székre raktuk, rendetlenül. Másnapra biztos, hogy nem száradnak meg, de ez már nem érdekel. Az izzadt ruháktól megszabadult testnek van egy finom, fülledt illata és az éppen megszáradt bőr végtelenül puha.

A lány mellettem teljesen rámsimul, hogy a cipzárt be tudjam húzni végig. Az idegekkel sűrűn szőtt testrészeim nem igazán hagyják kibontakozni a betakarózással foglalkozó gondolataim. Sikerül koncentrálnom a feladatra, de így se kis mutatvány. Amikor megakad a húzóka a pályája végén, a lány lassan lecsusszan mellém, nagyot sóhajt, vállamra hajtja fejét, és átadja magát a kényelemnek... Én is elengedném magam, de valami zavar. Már érzem, hogy rajtam maradt a zokni, ami biztos büdös már, a nyirkosságáról nem is beszélve. Mivel a hálózsák alján van – gondolom – nem érezni fel, és így elég helyben levenni. Csak lábbal lehúzni a bakancsból éppen kiszabadult ruhaneműt kihívás, főleg azért, mert az ember talpán lévő izmok ilyenkor kiválóan görcsbe tudnak rándulni.

Most sikerül, végre kényelmesen átkarolhatom. Az egyik lábát átrakja az enyémen, és indaként átfonja. Jóleső érzés közel lenni hozzá, szívesen magamra vonnám, szorítanám, ölelném, hogy a végén beleolvadjak, és ketten egy lénnyé válva éljünk tovább.

De ez most nem az a perc. Csak fekszik mellettem, lélegzete lelassul, talán már alszik is. A háta alját még épp elérem, de mivel a teste egy része a karomra nehezedik csak egy ujjal tudom simogatni lassan, ütemesen. Az ő keze a másik karomon van, finoman visszasimogat. Tehát még nem alszik. Nem is lehet könnyen így, mikor egy érzéki test fekszik melletted, mert a fáradtság sem győzi le az ösztönöket. Mivel a felpezsdült vért nem forralja semmi tovább, lassan kihül, és visszatér a nyugalom.

Álmosan nézem a plafont, aludni kellene. Sok minden történt ma, de a hely és idő nem alkalmas rá, hogy végiggondoljam ezeket...

Gumimatracon feküdni valakivel nagy türelmet igénylő dolog, nem lehet fészkelődni, mert ha megmozdul az ember, akkor végighullámzik az egész. Az orrom már nagyon viszket, de ha megmozdulok, félek, hogy felébresztem... majd elmúlik.

Érzem, hogy lassan a hatalmába kerít az alvás, de a szuszogás felerősödik mellettem. Milyen furcsa érzés tudni, hogy Ő már odaát van. S a szuszogás lassan átmegy horkolásba: finom, halk, női horkolásba. Így egy férfi sose csinálja, ez szinte már zümmögés. Kicsit hallgatom, és kezem önkéntelenül a haja felé indul, de a karomon nyugvó test nem enged. Csak zümmög. Érzem a haja illatát és vállamon a finom érintését, de kézzel nem tudom elérni.

Elbóbiskolok, de az akadozó légáramlatot a torokban fél füllel végig hallom, szinte már zavaró. Egy-két óra biztos eltelt az estéből. Mivel Ő a vállamon alszik, biztos és kényelmes párnája van, de a gumimatrac fejrésze, amin én fekszem hangtalanul, lassan, de biztosan ereszt. Érzem, a fejem már alacsonyabban van a nyakamnál, de igazából nem tudok mit tenni.

Fészkelődöm, persze a matrac mozog, hullámzik minden egyes rezdülésre, és mindig bennem van a félsz, hogy a lány felébred. Sikerül a karom is megmozgatni, amin a lány fekszik, de a matrac lassan csillapuló mozgása közben érzem, hogy nem érzem a kezem. Elzsibbadt, és ez persze csak akkor zavarja az embert, ha tudomására jut. Vérért könyörögnek az ujjaim, és az életösztön győz.

Finoman felkeltem a lányt, és megkérem, forduljon meg, legyen nekem háttal, és úgy aludjunk tovább. A művelet ismét megviseli a hálózsákot és a benne levőket, a légzsák meg csak ereszt és mozog. A fiatal teremtés mellettem helyet túr, és próbál a matracon maradni, mert – mint kiderült nekem – eddig nagyjából csak én voltam a kék csodán, Ő meg félig rajtam, félig a levegőben. Most, hogy megfordult és a karomra rakja a fejét én nem tudom hova rakni a fejem, ezért egy kicsit hátrahúzódok. Persze a matrac addig nem tart, úgyhogy innentől én lógok a levegőben, csak a hálózsák tart meg.

Minden szellemi erőmet a gravitáció leküzdésére és az ilyen helyzetbe való alvásra összpontosítom, sikertelenül. Ám az idő folyását megállítani nem lehet, minek következtében az utcalámpák derengő villogása már keveredik a természetes hajnali fénnyel.

Ekkor váratlanul az albérleti szobából nagy hirtelenséggel távozik az egyik ágyon alvó, és a felöltözési procedúra után felajánlja a mellettem szendergőnek, hogy a kényelem kedvéért másszon fel az ágyra. Meg is teszi, és én egyedül maradok a matracon. Kánaán, Mennyek Országa, Békesség, Nyugalom, Kényelem... ilyen szavak jutnak eszembe. Szép lassan hasra fordulok, felhúzom a jobb térdem, hogy a kedvenc alvópozíciómba jussak. Így a sokat tűrt hálózsákban és a szívemhez nőtt kék szövet-műanyag csodán hatalmába kerít végre a várva várt alvás... Zzz...

Loft